Petőfi Népe, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-02 / 231. szám

Az új hangverseny évad küszöbén , . Hétfőn megkezdődik az Országos Filharmónia 1954—55 em berleU hangversenysorozata Kecskeméten. A közönség a több mint két hete kiragasztott zöld színű plakátokról értesült a koncertek változatos programjáról. Most a sorozat olyan jellegzetessegeire es nehány eseményére szeretném a figyelmet felhívni melyek különleges érdeklődésre tarthatnak számot a zenekedvelők körében. Az évi program egészét nézve azonnal feltűnik milyen magas aranyszammal szerepelnek benne a legszebb hangszerre az emberi enekhangra írott kompozíciók. Két, merőben más jellegű hivatásos énekkar fellépése, két oratórium, operarész letek és egy szólókantáta szerepel a műsorban, örömmel mond­hatjuk, hogy a „vor humana”, minden zenekultúra alapja, ilyen statisztikailag is kimutatható módon kezdi zenei életünkben a megillető helyet elfoglalni. A program gerincét (ahogy ezt az október 5-i megnyitó ha.ngverseny is mutatja) klasszikus művek alkotják, főként rit­kábban hallható jelentős alkotások, mint pl. Mozart derűs A-dur zongoraversenye, Beethoven méltatlanul elhanyagolt IV. szim­fóniája, vagy az utolsó nagy opuszok hangját előrevetítő f-moll vonósnégyese. A magyar zene klasszikussá vált nagyjainak alkotásai kö­zül Bartók hegedűversenyének kecskeméti bemutatója emelke­dik ki. A vendégszereplő olasz szólista, Sirio Piovesen ezzel a koncerttel indult el a nemzetközi hírnév útján. A mai magyar zenét Sárai Tibor, Szabó Ferenc és a nemrég elhunyt Kókai Rezső egy-egy műve képviseli. A modern külföldi muzsika kü­lönböző arcát mutatja be Honegger és Sosztákovics műsorra tűzött kompozíciója. A. liecskentélen első ízben vendégszereplő Budapesti Madrigálkórus a korhű előadás igényét és a kamara jellegű hangzás lehetőségeit szem előtt tartva elsősorban a hajdan vi­rágzó, de ma már sajnálatosan elfeledett reneszánsz és korai barokk kóruskultúra termését tűzi műsorára. A nagy olasz zeneköltő, Giuseppe Verdi egyik legnépsze­rűbb alkotása kétségtelenül a Requiem. A latin nyelvű, litur­gikus szöveg kitűnő alkalmat nyújt az alapvetően dramatikus szemléletű mesternek, hogy színpad nélkül is drámaian jele­nítse meg élet és halál őrök emberi konfliktusát. Lírai elemek­kel átszőtt valódi dráma ez a mű, amely az emberi sors tragi­kumát, az ellene való lázadást és a végső megbékélést konkrét történéstől elvonatkoztatva, mégis hallatlan szemléletességgel ábrázolja. Nemrég hazánkban járt az angolok jelenleg legnagyobb komponistája, a fiatalon világhírűvé vált Benjamin Britten. A magyar közönség nagy érdeklődéssel fogadta az operái és más művei alapján már ismert és kedvelt zeneszerzőt, aki ko­runk zenei nyelvét szélsőségektől mentesen, a hagyományok biztos alapjára — és a közönség korszerű ízlésére — építve be­széli. Városunkban első ízben szólal meg Britten-mű: a kürtre, tenorhangra és zenekarra írott Szerenád. A sorozat „meglepetései” közé tartozik a külföldi ven­dégművészek és néhány hazai szólista, valamint a helyi zene­tanárok előre nem közölt műsora. Végül meg kell említenünk karmesterek és zenekarok el­évülhetetlen sikerű „slágerdarabját”, Dvorak „Üj világ” szim­fóniáját, mely indiános-nógeres folklorisztikus színeivel, hatásos zenei tablóival, nem utolsó sorban markáns témáival és kitűnő hangszerelésével — bizonyára nagy sikert arat. Körber Tivadar „VISZONT KÍVÁNOM!" Egy sikkes ka­nyarban, átellen­ben az Aranyho­mokkal teherautó halad, vezetője nyilván hadilábon áll a KRESZ-szel. A zebra előtt fé­kez, de a mögötte haladó személygép­kocsi majdnem hogy beleszalad. A civil vezető, mint már ilyenkor szokás, mond is valamit a szabálytalanul te­vékenykedő teher- sofőr felé. A cím­zett azonban nyil­ván hozzászokott a hasonló jókívánsá­gokhoz. Kezével a kocsi fara felé mu­togat, miközben szélesen nevet. A kocsi farára — hogy hátulról olvasható legyen — krétával ez a szö­veg van felírva: „VISZONT KÍVÁ­NOM !” M inek hangosan gorombáskodni, nem igaz? Bal­Néhány hétig dolgoztam a ki­kötőben és lestem az alkalmat a szökésre. Beszéltem néhány külföldi tengerésszel. Égy sem akart magával vinni. Egy né­met ugyan kötélnek állt, de kétezer dollárt kért, amiért el­visz a Klonski csatornáig, ahol az éjszaka leple alatt elhagy­hatom a hajót. Mivel azonban nem volt pénzem, kénytelen voltam megkockáztatni, hogy elrejtőzzem valamelyik hajón. Kérhetek még egy cigarettát? Az őrnagy Macioszek elé tol­ta a cigarettatárcáját. Az ügyész közben elolvasta azt, amit a gépírónő írt és kiegészí­tette a jegyzőkönyvet a letar­tóztatott vallomásának utolsó mozzanataival. — Nemsokára kínálkozott is alkalom. A kikötőben megér­kezett az Upsala svéd hajó, foly­tatta kis szünet utón a könyve­lő. — Deszkát rakodtak. Ész­revettem, hogy sem a vámo­sok, sem a határőrség katonái nem törődnek ezzel a hajóval. A hajó a vámhivatal közelében vesztegelt. Tudtam, hogy a hajó a rako­dás után azonnal elindul a ki­kötőből. Kiszemeltem magam­nak rajta egy jó búvóhelyet a kémény mellett, és elrejtőztem. El is jutok Svédországba, ha a búvóhelyemen nem lett volna olyan fuUasztó forróság. Kis időre még eszméletemet is el­vesztettem, és félálomba me­rültem. Amikor felébredtem, minden ringott velem, tehát tudtam, hogy a hajó kiúszott a kikötőből. Még volt annyi erőm, hogy kimásszak a rejtekhelyről, aztán elájultam a fedélzeten. Ott talált rám az egyik matróz. Megállították a hajót, és átad­tak a határőrségnek. — Előzőleg öngyilkosságot akart elkövetni? — Igen. Hiszen mindenemet eljátszottam. Volt családom, volt állásom, az emberek meg­becsültek. Még csak néhány esztendei munka hiányzott a nyugdíjhoz. Most? Higgye el, ügyész úr, jobb lenne az óceán mélyén feküdnöm. — Macioszek szomorúan lehajtotta fejét. — Az életben sok mindenért kénytelenek vagyunk fizetni — mondta az ügyész. — Magának is, most fizetni kell azért a kárért, amit okozott. Ilyen hely­zetben nem segít a kétségbe­esés. össze kell szednie magát. Leüli majd a börtönbüntetését, aztán újra szabad lesz. Rémé­„KINCS” - SUBA ALATT... Fehérre meszelt ház, tiszta homlokán hetyke nádsüveg. Ügy öleli körül a csend és a nyuga­lom, mint szellős tornácát a sejtelmesen zizegő szőlőlevelek. A sarakban morzsolásra váró kukoricacsövek aránylanak, a szurokfekete házőrző barátság­talanul vicsorítja rám szikrázó fogsorát. Az ugatásra Szappa­nos Lukács bácsi is elősiet a kert végéből. Mintha valame­szöveget már senki sem ismer­te. Ügy tűnt, hogy az már az öreg Latos Sára nénivel együtt a sírba került. Egyszer aztán az öregasszony barátnője kia­bált rá az akkor még ifjú Lu­kács bácsira. — öcsémuram! Gyűjjön már be.. Elmondom én a verbunkos nótáját... Hát így lett meg a kilenc versszakos nóta elveszettnek „Kiskunságban verbuválnak, Most szedik a katonákat... csuhahahaha.. lyik népmeséből lépne elő. Hó­fehér bajuszát, egyenes tartá­sát nemrég Kecskeméten is so­kan megcsodálták, a szüreti ün­nepségeken. Az emlékekkel zsúfolt szobá­ban — ahol kakukkos óra jelzi az idő múlását — régmúlt idők­ről és a jelen dolgairól beszél­getünk. — Mióta táncol Lukács bácsi? — Gyerekkorom óta. Táncol­tam Eécsben, Franciaországban is. Most 78 esztendős vagyok. De táncolni még most is na­gyon szeretek. Kitől tanultam? Legényke koromban leguggol­tam, úgy lestem az öregek lé­péseit. Meg aztán ezt nem lehet megtanulni, erre születni kell. A kun gyerek pedig mikor már menni tud, így megy ni — hátrafonja a karját, máris mutatja a híres kun verbunkos lépéseit. — Ilyen nincs több az ország­ban — közli elégedetten. — Ösd tánc ez, míg a magyarok véres kardot hurcoltak, a hagyomány szerint a kunok ezzel a tánccal verbuválták a legényeket. Az őskunok a tüzet imádták, a gyertya, amit a felvonuláson vittünk, ezt jelképezi. Ízesen beszél, élvezettel. Ré­gen volt, mégis tisztán emlék­szik rá, hogyan találta meg a verbunkos eredeti szövegét. Kérdezősködött, nyomozott a környező tanyákon, de a régi hitt szövege, amelyet a Nép­rajzi Múzeum is hitelesnek ítélt. Minden szavát kívülről fújja most is. Meg a Kun miatyánk bonyolult szövegét. — Eezem attam az kemze kikte szem lészen — mondja szóról szóra és a végén büsz­kén hozzáteszi. — Négyféle va­riáció van ebből Magyarorszá­gon, de ez a legtisztább kun nyelvű szöveg. Két éve a Kos­suth rádióban is felolvasták. Erre jött egy levél a Kauká­zusból, a kabardinoktól, hogy ott is megértették. Ott még így be­szélnek, nálunk ez a miatyánk a kun nyelv egyetlen élő ma­radványa. Kincseket rejt a szoba és Lukács bácsi emlékezete. Nem aranyat, különlegesre csiszolt drágakövet. Ősi szokások, szép­séges népi hagyományok ritka­ságszámba menő kincseit. A nép ajkán született dal, a szilaj, mégis méltóságteljes ősi ver­bunkos tánc — amelyre „men­ni kellett katonának, irgalmat­lanul” — csak itt, Kunszent- miklóson maradt meg egyedül. Lukács bácsi és nyugdíjas tánc­csoportjának lábán élő tánc­múzeum. Megmentendő érték, vagy eltűnik nyomtalanul, el­süllyed örökre? — Régebben még támadtak is érte. Mintha bűn lett volna a hagyománytisztelet. Pedig hát minél nagyobb a fa, annál mé­lem, nem találkozunk még egy­szer. Hol volt július 11-én, ked­den? — Ekkor már Gdyniában vol­tam. Ezen a napon a kikötőben dolgoztam. Ellenőrizhetik a Ki­kötő Szolgáltató Vállalat fize­tési listáján. — Tudta, hogyan és mennyi pénzt kap Lisewski? __ Erről soha nem beszélt. Tu dom, hogy Varsóba utazott, és onnan hozta a pénzt. Bizto­san valutát adott el, mert egy­szer megkérdezte: Nincs-e va­lamilyen valutaüzér-kapcsola- tom, és érdeklődött a dollár ár­folyama iránt. Sőt mielőtt Lub- linba utaztam, megkért, tudjam meg, hogy áll a dollár. Nekem azonban nem voltak kapcsola­taim a feketézőkhöz, nem tud­hattam meg semmit. — Mit hallott a Donau-bank csekkjéről? — Lisewski mérnök gyakran említette, amikor már nagyon forró volt talpunk alatt a talaj: csak egy dologra vár, és akkor „meglépünk”. Naponta kétszer, háromszor is megkérdezte: Nem jött-e posta Bécsből? Sejtettem, valamilyen értesítésre, vagy pénzre vár, mert tudom, hogy akkor nem volt pénze. Talán ép­pen ezt a csekket várta. — Maga látta a csekket? — Nem láttam semmiféle csekket. Ismétlem, nem tudok semmit Lisewski pénzügyi el­számolásairól. — Elismeri-e. hogy merényle­tet szervezett Zygmunt Kalin- kowski joggyakornok ellen, a bécsi Donau-bank csekkjének megszerzése végett? — Én merényletet? — kiál­tott fel Macioszek. — Soha sen­kit nem támadtam meg. — Fogadja meg a tanácso­mat: ismerje be a merényletet. Vannak bizonyítékaink. Ne feled­je el, az őszinte beismerő val­lomás enyhítő körülménynek számít az ítélet kiszabásánál. — Nem tudom, hogy az ügyész úrnak milyen bizonyítékai le­hetnek. Nem tudok semmiféle merényletről és csekkről. — A Donáu-bank nyolcvan- ezer dollárt érő csekkjéről van szó. Ellopták az ügyészségi ak­ták közül. Kabátujj rabolta el, akit 12 ezer zlotyért megvásá­roltak. Bevallott.a hogy a tás­kát az iratokkal együtt, rög­tön a támadás után, átadta ma­guknak. Vagy magának szemé­lyesen, vagy a megbízottjának. — Esküszöm, semmit sem tu­dok erről a csekkről. (Folytatása következik.) lyebbek a gyökerei. Annál job­ban állja az idők viharát. így van ez a nép szívéből kinőtt dalokkal, táncokkal is. Most persze máskép van minden. Csak az a baj, hogy a fiatalok nem érzik az ősi ritmust. Nem úgy járják azt a táncot, ahogy kellene. Nincs élet bennük. Dajkálni kell azt a felsőtestet, lelket vinni abba a táncba. Na, majd bemegyek a művelődési otthonba, segítek nekik. F: ról fira maradt ez a tánc, ne vesz- szen már oda. Kár lenne érte. Csóválja a fejét, mellékesen megjegyzi, hogy Pestről hama­rosan tuuományos emberek jönnek és a táncokat filmre veszik. A suba alá rejtett kincs­re tehát mások már felfigyel­tek. A megyében ez nem ju­tott eszébe senkinek. Lukács bácsi legyint: „Mikor az a szü­reti felvonulás volt Kecskemé­ten, ebédet még csak adtak a táncosoknak, de bort? Egy kor­tyot sem. Pedig jólesett volna, ennyit egy bortermő megye is csak kibír? Figyelmesség, meg­becsülés kérdése. Látja, ez hi­ányzik! ...” Még nem késő. Még meg le­het menteni a nádfedeles házak mélyén rejtegetett, Lukács bá­csik emlékezetében őrizgetett kincseket.., V. Zs. ■-----------------------------------■ Jó lenne, ha lenne... Színhely: Szolnok — Ti- sza-parti sétány. Szereplők: két kultúrmun- kás. — Láttad a tv-ben a Szü­ret az aranyhomokon cimu műsort? — Igen. — No — és hogy tetszett? — Egy napon se lehet em­líteni a badacsonyi adással. Hangulatos, impozáns volt. Hatalmas munka' lehetett, míg felkészítették azt a több mint ezer táncost, dalost... Hogy is? Igen, 25 városból, illetve községből jöttek a népviseletbe öltözött csopor­tok ... — Nagy hozzáértés kellett a felvonulók sorrendjének megtervezéséhez is ... Ne le­gyen unalmas, mindig várja valami meglepetés a nézőt. Gondolom, művészi érzék nélkül ez se megy. Mint aho­gyan nem mindegy, milyen összetételben válogatja össze a népművész a szálakat egy színes szőtteshez. — Kár, hogy több tánc­csoportot nem láttunk. Igaz, már a tv-doboz is táncolt, annyira hangulatba jött. Em­lékszel? Még azok a kalo­csai csöppségek is tisztára „ihletből” táncoltak. Gyere­keknél inkább úgy szokott történni, hogy óvatosan, „il­ledelmesen” visszaadják, amit betanultak ... Ezek úgy ropták a tüzes csárdást, hogy csak úgy porzott a dobogó... — Micsoda gazdag nép­rajzi kincsekben ez a Bdcs- Kiskun megye. Eddig azt hittem, van egy Kalpcsája, pingáló asszonyokkal, hím­zésekkel, meg egy Halasuk a csipkével... Ez a szüreti felvonulás országra szóló ér­tékekre hívta fel a figyel­met. Magyarok, nemzetisé­giek, váratlanabbnál váratla­nabb táncprodukciókkal, da­lokkal, játékokkal, népvise­letekkel — már a menetben is... Voltak táncmotívu­mok, amiket még sohasem láttam... — Biztosan van valami központi népművészeti ház, vagy néprajzi múzeum a megyeszékhelyen, ami külön idegenforgalmi látványosság is... Ekkora gazdagság nem ( maradhat rejtve. ... Ekkor szóltam a beszél­getőkhöz. ! — Nincs... ló lenne, ha : lenne. <t) I ,vvwvw'ft/vwvvvwwvvwvwvvv%a/vvvvvvvvvw\*.vvBA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents