Petőfi Népe, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-04 / 233. szám

#

HONVÉDEK A TRAKTORON

ÉLNI TUDNI...

Csengve csattog a kalapács, s az üllőn gőzölgőn, sisteregve formálódik az acél. A kiskunfélegyházi Kiskunság Tsz gépműhelyében Fekete István, a közös gazdaság szerelője az udvaron veszteglő „tetszhalott” UTCS kardántengelyének az egyengetésével bajlódik. Addig, amíg az alkatrész elkészül, ismerkedjünk meg az erőgép vezetőjével.

Neve: Varasdi József. Rendfokozata: honvéd. Jelenlegi beosztása: traktoros. Kora: 21 év.

— A Kiskunság hat traktorosának éppen a fele betegedett meg — magyarázza mostani munkakörét —, és éppen a betakarítás dandárjában. A tsz vezetősége a honvédség segítségét kérte, nehogy a tervteljesítés csorbát szenvedjen.

A zászlólajparancsnok elvtárs egy napon az irodába hívatta néhányukat. Elmondotta, miről van szó. Elsőként Varasdi honvédre esett a választás. Nem

Péntek este. A járási-városi rendőrkapitányság egyik szobájában eligazításra gyűltek össze a nyomozók. A feladatuk: Az esti órákban ellenőrzést tartani a szórakozóhelyeken és azok környékén. A cél az, hogy felderítsék és megszüntessék a bűncselekményeket előidéző okokat. A bűncselekményeket legnagyobbrészt maguk a sértettek segítik elő, hiszen nem zárják el értékeiket, őrizetlenül hagyják járműveiket, s ezek szinte csábítják a gyenge akaratú embereket, bűnözőket.

Az egyik járőrrel együtt indultunk el 9 feladat végrehajtására.

Sok a lezáratlan jármű

A Budai kapui italbolt előtti fához mintegy tíz kerékpárt támasztottak. Tulajdonosaik túlzottan magabiztosak voltak, ni- szen aktatáskát, szatyrot és más egyéb értéket „felejtettek’ a kormányon, a csomagtartón. Szerencsére, ebben az időszakban egyetlen járművet, csomagot sem vittek el, a könnyelműségnek más következményei is lehettek volna.

Az italbolt ajtajában két ember ült.

— Mit csinálnak itt? — hangzott a kérdés.

— Hazamegyünk.

Az ülő testhelyzet nem erre mutatott. Igazoltatásra sem volt szükség, mert K. B. és G. I. nemegyszer került összeütközésbe a törvénnyel, ezért régi ismerősei a rendőrségnek. Amikorra az italbolt vendégeinek igazoltatásával végeztek, a két férfi „elpárolgott”.

A cukrászda előtt egy Warszawa gépkocsi állt. Ajtajait nem zárták le, pedig az ülésen egy tömött aktatáska kínáltatta magát. A Budapesti Közlekedési Műszaki Vállalat BA 06—83 rendszámú személygépkocsijának vezetője, Sípos Károly, amikor erre udvariasan figyelmeztették, arrogáns hangon válaszolt:

— Ne nyissák ki a kocsit!

A rendőrök mégis megtették, de csupán az ő érdekében. Ám, aki a jóakaratú figyelmeztetésre ilyen módon reagál, annak a neve belekerül a rendőrök noteszébe.

Mit mutat

a személyi igazolvány

Az italbolt után a Fürdő utca 2. sz. ház előtt fékezett a gépkocsi. Kovács Györgyöt és Orbán Istvánnét keresték a rendőrök. Kovács György már 14 évet ült különböző bűncselekmények elkövetéséért, s tavasz- szal szabadult. Orbánné szeptemberben töltötte ki a rárótt büntetést. A rendőrök tehát jogcsoda: traktoros volt az édesapja is, s a fiú még az általános iskolába járt, amikor már nyaranként minden idejét a gép körül töltötte. Kérdezgette az apját, ismerkedett az alkatrészekkel, a gép működésével. Lényegében már a traktorosszakma ezernyi csínjával-bínjával tisztában volt, mire 18 éves korában, szülőfalujában; Szabad- szálláson a traktorosiskola növendéke lett. Azután Pétervá- sárán elvégezte a kombájnos- tanfolyamot is.

Mielőtt bevonult a néphadsereghez, másfél éven át a Kun- szentmiklósi Gépállomás egyik Belorusz traktorát vezette, sőt időnként kombájnolt is. Egyszóval, ilyen „múlt” után jelölte ki őt és egy másik, hasonlóan jól képzett bajtársát a zászlóaljparancsnök.

Második hete már, hogy a szövetkezeti gazdaság traktoros- gondjait enyhíteni igyekeznek.

gal „kíváncsiskodtak” hollétükről. A két embert nem találták, de más szabálytalanságot, azt igen. A személyi igazolványok ellenőrzésekor kiderült, hogy Herceg Orbán Sára évek óta nem dolgozik a Baromfifeldolgozó Vállalatnál, de ezt személyi igazolványából nem vezették ki. A vállalatok könnyelműsége telhát elősegíti azt, hogy az elbocsátott vagy munkakönyvüket elhagyó személyek munkaviszonyt igazolhassanak. Jogos tehát a kérés: ne csak a munkakönyvbe, hanem a személyi igazolványba is jegyezzék be a vállalatok a munkaviszony megkezdését és befejezését. Ezen az estén fény derült Kovács és Orbánné tartózkodási helyére is. Jelentették, hogy újabb bűncselekményeket követtek el, s ezért letartóztatták őket.

Önbíráskodás

Jóval elmúlt már tíz óra, amikor egy érces arcú asszonyt támogattak be a rendőrség ügyeleti szobájába. J. I.-né védelemért fordult a rendőrséghez, mert élettársa, M. L. magánfuvaros alig egy órával ezelőtt, ittas állapotban fojtogatta, összerugdosta. A családi perpatvar odáig fajult, hogy az üt- legek elől menekülő asszony utón baltát dobott az illuminált férfi. A segélykiáltásokra a szomszédok is felfigyeltek, s nem csoda, ha megbotránkoztak M. L. viselkedésén. Az ügyeletes tiszt még be sem fejezte a jegyzőkönyv felvételét, amikor riasztották az URH gépkocsit.

— Verekedés történt az Erzsébet körúton!

A rendőrök idejében érkeztek. Az AKÖV* egyik dolgozójáé H. F. jó néhány £ohór bort ivott, s ebben az állapotban bezörgetett az egyik házba. A kaput nyitó Sz. L.-nét minden ok nélkül drasztikus szavakkal szidalmazni kezdte. Az itt tartózkodó írét vendég férfi a szóváltásra kilépett az utcára és az ittas H. F.-et alaposan helybenhagyja. A rendőrök alig tudták szétválasztani a felpaprikázott embereket. Az önbíráskodás és botrányokozás ebben az esetben sem járhat majd következmények nélkül.

Egy fél éjszakát töltöttünk azokkal, akik éjjel és nappal óvják a város rendjét. Fáradságos munkájukat siker koronázta: bűncselekményeket előztek meg, megfékezték a garázdákat, rendet teremtettek a magukról megfeledkezett emberek között.

Éjfél után a város elcsendesedett, csupán a rendőrjárőr léptei kopogtak az aszfalton. Vigyáztak a becsületes emberek álma fölött.

Gémes Gábor

Feladatuk minden, amire éppen szükség van: szántás-vetés, silózás, szállítás. Munkabérű« ugyanannyi, mint a tsz-trak- torosoké. Most, két napja az őszi árpát vetik.

— Tegnap tíz hold körül járt a teljesítmény — mondja. — Váltott műszakban dolgozunk. Pali, a társam most a szálláson „szundizik”. Ö az éjszakás gépvezető. Jó kosztunk, megfelelő lakásunk van Dobos néninél,' nem messze innen, az egyik tanyában.

— Hogyan fogadta a kihelyezés hírét?

— Szívesen jöttem. Bár hozzászoktam már a laktanyai élet- hez^Sjól érzem magam a fiúk közt. De ha egyszer a földeken van ránk szükség, itt is helytállunk.

Amilyen jól érzik itt magukat a honvédfiúk, a változatos, új környezetben, annyira elégedettek munkájukkal a szövetkezeti gazdaság vezetői is.

— Nem szakadunk meg a munkában — vall elfoglaltságukról Varasdi —, de nem is lazsálunk. Megfogjuk a dolog végét, hogy a közösben ne érezzék a szakemberek hiányát.

Vérbeli traktoroshoz méltóan, pontosan elvégzik a szükséges napi és a hetenkénti karbantartásokat is. Ha valami különleges rendellenességet, hibát észlelnek a gépen, a műszak- váltáskor felhívják rá egymás figyelmét és lehetőleg együtt teszik rendbe a masinát.

— Milyen tervekkel indul majd annak idején újból a civil életnek?

— A gépállomásról vonultam be, oda is megyek vissza. Szeretném elvégezni a szerelőiskolát és ebben a munkakörben hasznosítani a szaktudásomat. De az sem lehetetlen — „kacérkodom” a gondolattal —, hogy a honvédségnél megszerzett gépkocsivezetői jogosítvány birtokában majd ezt a képesítést ka matoz tatom.

Lehetőség van hát bőven, nem marad munka nélkül a fiatalember. De egyelőre a közelebbi feladatok foglalkoztatják. Az UTCS-t, amíg beszélgettünk, helyrehozták. Még egy alapos üzempróba, amelynek során meggyőződik, hogy az erőgép újból kifogástalanul végzi munkáját. Aztán robogás vissza a közeli táblára, ahol már nagyon várja a gépfaros, Ficsor Mihály. S a magtartályból néhány perc múlva ismét hullani kezd a talajba az őszi árpa. Helytállnak a honvédek — a traktor nyergében is.

Jóba Tibor

Fiatal asszonyka utazik az autóbuszon. Élénken meséli útitársnőjének „koplalásuk” történetét. No, nem kell megijedni, nem a végső nyomor késztette a családot éhezésre, hanem egy vadonatúj személygépkocsi vásárlása, amelyért kész voltak minden áldozatra. Nos, az ő dolguk — mondhatja akárki, s valóban kár lenne beleszólni, ki hogyan és mire költi személyes jövedelmét, de akad olyan is, amikor ez a „spórolási láz” az ésszerűtlenség határát súrolja. „Nem veszek gyümölcsöt, mert nem szeretik a gyerekek” — hallottam valahol, s tanúja voltam, hogy a gyerek sóvárogva nézte a dús szőlőfürtöket a kirakatban. Mellesleg az illető család 150—160 ezer forintos villát épít,* s erre takarékoskodik gőzerővel.

Akad aztán ennek másik válfaja is, akinek már nincs szüksége efféle „nadrágszíj- húzásra”, túl jutott a nehezén és most szeretne jól élni, csak még nem tudja, hogyan. Ismerek kitűnően gépesített háztartással, korszerű járművel, balatoni nyaralóval rendelkező egyént, akinek eddig még nem tellett valamirevaló könyvtárra, színházbérletre vagy éppen olyan kikapcsolódásra, ami egyúttal a műveltségét is gyarapítaná. Szemben azokkal a szerény beosztással élő emberekkel, akik megtalálják a módját, hogy akár az Olcsó Könyvtár sorozat kitűnő könyveiből, akár egy-egy jól kiválasztott mozi és szín- házelőadással, újságolvasással és más úton-módon folyton gazdagítják magukat szellemiekben is.

Az egyoldalúság is rákfenéje sok embertársunk életének. Nincs annál kínosabb, mint amikor valaki csak a maga szűkös reszortmunkájáról tud és hajlandó beszélni, s nem érdekli azon túl semmi, nem érdeklődik a világ dolgai iránt, s ehhez még holmi jelszót is komponál: „Nem érdekel a politika vagy a művészet!” S még ennél is kellemetlenebb az olyan jelenség, amikor valaki elfogadja, sőt igényli, amit ez a társadalom nyújtani tud honpolgárai számára, de rögvest begubózik otthona „bástyái” mögé, ha csekélyke többet, egy kis közösségi tevékenységet kérnek tőle. A kispolgári mentalitás „anyajegyei” ezek, s bizony nem könnyű megszabadulni tőlük, hiszen a „jól élni” tetszetős és divatos, sőt kényelmes filozófiája őrzi őket..

„Frizsider-szocializmus” — mondják egyesek gúnyosan, de ezzel ma már vitatkozni sem érdemes, hiszen köztudott, hogy az okos és nem az oktalan jólét a mi társadalmunk törekvése, s ettől nem idegen a családok, háziasszonyok kényelmét szolgáló gépesítés. S nem idegen tőle — ha valaki megengedheti magának tisztes jövedelme révén — a személygépkocsi sem. De idegen az a szemlélet, amely csupán önmaga jólétében, vagy a» jólét bizonyos egyoldalú kifejeződésében látja élete célját és értelmét.

A hajdani falusi „tiszta szoba” jut eszünkbe — Kádár elvtárs is idézte a napokban a Beloiannisz-gyárban mondott beszédében — ahova hétszámra nem lépett be a parasztember, holott saját kényelmét is szolgálhatta volna, Mitsem ér az olyan anyagi jólét, amit nem tudunk célszerűen felhasználni, s úgy élni vele, hogy az szellemi és fizikai megerősödésünket, felfrissülésünket, tartalmas szórakozásunkat és pihenésünket szolgálja. Oktalan ember az, akinek a pénzről csak az ital vagy a kártya jut az eszébe, és sajnálni való az a lény is, akit a növekvő életszínvonal ellustulásra, tunyaságra

késztet. S az sem valami szimpatikus jelenség, aki társaságban csak a kocsijáról tud csevegni, s külföldi útjainak gyönyörűségeit „dörzsöli” sokcsaládú ismerőse orra alá.

Élni tudni kell — mondták hajdanán a jól szituált arisztokrata körökben, s ez alatt legtöbbször munka nélkül szerzett élvezetek habzsolását éltették. Élni tudni kell! — mondhatjuk ma is szinte figyelmeztetően egészen más szándékkal és célzattal. S ebben a biztos reményben, hogy társadalmunk okosan szabályzó rendszere és „kiegyenlítő zsilipjei”, tudatra ható formáló erői egyre szélesebb körben kialakítják ennek gyakorlati formáit, szabályait, s önként vállalt fegyelmét is. A saját érdekünkben.

T. P.

Lengőlépcső

Az Elégvegyes Vállalat építő részlegének vezetője hátrabökött az épület felé, s tömören ennyit mondott: átvehetik.

A tengelicei Aranybarázda Termelőszövetkezet elnöke égre emelte szemét és így sóhajtott: „Végre.” A sóhaj halk volt és illemtudó, az elnök mégis ijedten nézett körül: nem hallotta-e meg valamelyik építő? — Még az hiányzik, hogy megsértődjenek, és vagy hat hónappal hátrább tolják a csibenevelő átadási határidejét. Indult is, hogy mielőtt bármi közbejönne, birtokba vegye az új létesítményt, amely már olyan régóta épült itt a tengelicei határban, hoéy a környék lakói ilyenformán határozták meg az események idejét: akkortájt született az első gyerek, a Pisti, amikor alapozták a csibenevelőt.

— Szépen megcsinálták, ez tagadhatatlan — mustrálta végig az épület barokkstílű tornyocskáit és az ereszt díszítő pufók gipszangyalkákat a tsz precíz főkönyvelője. De nem azért volt főkönyvelő, hogy első látásra higyjen még, a saját szemének is. Megnézte hát még egyszer, sőt, próbaképpen egy jókorát rúgott a szép sárga falba, mondván: Sok száz

csibe kapirgálását kell ennek kibírni kérem. Gondolatban még azt is utána tette, hogy: ismerjük mi az építőipart. De rögtön bocsánatot is kért — szintén csak gondolatban — rosszhiszeműségéért, mert a fal a helyén maradt.

— Kerüljünk beljebb — adta ki a jelszót az elnök és indult a lépcső felé >az egész társaság. Az ajtóhoz ugyanis hat fokos grádics vezetett, belül ugyanannyi lefelé. Az építésvezető

maga is tűnődött egy fél éjszakát annak idején azon, hogy nem lett volna-e jobb, ha lépcső nélkül oldja meg a földszintes épület bejáratát, de végül is azzal a megnyugtató tudattal aludt el, hogy így mindenképpen szebb. A kimaradt cementre pedig már úgyse talált vevőt az egész rokonságban.

Az ügybuzgó főkönyvelő érte el elsőnek a merészen emelkedő grádicsot és kapaszkodott is felfelé szaporán. Utána az elnök emelgette a csizmáját — egyre lassabban. Már a második fokon olyan furcsa érzése támadt ugyanis, hogy mozog alatta a beton. A harmadik után nem állhatta tovább a bizonytalanságot és leszólt az építésvezetőnek: mintha mozogna ez a lépcső!?

— Mozog hát — válaszolt az építőtudományok jeles mestere, aztán rövid szünetet tartott, mialatt a lehetséges kifogások ezrei fordultak meg gyorsan váltó agyában.

— Lengőlépcsőről még nem hallottak? Mert ez az — jelentette ki végül magabiztosan.

— Ja úgy, az más — mondta az elnök homlokára csapva, de titkon a főkönyvelőre sandított. A főkönyvelő már nem sandíthatott senkire és ezért szintén így szólt: Ja úgy, az egészen más. Aztán odakiáltott a távolabb bámészkodó gyerekeknek: — Szaladjatok Ambrus bátyátokhoz és mondjátok meg neki, hogy agyonvághatja a birkát. De nem a legszebbet ám! — emelte fel a hangját, mert a precíz főkönyvelő a közös érdekét sohasem tévesztette szem elől.

Békés Dezső

Járőr as éjszakában