Petőfi Népe, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-25 / 251. szám

A kultúra közkatonája

K<

' ecskemétet magunk mögött hagytuk. A megyei könyvtár művelődési autóját Tormási László vezeti. Cdahú- zódok hozzá, beszélgetünk. ”t év óta járja a tanyavilágot. Hordja, viszi a kultúrát az éhes paraszti agyaknak: a filmet és a könyvet. Huszonhat kölcsönző állomás, s ugyanannyi vetítőhely. Huszonhat esti utazás, mind az éjszakába, sokszor a hajnalba nyúlik. Minden hónapban ennyi, télen, nyáron, hatalmas és zsongító körforgás az egész élete.

— Szereti a munkáját?

— Nem tudnék meglenni nélküle.

— Ez a sok éjszakázás, az állandó távoliét, rossz utakon a vezetés, nem fárasztó?

— Fárasztó, bizony. Szerencsére, az utak évről évre javulnak. Nézze csak, ahol most megyünk, ez nemrégen van meg.

Egy tábla mutatja éppen: Kunadacs. Az út mellett egy tehén bámul ránk nagy szemekkel. Nyugodtan áll, pedig a csinos kis busz majdnem súrolja.

A falun tűi elromlik az út. Vigyáznom kell a fejemre, olyan erős a rázás.

Hátul, a könyvek között megszólal Eirk Edit, a könyvtáros:

— Rossz, ugye? Hátha eljönne velünk Csólyosra! Ugye, Laci bácsi?

Laci bácsi mintha nem hallaná, tovább beszél:

— Azt kérdezi: hogy élek? Mit is mondhatnék erre? Élek. Nem unom magam. Igazán nem panaszkodom, hogy nincs mit csinálnom. Délután kettőkor, négykor indulás kifelé.

Közbeszólók:

— Mindennap?

— Nem. „Csak” huszonhat- szor havonta. — Felnevet, hangosan:

— De a fennmaradó négy napra is jut a vezetésből: akkor meg a művelődési osztály- lyal megyek. Minden kedden.

Messze elhagytuk már Kun- adacsot. Laci bácsi mérgelődik:

— Hő, az áldóját! Majdnem elnéztem! Hirtelen letérünk balra. Földúton megyünk tovább. Dermesztő látvány: sovány, szikes föld, csenevész fák és por, por rengeteg. Fortenger. Néhány iskolásgyerek bandukol hazafelé, s egy öregasszony lépked a dűlőúton.

— A buszmegállótól jönnek — jegyzi meg Tormási László.

Most megy le a nap.

Nagy, fényes pénzdarab a portenger felett. Szeretnék kilépni a kocsiból, letelepedni a fütyörésző juhász mellé az alkonyaiban, nézni hosszan *z eget, amint percenként más színű ruhába öltözik.

Megérkeztünk.

A kietlen pusztaság kellős közepén balról' az iskola, jobbról a téesz művelődési otthona. Idézőjelbe kellett volna tennem, hogy művelődési otthon. Nem írom le a látványt. Azt, hogy milyen kívül és belül, a százéves kecskelábakon fekvő piszkos deszkákat, a korhadt és még piszkosabb padokat. S a bűzt, ami az orrunkat megcsapta, amikor beléptünk.

— Nézze csak — mondja Birk Edit — halcsontok! És a lábunk alá mutat.

Megtudjuk később, hogy tegnap valami megbeszélés volt itt. Ebéddel összekötve.

Közben Laci bácsinak nincs ideje, hogy csodálkozzon — azt nekem hagyja —, ő begyaB

korolt mozdulatokkal szedi ki a buszból az aggregátort, a kábeleket, a vetítőgépet, hangszórót.

irk Edit a könyveket veszi elő a kölcsönzéshez. Még csak egyetlen kislány van itt, aki az ajtót kinyitotta nekünk. Később jön az iskola- igazgató, de máris ül fel a motorjára:

— Ne haragudjanak, malac- eleségért kell rohannom. — És elrobog. Nincs időm megkérdezni, hogy mit szól ehhez a „kultú rteremhez5 ’ ?

Lassan besötétedik.

Sétálok a ház körül, s nézem, amint innen is, onnan is erre tart egy-egy ember. Közelednek párosával is, meg kisebb csoportokban.

Száztizenketten jönnek el a filmet nézni.

Lassanként megtelik a terem.

Kint a Hold felkúszott már a csenevész fák tetejére, de nekem valahogyan iszonyatosan messzinek tűnik. Mintha a távoli városok felfognák maguknak mind a fényét. Lapc» és vérszegény a Hold.

Elállt a szél, mozdulatlan az egész világ. Csak az eget hasítja valahol odafenn egy lök- hajtásos repülőgép.

Nyomában szívszorító lesz a csend.

Bent már forog a filmszalag a gépben. A gép mellett egy apró széken ül Laci bácsi, ugyanúgy mint tegnap és tegnapelőtt és minden este, öt év óta, összesen több mint ezerszer már. Ott ül az apró, kerek széken és küzd az álmosság ellen.

Tegnap is, azelőtt is éjfél után ért haza, s ma nappal Orgová- riyon, Bugacon volt, mielőtt idejött. A filmet nem nézi, kívülről tudja: egy hónapon át mindig ugyanazt vetíti, A családjára gondol, két motorszerelő fiára, fodrász leányára és feleségére, akikkel olyan ritkán lehet együtt évek óta már.

A közönség a „Hogy állunk fiatalember’’ derűs jelenetein kacag.

ézem az embereket. Milyen felszabadultan tudnak nevetni. Nevetésüket hallva felejtem a vidék sivárságát, az egymástól távoli tanyák szomorúságát, a „kultúrterem” szemétjét, minden régről ittmaradt árnyékát a világnak és azt érzem, hogy más lesz itt minden néhány év múlva. Amikor a vetítés után az ittlevő KISZ-fia- talökkal beszélgetek, még inkább érzem: Jön majd a változás.

H

Sajnálom és csodálom Papp 2suzsa KISZ-titkárt. Csodálom, hogy ennyi nehéz körülmények miatt sem megy el a kedve és a hite. És sajnálom, hogy fáradozása ilyen kevés eredményt mutat.

Tormási László csomagol. Ötvenkét évét meghazudtoló gyorsasággal szalad az aggregátorhoz:

Kialszik a fény a teremben. Az apró zseblámpa segít ezután. Meg egy nagyon keveset a Hold. Ekkorra már magasan a tanyák felett áll.

I ndulunk hazafelé. Tormá- * si László kezének engedelmeskedik a kormány a kanyargó földutakon. Megszokhatta a vezetést, félmillió kilométert vezetett már. Balesetmentesen, ezért kapta most a kitüntetést. Néhány nappal ezelőtt adták át neki Budapesten.

— Örült neki? — kérdezem.

— örültem. De úgyis elvégzi az ember a munkáját...

Kis idő után hozzáteszi még:

— Nem a kitüntetésért dolgozik az ember.

Végre a műúton vagyunk. Messziről már látszik a város fénye. Éjfél közeleg. Laci bácsi nagyon álmos, de nem mutatja.

— Mikor kel fel holnap reggel?

— Hatkor, kérem. Mindig hatkor, egyszerre a családdal. Rendbe kell hozni a kocsit, a gépeket.

— Mit csinál legszívesebben szabad idejében?

— Nincs szabad időm.

— Soha?

— Soha. Az estém, fél éjszakám mindennap oda van. Gyakran nappal is menni kell. Ha egy-két órám van, otthon is akad elintézni való.

— Ha lenne szabad ideje?

— Akkor színházba mennék. Azt nagyon szeretem.

— Mennyit keres havonta?

— Számol. — A fizetés, a túlóra, a vetítési díjak: összesen háromezer-ke ttőszáz. Meg vagyok elégedve. Sokat dolgozok, igaz, de van értelme. S ha azokat nézem, akikhez eljuttatjuk naponta a kultúrát, akkor még inkább elégedett lehetek.

eérünk a városba. Amikor elbúcsúzunk, egyre az jár az eszemben: hány ilyen nagyszerű közkatonája van a kultúrának, akik névtelenül, de lelkesen állják a harcot naponta, hogy az évszázados sötétség fokozatosan szűnjön a várostól még messze eső vidékeken.

Varga Mihály

Kiskunság

B

ÖRÖMMEL vettük kézbe a Báes-Kiskun megyei költők, prózaírök, képzőművészek és tudományos munkások antológiájának, a Kiskunságnak új számát; Az előző kötet tavaly, az év végén látott napvilágot, s bizony a megye szellemi élete iránt érdeklődő olvasók már nagyon várták ezt a kötetet. Mert, bár a Kiskunság mégnem veheti fel a versenyt például olyan folyóirattal, mint amilyen a pécsi Jelenkor, kedvesebb számunkra mégis, hibáival együtt is, hiszen a miénk. Az itt élő alkotok műve, az itt élők tenrai- akarásának, munkájának bizonysága.

Külön örömünkre szolgál; hogy a megyei tanács vb az idén vállalta a Kiskunság rendszeres kiadását, s legutóbb határozatot hozott, hogy ezután évente kétszer jelenteti meg.

Éppen ezért —, mert a megye egyetlen antológiájának kiadására ezentúl biztosan számíthatunk — kötelességünknek tartjuk magasabbra emelni a mércét, s szigorúbban bírálni, mint eddig. Hiszen, ha végre remélhetjük, hogy rendszeresen jelenik meg a Kiskunság, akkor még több felelősséget kell érez- nünk iránta és szüntelenül magasabb követelményeket kell támasztanunk vele szemben.

Előbb tehát talán a hibákkal kezdenénk;

Ezen a köteten is meglátszik, hogy a megye irodalmi életében a költészet az „erősebbik vonal”. Nem célunk itt rangsorolni és egyenként értékelni a Kiskunság novelláit. A nagyközönség és irodalmi életünk jövője szempontjából is bennünket inkább az összkép érdekel. Ez az összkép alig változott az előzőekhez képest a prózai írásokban. A három novella közül kettő háborús emlék. A harmadik ugyan a máról szól, de meglehetősen idegen nekünk az az életérzés, amivel a mai fiatalokat ábrázolja.

AZ IG ÉNYES olvasón ák is örömet okoznak viszont elsősorban Raffai Sarolta és Hatvani Dániel versei. A Kiskunságnál szélesebb körű olvasótábornak szánt antológiában is a java termés közé számítanának. S annak ellenére, hogy a költészet bizonyos fokig egyénibb, szubjektivebb műfaj, sokkal inkább az ember mikrokozmoszának kifejezése, mint a próza — ezek a versek több érdeklődést árulnak el a ma iránt mégis, mint a kötetben található elbeszélések. Ügy véljük, elsősorban a prózaíróknak kellene megszí vlelniök az antológiát bevezető publicisztika tanácsait. F. Tóth Pál arról szól benne, hogy az embert a szemünk előtt és

WWWWWWWWWWWVVWWWWWVWWWWWWWWWWWWVWWWI N

k » * ** ** ■-- - * _ >

Sz

ilágyi Elek: Csóuafeuk,- J

i

velünk, áltálunk lefolyó változások okozóját kell megörökíteni, s hogy napjaink hihetetlenül gazdag világa az író, a művész számára a legszebb téma, ábrázolása a legszebb feladat. Ez valóban ars poeticája lehetne megyénk íróinak.

A Kiskunság másik felét tanulmányok, reflexiók foglalják eL Széles körű érdeklődésre számíthat közöttük dr. Varga Jenő írása Bács-Kiskun megye települési problémáiról, s szívesen látja az irodaiam iránt vonzódó olvasó az olyat, mint dr. Erdei Ferenc emlékezése Szabó Kálmánra, dr. Bodócziky László sorai Katona Józsefről, a jogászról, s Bölcs István vizsgálódásainak összefoglalója arról, hogy milyen viszonyban vannak a kecskeméti gimnazisták a kortárs-irodakanmal. Ide tartozik Joós Ferenc könyvismertetése is. A Kiskunság helyett szakfolyóiratba kívánkozik azonban a kötet néhány szakcikke. Ezek bármilyen érdekesek — és értékesek! — szakmai szempontból, csak szűkebb kör érdeklődésére tarthatnak számot; s nem hisszük, hogy ilyen jellegű összeállításban vannak a legjobb helyen.

FÉLREÉRTÉS ne essék, nem az a véleményünk, hogy a tudomány munkásai ne kapjanak helyet a megyei antológiában. Ellenkezőleg. Csakhogy azt szeretnénk, ha ezek a cikkek népszerűén tudományos írások lennének. Tehát közérthető, a csak szakmai szempontból lényeges részleteket mellőző, de a köz ügyei iránt érdeklődő olvasó számára vonzó, sokat mondó cikkek. így például Szabó Kálmán különben nagy értékű szólás-mondás gyűjteményét kevesebben olvassák el, mint egy olyan tanulmányt, amely bemutatná a flórklorkutatás helyzetét Bács-Kiskun megyében. — Megismerhetnénk belőle az eddigi eredményeket, sőt mi több, ezen a helyen megfelelő súly- lyal bírálni is lehetne a nemtörődömséget, a nyilvánosság elé lehetne tárni a kutatások útjában álló akadályokat. Sakkor fontos kérdést vetett volna fel a Kiskunság és érdeméül tudhatnánk be, hogy segített a megoldásában.

Hasonlóképpen lehetett volna szólni a szőlő- és gyümölcstelepítési program végrehajtásának állásáról, a tervnek a megye életében olyan sorsdöntő kilátásairól, várható és előrelátható hatásáról a megye gazdasági struktúrájára, az emberek életviszonyaira, munkalehetőségeire, jövőjére.

Még valami hiányzik: a Kiskunság legutóbbi számából. Pedig a megye felszabadításának 20. évfordulóján látott napvilágot. Erről a korszakalkotó eseményről, az ország akkor egyik legszegényebb vidékének valóságos megváltásáról, a legelesettebb, legelmaradottabb életforma felszámolásának kiinduló-' pontjáról sokat, színesen lehetett volna írni; s itt volt az alkalom, hogy nagy adósságokat törlesszünk. — Remélhetőleg, a szerkesztő bizottság a következő szám összeállításánál a Kiskunság színvonalához illő színvonalú irodalmi anyagot válogathat majd erről a megyében élő alkotók műveiből.

VÉGÜL még egy kérdésről hadd szóljunk röviden: a terjesztésről és vele kapcsolatban a példányszámról. A Kiskunság csupán ezer példányban jelent meg. Ez nagyon kevés. Még akkor is, ha az előző számokat nehéz volt eladni. Legalább kétszeres példányszámban kellene kiadni a megye egyetlen időszaki folyóiratát, részben a postára bízva a terjesztését és természetesen olcsóbban, legfeljebb olyan áron, mint az országos irodalmi folyóiratok.

M. L.