Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-10 / 212. szám

1964. szeptember 10, csütörtök

5. oldal

A „csodabogarak" realizmusa

— avagy egy este a kecskeméti Müvésastelepen —

Nyár végi alkony. A Nap éppen most menekült el a közelgő sötét elől. A Műkert fái kettős gyönyörűséget élvezhetnek: a Park Étterem zenéje hullámzik a lombok között, s a sétányokon szerelmesek anda- lognak egymás szemébe nézve. Rohangálnak itt-ott gyerekek is a hosszúra nyúlt árnyak között, de őket most nem szeretik a fák, mert azok gyakran bántják őket: letörik ágaikat. És tapossák a virágokat is és elijesztik a madarakat.

Állok a Művésztelep érdekes épülete előtt, egy percre a várható élmények hatása alá kerültem.

— Látja — mosolyog Rácz Edit szobrászművésznő — éppen így vannak velünk az itteni járókelők is, mint valami csodabogarakat tekintenek.

— És ez fáj nekünk — teszi hozzá Gero Gyula —, mert különben barátságos emberek, de nem szokták meg még a művészetet, a művészeket annyira, hogy természetesnek lássák és magukénak érezze‘Jc őket.

Ez a beszélgetés már. bent történik az épületben. Először Rácz Edit műtermében keresgéltük a szót közös problémáink kifejezésére, ahol a tágas terem tele volt szobrokkal és rajzokkal, különböző félig kész alkotásokkal és terpeszkedő állványokkal. Innen Ben- cze László műtermébe kerültünk, az emeletre. Ekkorra már legalább tizenketten vagyunk. Festők, szobrászok, grafikusok. És a művésztelepiek állandó barátja, dr. Fülöp Zoltán is éppen idevetődött. Legjobbkor bekapcsolódni a vitatkozásba.

Mennyi minden szóba kerül már az első negyedórában! Korszerűség, közízlés, absztrakció, művész és közönség, valóság és művészet; társadalom, nép, politika; technika, fizika, labdarúgás; és elsősorban: a dolgok kölcsönös összefüggései.

— Hohó! — szól közbe valaki gyorsan — így nem boldogulunk. Térjünk talán vissza az elejére.

A sokrétű, szerteágazó vitát

ugyanis az indította el, hogy megjegyeztem: Nem kizárólag a közönség az oka annak, hogy az igényelt jó kapcsolat nem alakult ki még a művészekkel. Az elmúlt években nem egy alkalommal voltak itt a telepen olyan művészek, akik életmódjukkal, magatartásukkal elriasztották a közeledni vágyókat is. S az absztrakció leple alatt olyan egyéni kísérletezések is folytak, aminek a túlhajtása egészen a képtelenségig sokakat elriasztott.

Arra a megjegyzésemre, hogy az ilyen szélsőségig vitt kísérleteket nem szabadna a látogatók elé kitenni, egyesek most kórusban felelték: Igenis mindent meg kell mutatni, ami igazi, magas színvonalú művészi törekvésből született!

Szentiványi István, a Művésztelep gondnoka elmondja, hogy kezdetben két évet töltöttek itt a beutalt művészek, most viszont csak néhány hónapot. Ritka kivétel az olyan, mint a Kecskeméten letelepedni akaró tehetséges Rácz Edit és Porta Lajos, akik már egy év óta vannak itt. A gyakoribb csere azt jelenti, hogy állandó a felfrissülés, elevenebb a vérkeringés, hiszen az ide érkezők Budapest és az ország más íájainak szellemét, levegőjét hozzák magukkal. Ez jó. De az semmiképpen, hogy a rövid idő miatt nem, vagy csak alig tudnak beilleszkedni a város kulturális életébe. A város kulturális vezetőinek gondot okoz ez, keresik a megoldást, a jelenlegi beutalá- si rendszer mellett azonban nehéz többet tenni.

— Nehéz, de nem lehetetlen — mondja Bőd László kicsit türelmetlenül. — A népfront például segíthetne. És köthetnénk szocialista szerződést üzemekkel. Rendezhetnénk közös kiállítást a helybeliekkel.

— Nem kérünk sokat — veszi át a szót Szilágyi Elek — de legalább annyit: vegyék jó szívvel, hogy itt élünk Kecskeméten és támogassanak minket abban, hogy beilleszkedjünk az

itteni életbe arra a rövid időre is, amíg itt leszünk.

Újra Bőd László szól közbe:

— Nem akarunk légüres térben élni, nekünk életelemünk az állandó, eleven kapcsolat az élettel, a társadalmi átalakulással.

A nagyon szerény Gera Gyula még hozzáteszi:

— Én operáció után vagyok. És csak a munka éltet. Enélkül elpusztultam volna. És Kecskemét olyan szép nekünk, annyi a festői téma, hogy kimeríthetetlen. Dolgozni akarunk. És hisszük: ez a városnak is jó.

Valaki még megjegyzi:

— Szeretnénk, ha minket és az utánunk jövőket nem egyes előttünk itt levők hibájából ítélnének meg. Bele akarunk illeszkedni a város életébe.

Más valaki nagyon szépen, szinte költőien szólt erről a tájról:

— Az Alföld becsukja a száját. Nehéz szóra bírni. Mi megpróbáljuk. A táj lelkét akarjuk kilesni és a vászonra vinni.

Nem vesszük észre,hogy elszaladtak az esti órák. Éjfél közeleg. A Bencze-műterem íe- lain lángolnak ugyan a frissen festett képek, egy örökké nyugtalan művésziélek jeleit továbbítják felénk, de a szem és az agy a több órás vita után mégiscsak elfárad.

Elégedettség van bennem. Akik most itt élnek a Művésztelepen, hivatásérzetükből táplált felelősségérzettel keresik az utat-módot ahhoz, hogy ne idegenként legyenek itt, hanem rajtuk keresztül a Művésztelep a város kulturális életének egyik fontos bázisa legyen. Velünk együtt hisznek abban, hogy a helybeli vezetőkkel karöltve előbb-utőbb megtalálják ehhez a megoldást.

S ezen keresztül a nép szemében is „csodabogarak”-ból sikerül majd életközeiben levő művészemberekké válniuk.

Szemléletük; művészetük realizmusa egyik fontos biztosítéka ennek.

Varga Mihály

4-----------Ltg

út

on jussunk a szökevény nyomába. Varsóban, ahogy mi sejtjük, nincs senkije. A családjával, amely megfigyelés alatt van, meg sem próbálta felvenni a kapcsolatot.

— Úgy gondolom, az első dolog, amit ebben az ügyben tenni kell, hogy minden határ- állomást figyelmeztessünk, fordítsanak nagyobb figyelmet minden német nyelven írt papírra, amelyet a Lengyelországból kiutazóknál találhatnak. Figyelembe kell venni azt is, hogy a levelet egy harmadik személy közvetítésével, sőt idegen állampolgárral is ki- küldhetik külföldre. így Macio- szek, ha ő szerezte meg a „Do- nau-bank” csekkjét, legfeljebb megfelezi a pénzt.

— Ezt már megtettük — mondta az ügyész. Nem vártunk a nyomozás hivatalos befejezésére, a vajdasági ügyészség, tulajdonképpen a Főügyészség javaslatára, megfelelő figyelmeztetést adott ki. Sőt, részletesen leírtuk, milyen ez a dokumentum.

— Nagyszerű — örült mega hírnek az őrnagy. — De állandóan figyelemmel kell kísérni, hogy ezt az utasítást végre is hajtsák. Tudom, hogyan kezelik az ilyesmit a határállomásokon. A vámosok megkapták a figyelmeztetést és vele együtt a nagy jutalom reményét, ha elfogják ezt az értékes csempészést. Az első néhány napon rávetik magukat minden, még a legkisebb német nyelven írt papírdarabkára is. Aztán újabb figyelmeztetések jönnek és más ügyekkel kezdenek foglalkozni. Megjegyzem, kétlem, hogy úgy

körül lehet venni a határt, hogy elkapjanak egy kis darab papírt. Csak még azt mondd meg, hogyan érzi magát Kalin- kowski.

— Amikor hozzád jöttem, benéztem a mentőkhöz. Az igaz, a beteghez nem engedtek, de az orvos tájékoztatott, hogy Zygmunt lassan visszanyeri eszméletét. Ha nem történik valami komplikáció, akkor holnap már lehet vele beszélni. Korán reggel akarok hozzá menni.

Csináljuk másképpen — javasolta az őrnagy — reggeltől a Ksawerówán leszek és igyekszem, hogy ezt az ügyet, ha lehet nekem adják. Ha sikerül, telefonálok és együtt megyünk a Hozára. Hivatalosan kihallgatjuk Kalinkowskit és legalább megtudjuk, hogy mihez tartsuk magunkat. Megvannak a baleset tanúi?

— Nincs, Kalinkowskit egyszerű járókelők találták meg az utcán. Telefonáltak a mentőkhöz és gondoskodtak a betegről addig, amíg nem jött a mentő. Mindenki sietett, az orvos meg, aki odaérkezett, gyorsan átszállította a beteget a mentőautóval Hozóra. Nem is gondolt arra, hogy valakit igazoltasson.

— Kár, — mondta Krzyzews- kl — ezt is fel kell derítenünk. A mentőknél biztosan tudni fogják, honnan telefonáltak.

— Ezt már kiderítettem. Az Oktatásügyi Minisztérium épületéből. A portás telefonált. — Amikor kikérdeztem, közölte: egy férfi kérésére telefonált, aki elmondta, hogy az utcán egy

epilepsziás beteg fekszik. Sajnos, a portás nem tudja, hogyan is nézett ki az a férfi. Éppen munkakezdés előtt volt, és olyankor a hallban nagy a forgalom.

— Látom, az ügyészség a mi segítségünk nélkül is energikusan vezeti a nyomozást — mosolygott az őrnagy.

*

A megállapodás értelmében Krzyzewski őrnagy telefonált Jerzy Kur ügyészhez. Tizenegy órára beszélték meg a találkozót, a mentőkórház épületének földszinti várótermében. Mivel az orvosok beleegyeztek, hogy Kalinkowskit meglátogassák, az ápolónő felvezette őket a negyedik emeletre, ahol a kis kórház egyike kórtermében feküdt a beteg.

— Kérem, legfeljebb 10—15 percig beszélgessenek a beteggel és ne idegesítsék, áz egészségi állapota még nem a legjobb — figyelmeztette őket az orvos.

Kalinkowski a hasán feküdt és alig tudta fejét mozdítani. Örömmel fogadta az ügyész látogatását és csodálkozva tekintett a mellette álló ismeretlen férfira. Az ügyész röviden elmondta, hogy ki az ismeretlen és milyen minőségben jött hozzá.

— Tulajdonképpen a kellemetlen baleset körülményeit szeretnénk megtudni.

— Kevésre emlékszem — válaszolt Kalinkowski — egyszerűen kiléptem otthonról és a százas buszhoz siettem. Mivel hozzánk a Szucha utcai megSzáz évben egyszer...

Mexikó az igazi hazája, és száz év alatt egyszer bontják ki szirmukat hódító illatú virágai. Karcsú, magányos növény, titokzatos királynő a virágok között. A neve is különleges: — agave — mondjuk, és a távoli

ládjával együtt szabad idejének minden percében távcsővel figyeli a bimbók növekedését. — Az ideje már itt lenne, de úgy látszik a hűvös időjárás késlelteti a virágzást.

A szobában munkatársak ülik

A család messzclátóval figyeli a bimbók növekedését. Várják a napot, amikor az agave mindnyájuk örömére virágba borul.

Mexikó napperzselte, titoktól terhes földjére gondolunk. A virágzó agave szépségéről sokan hallottak már, a kíváncsiak most' tengerentúli utazás nélkül is megtekinthetik. Rozsdás Kálmánéi kertjében, Jánoshalmán...

— Persze arra még várni kell néhány napot — csendesíti a kedélyeket a házigazda, aki csaálló közelebb van, mint a Piek- na utcai, tehát az Agrykolán mentem. Ezen az utcán két ösvényt tapostak ki. Emlékszem nem jutottam el egészen az Alejáig. Hirtelen elvesztettem az eszméletemet és itt ébredtem fel g mentőkórházban.

— Reggel rosszul érezte magát? adta fel a következő kérdést az őrnagy.

— Nem! Teljesen jól éreztem magam. — Emlékszem éjszaka sokáig dolgoztam. Tudtam, hogy a vádirat lapszámozását be kell fejeznem. — A nagynéném haragudott is, hogy olyan sokáig fent vagyok. Éjfél felé lefeküdtem, de reggel hat óra előtt felébredtem és azonnal munkához kezdtem. Több mint egy órát dolgoztam, de mindent befejeztem. Remélem, hogy az ügyész úr ellenőrizte, hogy mindent jól megcsináltam. Aztán reggeliztem és mentem az autóbuszmegállóhoz. Nem tudom, hogyan történt ez. Soha életemben eddig nem ájultam el.

— Észrevett valamit, amikor az Alejához ment?

Kalinkowski megpróbált visz- szaemlékezni.

körül az asztalt és találgatják: milyen vajon a színe, valóban olyan átható-e az illata? A boldog tulajdonos izgatott szavakkal sorolja az adatokat:

— A kaktuszt nagyapáméktól örököltem, emlékezetem szerint 60—70 éve van a család tulajdonában. A virág július elején kezdett nőni. és már elérte a 4 méteres magasságot. Nincs nap, hogy ne érdeklődne valaki: mikor jöhetnek agavét nézni, sőt kért róla fényképet a Kertészet, Szőlészet című folyóirat is.

Sokféle szenvedély van a világon: horgászás, utazás, könyv

— és bélyeggyűjtés. Rozsdás Kálmánnak a kertészkedés a hobbyja. A zölddel befuttatott ház kertjében rózsák, muskátlik, vörös paprikavirágok ölelik körül a rendíthetetlen nyugalmú kaktuszokat.

— Mielőtt a telepre megyek

— „civilben” a Szeszipari Vállalat telepvezetője —, mindig megnézem a rózsáimat. Ha hazajövök, akkor is. Gondűző kedvtelés a kertészkedés nekem, a világon a legkedvesebb. Csak azt sajnálom, hogy teljes szépségében nem láthatják az agavét, büszkeségemet.

Azóta biztosan kifeslettek a bimbók, kitárultak a ritka virág szorosan összezárt szirmai. Száz év után először és utoljára. Távol Mexikótól, idegen ég alatt, Rozsdásék hangulatos, virágoktól pompázó kertjében...

V. Zs.

Ké arany- és egy bronzérem

— Ó, a fejem — panaszkodott — nem, semmit nem vettem észre. Semmire sem emlékszem. Siettem, az utcán nem volt senki. Az utca ilyen idő- tájt mindig néptelen. De mégis, mögöttem két férfi jött.

— Kik voltak? Hogy néztek ki?

.— Nem emlékszem. Nem néztem rájuk. Biztos valamelyik szomszédos házból jöttek ki.

(Folytatása következik.j

LIPCSE (MTI)

Az idei őszi lipcsei vásáron a Magyar Népköztársaság kiállított árui két arany- és egy bronzérmet nyertek. Aranyérmes lett a háromputtonyos tokaji aszú és a jester-szövet, bronzérmet szerzett a „Jön a Télapó” című mesekönyv.

A jester-szövet, a Hpzai Fésűsfonó és Szövőgyár terméke, amely 55 százalék poliésztert és 45 százalék fésűsgyapjúszá- lat tartalmaz.