Petőfi Népe, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-30 / 255. szám
1964. október 30, péntek 3, OlÜul V* , OTTHONT KAP-E Peák Pőre néninél A NÉPMŰVÉSZET? AZ IDÉN 80. életévét betöltő idős asszony mindjobban felenged. Kedves emlékeket mutat, pár nappal ezelőtt papírosra festett remekművekkel vegyesen. A múzeumba illő bútorokkal berendezett szoba légköre meghitté melegül. Peák Pőre néni fiatalokat is zavarba hozó, munkakedvtől duzzadó és határtalan alkotókedvtől meleggé váló hangja teszi azzá. Csak, akkor komorul el, amikor családja után érdeklődöm. Lehajtja rojtoskendőbe bugyolált fejét és elhalványuló hangon mondja, hogy már minden gyermeke örök nyugovóra tért, és férje js már csaknem egy évtizede pihen a temetőben. Azóta teljesen egyedül él. MÁR ÉPPEN távozni készülök, amikor egy mély sóhajtás után ismét a munkára tereli a beszélgetést. — Tudja, én vasárnap sem a pihenéssel foglalkozom. Éppen a legutóbbin írtam össze emlékezetből harminc régi nótát, van köztük olyan is, amit a nagyapámtól hallottam utoljára. De szépen is tudta énekelni szegény. Ezt még szeretném tíz év múlva elénekelni magának... És tudja még mit szeretnék nagyon? — Ismét szégyenlősen, kissé restellkedően kötényébe bugyolálja a kezét. — Azt, ha ebben a házban népművészeti házat rendeznének be az illetékesek. Odaadnám ingyen, szívesen erre a célra a házamat, hiszen senkim sincs, aki számítana rá. Még ki is festeném. A szívemet adnám bele... MOST ÉN hajtom le .kicsit restellkedően a fejemet. Azon gondolkozom, miért neki jutott eszébe először, Homokmégy Markovics Máriájának? Távozóban azt ígértem, hogy megkérdezem az illetékesektől. Lehet-e a kérését teljesíteni... Czakó Ferenc Szobrok Leninről A vásárhelyi művészekről, kiállításukról — ISMERJÜK bizony és szeretjük is nagyon. A Petőfi utca 42. szám alatt lakik — mondták a kedves, bőszoknyás homok- mégyi asszonyok, amikor a nemzetközi hírnevet szerzett Gábor Józsefné — de a mindenki által csak Peák Pőre néninek ismert — híres pingálóasszony után érdeklődtem. Kicsit izgatottan indultam a Petőfi Sándor utcába. Nyomban felengedett azonban szorongásom, amint a kis, fehérre meszelt végű házikót megpillantottam. A két kicsiny ablak felett ott mosolygott bársonyos színeivel a derűs, életkedvet sugárzó jellegzetes hullámos virágcsík. A KISKAPUT kinyitni nem kell, mindig vendéget vár az, és fiatalos fürgeséggel köszönti a belépőt a ház asszonya. Egyszerre int — hogy foglaljak helyet — a- mosolygós szemével, amely köré százágú szarkalábat rajzolt a 80 esztendő és kezével, amit kislányos szégyenlőséggel kék kötényébe takar. Munkája után érdeklődöm. Felcsillan a szeme és lassan kibontakozik a kötény öleléséből munkában elfáradt két keze is. Körülmutat. — DOLGCZCM. Azóta még többet, mióta a népművészet mestere lettem és az állam gondoskodik rólam. Havonta kis pénzecskét kapok, 600 forintot. Azóta megszűnt a létbizonytalanságom. Mert tudja kedvesem, én, mint a mezőgazdasági munkások, napszámbérért festettem a házakat hosszú évtizedeken át. Ma már azonban kiállítások megnyitójára is hívnak. De jó lenne csak egy-kettőre is elmenni. De hát, a vasútijegy ára másra is nagyon kell..; Ha egyszer azt is kaphatnék a meghívó mellé... de szívesen, de nagyon szívesen elmennék... — címmel filmet készít a televízió. A film munkatársai felkeresték azokat a művészeket, akik a nemrég meghirdetett Lenin-szobor pályázaton részt vettek és alkotásukat a zsűri elfogadta. így többek között Pátzay Pál Kossuth-díjas szobrászművészt, akinek Lenin-szobrát Budapesten a leendő Nemzeti Színház szomszédságában helyezik el. Az érdekesnek ígérkező kisfilmet— amelynek egy- egy példányát a szovjet és NDK televízió is megvásárolta — november 7-én mutatják be a tv nézőinek. Október 25-én, vasárnap a kecskeméti Cifra palotában kiállítás nyílt a Vásárhelyen élő művészek alkotásaiból. Ebből az alkalomból Dömötör Jánosnak, a vásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatójának vezetésével művészküldöttség érkezett városunkba, akik este a helyi művészklubban cserélték ki tapasztalataikat a kecskeméti művészekkel. A művészet olimposzi magaslatára emelkedett kivételes egyéniségekről nehéz elképzelni, hogy olyanok, mint a többi ember. A nemrég Budapesten járt Pablo Casals alakja köré is legendás fényt szőtt tehetsége, zseniális művészete. A nagy muzsikus a zene csodálatos élményével ajándékozta meg, bűvölte el hallgatóit, a világ minden táján, de kevés embernek jutott osztályrészül az a szerencse, hogy megismerhesse nemcsak a nagy mestert, hanem a közvetlenségével, friss szellemével lenyűgöző embert is. A Magyar Televízió munkatársai erre a feladatra vállalkoztak, amikor kamerájukkal nyomon követték Casals „emberi megnyilvánulásait”. — Készülő filmünk célja — mondta Nagy József rendezőoperatőr — megmutatni: Milyen Pablo Casals, az ember. Éppen ezért nem fellépéséről készítettünk felvételeket, hanem megpróbáltuk filmre rögzíteni a próbák, szállodai beszélgetések meghitt hangulatát. Casals 30 évvel ezelőtt járt Budapesten, — Hogyan juthattak el idáig a vásárhelyi művészek? A kérdésre elmondták, hogy Vásárhelyen a városi vezetők és a lakosság minden segítséget megad az ott élő művészeknek. Ez nemcsak erkölcsi, hanem anyagi segítség is! A város vezetői megértik a művészetet, sőt a város kulturális fejlődését el sem tudják képzelni enélkül. Vásárhely példájára például az akkor készült állóképek segítségével is igyekszünk teljessé tenni a róla alkotott képet. Filmünkben helyet kapnak azok a magánéletére vonatkozó, külföldi lapokban megjelent felvételek is, amelyek számunkra érdekesek. — Sikerült olyan érdekes jeleneteket felvennünk, amelyek bizonyára érdeklődéssel fogadnak a tv nézői. így nagyon kedves találkozásnak lehetnek szemtanúi a mester és egy zeneklub fiataljai között. A klub Pablo Casals nevét vette fel. A találkozót megörökítettük kifejezvén azt, hogy a mester mindenkinek barátja, aki valamilyen formában előbbre akarja vinni a művészet, a humanitás eszméjét. A kisfilmet, amely új oldaláról mutatja be a világhírű muzsikust előreláthatóan novemberben tűzi műsorára a televízió. Bizonyára a film után ugyanúgy vélekednek majd a tv nézői, ahogy Casalsról Sir John Barbirolli nyilatkozott: „Nagy művész... nagy ember... nagy barát.. egész sor vidéki város kialakította — vagy kialakítja — már a maga kis művészeti központját. Miskolc, Veszprém, Szombathely, Szeged, Szentendre között, sajnos, Kecskemétet alig említhetem. Pedig itt is élnek művészek és jó művésziek, és letelepednének művészek és jó művészek, és a tárgyi feltételek is kedvezőek. A kiállított 60 mű egységes, tematikailag talán túlságosan is egységes képet nyújt. A vásárhelyiek ereje főként a realista hagyományok tiszteletében és folytatásában rejlik, de hibáik eredete is a túlzott hagyománytiszteletből ered. Mit értek ezen? A mostani keresgélések, a modern irányzatok kipróbálása közben a vásárhelyiek megtartották egészséges, józan szemléletüket. Az alföldi táj, az alföldi embereik ábrázolása, a vásárhelyi művészek kezén kereszt tül kapta meg mostani rangját. Alföldi festőnek lenni nem tartozott mindig a leghálásabb feladatok közé és ez a félreállí- tottság, meg nem értettség, s a gyakori lekicsinyléseik bizonyos sértődött tónust kölcsönöznek a vásárhelyi művészeknek. Képeikben ezért valamiféle „csakazértis” nyilvánul meg. Ezt főképp tematikai vonatkozásban kell érteni. Alkotásaik javarésze paraszti témát dolgoz fel, pedig Vásárhely város. Nemcsak fejkendős, meggyötört paraszt nénikék és subás öregek városa, hanem fővárosi külsejű* szellemű fiatalok városa is. Ezek élete, munkája éppen olyan jelentős, mint a fejken* dős, gubás, tanyához kötötteké. A vásárhelyi fiatal művészeknek nem az a feladata,- hogy tanyai bajuszt növesztve tökéletesen beleilleszkedjenek az úgynevezett vásárhelyi világba, hanem az, hogy mindazt a Vásárhelyen leginkább élő hagyományt, lehetőséget, egészséges szemléleti módot felhasználják a körülöttük nyüzsgő, kialakuló új élet új művészi szinten történő megjelenítésére. Ez lenne realizmusuknak — a realizmusnak — a pótolhatatlanul fontos szerepe, s ha ezt Vásárhelyen még jobban sikerülne megvalósítani, akkor nem kapnák a vásárhelyiek a szélső modernista irányzatokat képviselő „kozmopolita” művészektől azt az elintézési módot' hogy lokálpatrióták, vagyis a legrosszabb értelemben „vidékiek”. Hogy ez a lehetőség fennáll, bizonyítja a vásárhelyi kiállítások hallatlan sikere is. Mi készül a tv-ben? Pablo Casals és felesége, Martita. (Harmatit István felv.) Mese azoknak, akik az aszfalton nőttek fel Mese, de nem tanmese! A földes út mindig árulkodik. De legjobban talán ilyenkor, ősszel, eső után. Dél felé járhat az idő, ahogy a tócsákat kerülve ballagok. Az úton biciklis emberek, pikkelyes kígyó nyoma. Rádlis talpú, hegyes cipő — férfié — fiatal lehetett, mert errefelé Méhesfaluban hiába modernkedik a Tisza Cipőgyár még vágott orrúvá szelídült divattermékeivel is. A harmincon felüliek szerint „embör nem vesz föl ilyet”. Itt meg egy tűsarok billeget, a tulajdonos tiszta cica módján kerülgette az út mélyedéseiben lapuló pocsolyákat és a bokát bi- csaklító, fényes hátú köveket. Egyszer csak ... Nahát!? A dűlő felől keresztül húzza az egész népes nyomtársaságot egy Zetor, vagy talán egy óriási gépsaurus szörnyű csipkéjű nyoma. Mély és hatalmas, mint a munka, melynek során létrejött. Kukoricaszárat vitt — a letarolt omlós föld barna rögeivel takargatja a szállítás után maradt csonkokat. A sárga, nevető fogú kukorica már bevonult és edfoglalta helyét az udvarokban. Hol csak a kerítés mellett Várja számbavételét. hol éppen gazdacserére ítéltetett, hogy arany gyöngyeit, fehér pettyes piros sipkáját más egyéb földi jóra váltsa boldog tulajdonosa. Man, ahol már akkurátus * rendben sorakozik a csűrök, górék, padlások hosszú homályában, arra hivatva, hogy a gazda szeme mellett fényes szőrűvé, kövérré hizlalja a csámcsogó jószágokat. Minden udvar saját módja szerint bánik vele, de becs üléssel teszik, veszik mindenütt. Óvatos, lapos felhőik utaznak a fejem felett, messzi őszi tájakról. Esik — mondhatnám, de nem értenék meg, mert ami esik, az nehéz. Ez az eső meg csak úgy egyszeriben van. Inkább csak jelenlétével figyelmeztet a jövendő nagy Esőkre, melyeknek beláthatatlan uralma hosszú, mint a halál. Egyelőre télről, halálról látszólag szó sincs. Azaz mégis, mert a Hideg láthatatlanul óvakodik előre a nap melegét még csökönyösen raktározó csontokba. Amott a baromfik népes társasága is csak ímmel-ámmal ka- pirgál. Egy-egy későn kikelt, csupasz combú-fenekű kis jószág nagyobb társa tömöttebb tollába vagy az egyre hűtlenke- dő kotlós méllyé alatt keres menedéket. A puha, barna tömeg alatt sárga kis csillagvégű pálcikalábak sokasága és a tollak közül kikandikáló csöpp, kopasszá ázott fejek bukdácsolása úgy hat ebben a bánatos lökdösésben, mint megannyi fura csepkőbarlangi képződmény. Csicseregve, fütyülve valami őszi esti nótát énekelnek, pedig délelőtt van. M éheslaposi iskolások lár* ’ mája hullámzik felém. Egy óra. váltás van! A „felsősök” bunkós, hosszú lábaikon már mint járókelők lépdelnek a hazafelé vezető úton. Egy-két felnőttséget zavaró, tövis hajú kakasgyerek nekilódul, persze, usgyi utánuk a vihorászó társak. A sivogó, színes lányosa- patért történik mindez, akik komoly elnézőséggel állnak inkább félre. De sorsuk elkerülhetetlen! Hajtincselkkel együtt kókadt, fáradt színű masnik rep- desnek. tompa puffanások jelzik a két nem „egyetértést kereső” közeledését. Óh, én szegény, magányos felnőtt! Szuszogva menekülök előlük, mert tudom, haragúk ellenem fordulhat. Végre kiérek a köves útra. Egy Moszkvics húz el mellettem, kerekeivel sípolva tapad a nedves aszfalthoz. Éppen hogy megáll a második sorompó előtt. A bakter — kezében olajos piros zászlóval — szalutál a dühöngve himbálódzó kis motorvonatnak, aki továbbrobog, figyelembe se véve az őt körülvevő meredt tiszteletet. Aztán felnyílik a sorompó! Ott szélesedik előttem a már majdnem kész Csongrádi út. Négysávos autósztráda! Mint egy óriási fényzongorán egy hosszú futam, úgy gyulladnak ki az új út felett az ostornyeles neonok. Másodpercekig kattogva vibrálnak, míg végül fényszemük hozzászokik: „Ezentúl itt kell világítani!” Az utat szegélyező házak *"* ajtói egymás utón vágódnak ki. Kötényes asszonyok — hasuk alatt összefont kézzel — bátran néznek farkasszemet a fénnyel. Bajuszos, kalapos nagyapák kezükben az aprófát szabdaló kisfejszével, hunyorogva húzzák szemükre zsíros-nedves kalapjaikat. Mindenki mutogat, nevet, pedig ősz van. Nedves, szitáló, vidámfehér ősz. —e —gy Az itt kiállított művek közül legjobban Samu Katalin „Mura” című kisplasztikája tetszett. Ábrázolási módja szerencsésen vetette fel a színes szobor régen vajúdó problematikáját. Almássá Gyula egyre inkább kialakuló színes világa a kiállítás egyik fő erőssége. Szalai Ferenc „Vonaton” című képe, valamint új életünk líráját megjelenítő „Clelkezők” képét ismerősként és örömmel üdvözöltük. Tisztelettel adóztunk Kajári Gyula magas szintű művészi küzdelmeiről hírt adó grafikáinak. A városunkban nagy szeretettel fogadott „Éneklő lány” alkotójá- jának — Szabó Ivánnak — kisplasztikája és érmei halk lírájú, életteli művészetről tanúskodnak. Persze nehéz kiemelni bárkit is ebből a jó nívójú, megoldásában színes anyagból. Crömmel láttuk, hogy a legfiatalabbak is — Hézső Ferenc, Fodor József, Lelkes István — meggyökeresedtek és műveikkel minden kiállításon jelentkeznek. Reméljük, hogy a vásárhelyi és a kecskeméti művészek közötti kapcsolat nemcsak egyoldalú lesz — és ahogy megbe>- szélték — a kecskeméti művészek is mutatkoznak, illetve bemutatkoznak nemcsak Vásárhelynek, de az országnak is. Pille György
