Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-17 / 269. szám
J9OT. november 1*7, kedd S. oldal —H írünk AZ ORSZÁGBAN ' CCLGCZÖ népünk közös háztartásában ősszel a mezőgazdaságra terelődik a figyelem. A szorgos munka, a számvetések, a tervezgetések idejét éljük. Különösen megyénkben, az ország gyümölcsöskertjében mozgalmasak ezek a napok: rekord- termést szüretelünk. Érthető hát a megyénk iránt megnyilvánuló, a sajtóban is szembetűnő, megkülönböztetett figyelem. Napjainkban különösen nagy felelősség hárul a termelőszövetkezetekben, szakszövetkezetekben dolgozó kommunistákra. Ér. Molnár Frigyes elv társ a Pánéletben elemezte a mező- gazdaság pártirányításával kapcsolatos kérdéseket. Hangsúlyozta a helyi sajátosságok szem előtt tartásának fontosságát. Novobáczky Sándor írása a Magyarország közgazdasági rovatában (okt. 11.), Böcz Sándornak a nagyüzemi szüretet elemző cikke a Népszabadságban jelent meg. Táji szépségeket, kiváló gyümölcs- és szőlő- nemesitőket mutat be Toós F. Imre a Magyar Hírek és a Tükör hasábjain. Illés Sándor a kalocsai öntözőfürtről (okt. 27.), Baráti Géza egy új falu — Lászlófalva — kibontakozásáról rajzol a valóság tényeivel lelkesítő körképet a Magyar Nemzetben. A SZÜRETTEL, a „gazdá- szattal” foglalkozó cikkek sokaságából az alábbiakra hivjuk fel a figyelmet. „Helyt állnak a kecskeméti vasutasok” (Magyar Vasút, okt. 17.), dr. Csáki László: Számvetés munka közben (Tanácsok Lapja), „Izsáktól Amszterdamig” (Szövetkezet), „A szegény megye gazdagsága” (Népszava), a miskeiekről szóló „Traktorosok, fogatosok, gyalogosok” (Képes Újság, okt. 12), a Csátaljáról tudósító „Nagyüzem” (Képes Újság, okt. 3.) és végül Náfrádi Sándor egy 15 esztendős tsz eredményeinek örvendő „Jó hírek Tataházáról” cimü írása. A lét és a tudat közt helyedként még mindig aggasztó fáziskülönbségekre figyelmeztet egy másik tataházi riport. A községben lakó és „vajákos” hírben álló Gergő bácsi gazdaember szerint, Balatináczné lánya a szemmelverö boszor- kánytudományú nagymama miatt betegeskedett. Az elkeseredett asszony végül is határozott fejsze csapásokkal végzett a „Gonosszal”. HÚSZ EVVEL a felszabadulás után is föld alatti bunkerben élnek Igényes Kovácsék. És nemcsak fizikailag — szellemileg is — pinceléten tengődnek. Nem a társadalom hibájából, sőt, közös erőfeszítéseink ellenére. Az igénytelenség, tudatlanság, közöny nehezékeivel húzza őket a múlt szennye, el- esettsége. Kovácséknál csak az istállóba süt be a napfény, „mert az állat igényes fajta .. (Népszava, okt. 11.) Felmerül a kérdés: miért éppen ebben a megyében jut ma is a legkevesebb népm ű ve lésre? A megyénkben élő Bán Ervin a Valóságban publikált. Tóth István meggyőzően fejtette ki a közélet és erkölcs kérdéseit taglaló vitában nézeteit az Új írás hasábjain. Krisch Béla a Kecskeméti Foto Klub történetét, sikereit ismerteti az országos szaklapban. Heltai Nándor Fehér bottal — Betűországban Ha az utcán fehér bottal botorkáló embert látok, önkéntelen felbuzdul bennem a segítés vágya. Ilyenkor napokig fülemben cseng a lehalkított szégyen- lősséggei elsóihajtott „köszönöm”. Kedves emberi kötelességünk, hogy segítsük őket. Van azonban másféle vakság is. A látó szemmel való vakság. A szellemi állapotnak az a fajtája, amikor az ember bi- bizonyos fokú sutasággal veszi tudomásul a körülötte történő dolgokat, egyiket megérti, a másikat nem. Fél ember, negyed ember az ilyen. Mozog, táplálkozik, csak éppen mégsem egész ember. Fehér bottal botorkál Betűországban. Analfabéta. Korunkban, az atom, a technika századában szinte hihetetlennek tűnik, hogy akadjon ember civilizált társadalmunkban, aki nem tudja a nevét leírni. Az 1960-as népszámlálás hazánkban 300 ezer analfabétát talált. Ijesztő szám! Ennyi ember nem tudta leírni a nevét — hatéves kortól felfelé. Ebből a 300 ezerből Bács megyére 25 ezer jutott. Felhívás a harcra Néhány hónappal ezelőtt országos méretű akciót kezdett a Művelődésügyi Minisztérium, a Hazafias Népfront, a Nőtanács, a KISZ, a Szakszervezet és a SZÖVOSZ képviselőiből alakult akcióbizottság: néhány esztendő leforgása alatt fel fogják száA filmcsillag volt az első operett, a-melyet bemutattak az államosított Kecskeméti Katona József Színházban. Azóta, ki tudná megmondani, hány operettnek tapsolt a közönség. A filmcsillagra pedig talán csak a legrégibb színház- látogatók emlékeznek. De a fénykép megőrizte az operett egyik jelenetét és a két főszereplő — Márky Géza és Kelemen Éva — arcvonásait. mól ni hazánkban az analfabétizmust. Nem túl nagy fába vágták ezzel a fejszét? Az emberben önkéntelenül ez a kérdés ötlik fel, ha ismeri ennek a szellemi negatívumnak a gyökereit. Bár a kérdés megoldása nem köny- nyű, mégis azt kell válaszolnunk rá: az akcióbizottság reálisan mérlegelte a feladatot, és csak azután vállalkozott a megoldásra, amikor már minden részletkörülményt tisztázott. A kérdés megoldható, csak éppen hősies és szívós társadalmi segítség kell hozzá. Igen, az analfabétizmus nemcsak a pedagógusokra, hanem a társadalomra is váró feladat. Ennek a ténynek felismerése fordította az akció figyelmét a társadalom mozgósítható rétegei felé. Megfújták a riadót, és az eredmény felülmúlta a várakozást. Ennek a társadalmi megmozdulásnak kivitelezési módszereiben talán különbözik, vidékenként és szükségletek szerint más és más, egyben azonban hasonló: a társadalmi szervekre támaszkodik, a szervezést és kivitelezést tőlük igényli és várja. Hiszen a pedagógusok úgy is túl vannak terhelve egyéb oktatási feladatokkal. Az analfabéták körében való betűvetést el tudják végezni mások is. Arra önként vállalkozó „civil” írástudók. Szocialista brigádok — új fronton — Beszélgettem Gerinczy Györggyel, a Hazafias Népfront megyei titkárságának munkatársával, aki az analfabétizmus felgöngyölítésének egyik leglelkesebb munkálója megyénkben. — A helyzetet már teljes egészében ismerjük, — mondotta. — A társadalmi szervek, a Nőtanács, a Szakszervezet, a KISZ, a MÉSZÖV segítségével számba vettük az írástudatlanokat: 17 500-at. Ez a számbavétel igen nagy munka volt. Ügy oldottuk meg, hogy a rendelkezésünkre álló névsort kiosztottuk a pedagógusok mellett a társadalmi munkások között, 15—20 nevet kapott egy ilyen önkéntes. A címeket végiglátogatták, egyenként elbeszélgettek az írás- tudatlannal, és meggyőzték arról, mennyire helyes dolog, és saját érdekében való, ha megtanul írni-olvasni. Nagy eredmények születtek! csak bámult maga elé, mint aki nem is ebben a földi világban él. — Szegény tanár úr, szegény Béci — rebegte ijedten a ház úrnője és zajtalanul távozott, hogy ne zavarja a betegsége nyomait még mindig viselő szeretett férfiút. Küszöb csak ezt várta és mohón lecsapott az újságokra. De aztán csalódottan tolta félre azokat. Nem mondtak semmi újat, csak a már ismert tényeket ismételgették a hangzatos „Rendkívüli kiadás” cím alatt. Azaz, itt egy kis hír: „4 Bercsényi gimnázium és a technikum diákjainak, tanárainak felhívása... Követeljük a szovjet csapatok kivonását, a teljes egyenjogúságon alapuló tárgyalások megkezdését, a fakultatív nyelvoktatást, az orosz nyelv kötelező tanításának eltörlését... és a Kossuth-címer használatát.” Aláírás: „A tanári és a diákbizottságok nevében Kovács Ernő, Czakó István.” — A hős Czakó — dünnyögött Küszöb s eszébe jutott a beugratásnak szánt kérdés, amit még Hézinger tett föl Kossuthról, mint valami nagy marxista és Czakó panaszos felkiáltása: „Mi lesz velünk, tanár úr kérem?” „Ügy látszik most már nem kérdezik meg tőlem” —< gondolta keserűen. Csajáginé jött vissza halkan. Sima. piros pongyola feszült vaskos idomain és nagy átszel- lemültség ült az arcán. — Tanár úr ne haragudjon, hogy zavarom, de mondani szeretnék valamit. Küszöb hallgatását beleegyezésnek vette és folytatta a megkezdett mondatot: — Tanár úr, itt rövidesen más világ lesz. — Hogy érti ezt? — riadt fel Küszöb gondolataiból. — Én nem szoktam fecsegni, de most olyasmit láttam... — Hol látta és mit látott? — mordult rá a tanár és úgy kellett elharapnia a mondat másik részét, mert majdnem azt mondta: Nyögje már ki! — Odaát volnam Vicháléknál. Most jött haza a fiuk. Hogy az miket mesél! Küszöb ismerte dr. Vichál Gerzsont, a régi híres ügyvédet, a helyi ügyvédi munkaközösség tiszteletben álló elnökét, akit még a békebizottságba is beválasztottak. A fia nagy csibész lehet, látta párszor az utcán vakáció alatt. Azt mondják, egyetemista volt, majd belekeveredett valami gyanús ügybe. Gépkocsit loptak el és ki akartak szökni a határon. Egy évi javító-nevelő munkára ítélték, s azt valamelyik bányában töltötte. Szegény Vichál nagyon szégyelte a fia esetét, még az utcán is lesütött szemmel járt miatta. Szóval, most itthon a fiú. — És mit mesél? — kockáztatta meg a kérdést, bár el volt rá készülve, hogy hatalmas szóáradat lesz a válasz. — Képzelje, még fegyvere is van. Azt mondja, egyenest Pestről jött. Amikor meghallotta az események hírét, megugrott — ahogy mondja — és Pestre szökött. Ott aztán beállt a többiek közé. Rögtön fegyvert kapott. Már lőtt is vele. a bőröndje tele van töltényekkel — ha igaz, amit mond. De a lelkemre kötötte, hogy senkinek se szóljunk erről. Csak majd, ha itt is eljön áz ideje. Valami szervezőféle. önként vállalta, mivel idevaló, ismeri a terepet. Már ösz- szejövetelt is tartottak. Tudja, kit láttam ott? A maguk tornatanárát, a Kovácsot, meg azt a dagadt fiút. a nevét nem tudom, de alighanem Szabó vagy Bagó, nem, hanem Czakó, így szólították a többiek. De aztán elüzentek a Hézinger gyerekért is. Csak azt az apja nem engedte el. — És mit szól mindehhez a Vichál papa? — szólalt meg elgondolkozva Küszöb. — Hát eleinte dühöngött meg fenyegetőzött, hogy feljelenti a fiát, de aztán a fiú kinevette. Tudja, mit mondott? Azt, hogy „Papa kérlek, neked is van éppen elég féltenivalód!” S erre az öreg megjuhádzott. Hagyta, hogy a kölkök csináljanak, amit akarnak. De azok olyan csöndben tárgyaltak a másik szobában, hogy még a légyzümmögést is meg lehetett tőlük hallani. Semmit se tudtam kivenni, pedig elhiheti, hogy figyeltem. — Elhiszem, asszonyom — mondta Karsai és kezdte áldani a sorsot, hogy ilyen bőbeszédű háziasszonya van. Még a végén többet megtud tőle, mint az újságokból. Pedig magában még mindig mondogatta, hogy nem érdekli ez az egész — de mégis érdekelte. S akaratlanul is kombi- nálgatott, rakosgatta össze a láncszemeket. A kalandregények izgalma kezdett ébredezni benne. A nagy kaland, ami most úgy látszik, itt van egészen a közelben. Még maga sem tudta, hogy melyik oldalon áll, még kusza volt az egész és szövevényes, de azt érezte, hogy nem képes érdektelenül figyelni az eseményeket. Valami láthatatlan erő, amint örvény a fadarabot, pörgette. forgatta és húzta magához. Nem tudta, hogy ez az erő hova, merre viszi, de átadta magát a sodrásnak. (Folytatása következik.) Amit Gerinczy György elmondott, annak a valódiságáról magam győződtem meg azon az ankéton, amelyet a népfront megyei titkárságán hívtak ösz- sze ebben az ügyben. Itt a nagyobb kecskeméti üzemek képviselői számoltak be az üzemekben folyó munkáról. Sós Pál, a Kinizsi Konzervgyár párttitkára például elmondotta, hogy üzemükben a szocialista brigádok vállalták az analfabéták felkutatását. Ugyanezt jelentette Kállai Árpádné is, a Barneváltól. Más üzemekben is a szocialista brigádok szívesen vállalták többletfeladatként az analfabétákkal való foglalkozást. Nem kis munka ez, amit a termelési feladatokon túl kell megoldani. Szocialista brigádtaghoz méltó feladat! Gerinczy György elvtárssal végigjártam egy sor községet a megyében. Megnéztük: hogyan halad a vállalt feladat végrehajtása. Voltunk Nemesnádudvaron, Sükösdön, Bácsalmáson, Nagybaracskán és még számos helyen. Mindenütt ugyanaz a kép és ugyanaz a tapasztalat: a munka megindult, gyürkőznek az_ akadályokkal, de az eredmények már mutatkoznak. Szégyen ? A’em, dicsőség ? Dr. Búzás János, a Kecskeméti Dolgozók Iskolájának igazgatója elmondotta, hogy az analfabéták beszervezése legnagyobbrészt társadalmi úton történik, de hellyel-közzel besegítenek — főként tanyán — pedagógusok is. Minden oktató az első tanuló után — sikeres vizsga esetén — 200 forint jutalmat kap, két tanuló után 300-at. A tanítás kis- és középcsoportokban történik. Sokan vannak, akik szégyenük elmaradottságukat. Ezeket az oktatók lakásukon keresik fel, minél jobban kerülve a nyilvánosságot. Az analfabétizmus ügyében tartott értekezleteken állandóan felbukkan az ösztönzésnek az a fonná ja, hogy az üzemek időszaki munkásként is csak olyan dolgozót vegyenek fel, aki vállalja, hogy a következő szezonra bekapcsolódik a tanulási mozgalomba. Másik kezdeményezésről is többször esett szó. A tsz-ek brigád vezetőnek, vagy csoportvezetőnek csak olyan dolgozót tegyenek meg, aki ki- lábolt az analfabétizmusból és v ''"ja a nyolc általános eivégzését. Szomorú tényként kell megállapítani, hogy az írni-olvasni tudók tanfolyamaira jelentkezettek között tapasztalható lemorzsolódás inkább a fiatalok körében fordul elő. Szégyenből? Lustaságból? Elítélendő mindenképpen. Ezzel szemben magas azoknak az 50 éven felülieknek a száma, akik önként, rábeszélés nélkül vállalják az írás-olvasás megtanulását. Fehér bottal — Betűországban, így botorkálnak azok, akiknek nem jutott rész az ábécéből. Súlyos terhet hordoznak ezek az emberek, el vannak zárva a modern kor számos olyan lehetőségétől, amely szebbé és gazdagabbá teszi az ember életét. A Hazafias Népfront akcióbizottsága soha jobbkor nem indított el hasznosabb kezdeményezést, mint ezt, amellyel az országban — és megyénkben is — ezeket a kulturális fehér fotókat fel akarja számolni. Nagy feladat, kemény feladat, de jó alapokra épült, és akik elkezdték, végre is hajtják. Csűri Ferencné, a népfront kecskeméti városi titkára mondotta az egyik ankéton: Az analfabétizmus felszámolására indított népfronti mozgalom nem kampányfeladat. Addig csinálják, amíg teljesen a végére járnak. Két-három évet szántak rá. Kevés ez? Lehet, hogy kevés lesz. Ám, egyre ritkább lesz a fehér bot Betűországban ... Balogh József
