Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-05 / 208. szám
1964. szeptember 5, szombat 5. oldal Minden nyáron külföldre Egy kis cédula Az egyetem neves professzorának előadásait mindig feszült érdeklődéssel hallgatták a padokban. Most is nagy figyelemmel lesték szavait, de feltűnt, hogy amíg azelőtt sohasem nézett jegyzeteibe a professzor, most többszőr is a zsebébe nyúlt és egy okmánybélyeg nagyságú kis cetlibe pillantott, majd a papírdarabkát zsebre téve, folytatja előadását. Később is minduntalan szünetet tartott, és ilyenkor újból és újból vizsgálgatni kezdte a parányi feljegyzést. A tanár az előadás befejeztével, régi szokásához híven, megköszönte a hallgatók figyelmét, majd eltávozott a teremből. A csöppnyi papírdarabkát azonban ott felejtette a katedrán. Az egyik hallgató, a tanár lelkes híve, felemelte a papírt, amelyen ez a feljegyzés állt: „10 dkg sonka, 10 dkg vaj, 1 cipó.’’ A tanítvány a tanár után sietett. A professzor a lakása felé tartott és már-már hazaért, amikor a fiú utolérte. — Bocsánat professzor úr — állította meg őt a fiatalember —, ezt a cédulát a katedrán tetszett felejteni. A tanár először nem értette, hogy miért állította meg a fiatalember, de amikor az megismételte szavait, felderült az arca és kedvesen megköszönte tanítványa figyelmességét: — Nagy szívességet tett nekem barátom. A feleségem többször is megkért, hogy ne felejtsem el ezeket a holmikat hazafelé megvásárolni. Ezt a cédulát is ideadta emlékeztetőül. Nagyon köszönöm, hogy utánam jött, mert bizony elfelejtkeztem a bevásárlásról. Ismételten köszönöm kedwssé- gét, igazán kínos lett volna, ha sonka, vaj és izé, kenyér nélkül megyek haza. Kezet fogott a fiatalemberrel, zsebre vágta a cédulát és á következő pillanatban felment a lépcsőn a lakásába ... Palásti László — Ezt írd meg! — mondták nekem. — Hogy milyen passziói vannak és lelhetnek ma egy munkásam bernek! Már az is nagy szó, ha jól belegondolunk, hogy egy munkás ilyesmibe leli kedvét. Régen, ha többet keresett, egyáltalán a legszükségesebbre valónál — vagy kuporga- tott, vagy elszórta. Dehogy gondolt arra, hogy külföldre járjon. Még ha futotta volna rá, akkor se. Az olyan úri dolognak számított. — No, igen — mondtam. — De mégis, kiről van szó? — Nagy Antalnak hívják. Az egyik kecskeméti húsboltban dolgozik. Minden nyáron kimegy külföldre az IBUSZ-szal. Az idén Párizsban járt. Kíváncsi lettem Nagy Antalra. Kerek, rózsás arc, gömbölyded termet. Idáig, mondhatnám: a szakmához illő külső. De a szava halk, a szeme szelíd. És nem -iszik. Nem is dohányzik. Negyvenkét éves. — Semmi káros szenvedélye? Mosolyog: — KTE-drukker vagyok, meg szeretek világot látni... Nem elég? Ahogy mondja, ez az utóbbi még fiúkorából belé gyökerezett szenvedélye. 1938-ban állt be hentesinasnak. Emlékszik, négy év alatt egyetlen nap szabadságot se kapott. De ha akadt egy szabad délutánja, átkarikázott biciklivel a szomszédba, Nagykőrösre, Félegyházára vagy máshová a környéken. — Mióta járogat külföldre? — Először a feleségemmel voltam odakint, most már öt éve, rokonlátogatáson Csehszlovákiában. Elutaztunk ide-oda, voltunk a Tátrában is. Mennyi csodálatos szépség! S alig 100— 150 kilométer, mégis milyen más világ, mások az emberek. Elhatároztam, hogy máskor is elmegyek. De már csak egyedül, a feleségemet fárasztja az utazás. A következő évben a Szovjetunióban járt, repülőgéppel. 1961-ben az NDK-ban, 1962- ben Romániába látogatott. Záporoznak az emlékek, nevek: Csorba-tó, Lomnici-csúcs, a varsói repülőtér, a Lenin-mau- zóleum,' az Ermitázs, a Néva 500 hídja, Kolozsváron a botanikus kert, Brassó, Konstanca, a .tengerpart, a Drezdai Képtár ... Nagy Antal Rómában, a Hotel Capitol előtt. — Minden táj, minden ország más, mindnek sajátos varázsa van. Jó lenne látni valamennyit. Tavaly elhatározta, hogy most Nyugat-Európa következik. Rómában járt, Nápolyban és Szicíliában. Gyönyörű tájak, de idegen életforma. — Valamikor attól féltettek bennünket, hogy kedvünk szoty- tyan kintmaradni. Eszem ágában sincs! Más világ az. Meg aztán: 6 fővárost láttam eddig, de nekem olyan szép, mint Budapest, egyik se volt. Leningrad talán a második. — Hát Párizs? — (az idén a francia fővárosban járt). — Párizs nagyon szép. De Budapest fekvése szebb. Hosszan mesél az útról. Valóban csodaszép élmény lehetett. — De az nem igaz, hogy ott elegánsabbak az emberek —veti közbe. — A külföldiek igen. Ám az átlag párizsi rosszabbul öltözik, mint mi... Ja, a pompás kirakatok? Nekem azt mondták, hogy a legszebbet magyar kirakatrendezők készítik... — Hanem — mondom neki —, most itt lett volna a nagy sikálom, hogy igen messzire jusson. Nem jelentkezett Tokióba? — Annyi pénzem azért nincs. — Csakugyan, mennyit keres Nagy elvtárs? — Ezerlhétszázat, ezernyolcszá- zat, prémiummal együtt néha kétezret is. — És igazán ebből utazik? — Hát azt azért nem. Igaz, hogy a feleségemmel egyedül élünk, de enhyiből azért mégse futná minden évben néhány ezer forintot elutazgatni. Hanem — s itt kis szünetet tart, mint aki nagy titkot készül elárulni —- jó csillagzat alatt születtem, kedvei a szerencse. Mondtam, hogy KTE-drukker vagyok, tehát ismerem a futballt. 1960- ban 28 ezer forintot nyertem a totón. Tavaly meg egy zongorát a lottó tárgynyeremény-sorsolá- son. Majdnem 23 ezerért adtam el. Gyakran van hármasom, sokszor kettes találatom. A nyeremény egy részét félrerakosga- tom utazásra. Megélünk a feleségemmel a fizetésünkből. — Hány szelvénnyel játszik? — Ügy általában tízzel. — Mennyibe kerültek az eddigi utak? — Pontosan tudom, összesen 22 800 forintba. Egy motorkerékpár ára. De nem adnám két autóért — Jövőre hová készül? — Angliába vagy Egyiptomba, esetleg északra ... Még nem is tudom. De megyek, az biztos. Sok szerencsét, helyesebben: további sok szerencsét és szép utat. Mester László hányszor telefonált, sőt, a titkárnőjét is elküldte azzal a kéréssel, mihelyet az ügyész visszatér, azonnal menjen hozzá. A „főnök” Kalinkowski balesetéről már tudott, mivel a titkárnője vette fel a kagylót, amikor a mentők telefonáltak. Az elveszett dokumentumokról pedig a „pletykaposta” mór értesítette. Ezek után mi sem természetesebb, hogy az ügyészhelyettes félénken lépett be felettesének dolgozószobájába. A vajdasági ügyész figyelmesen hallgatta Jerzy Kur elbeszélését. A sok éves együttműködés után nagyon jól ismerte és tudta: milyen lelkiismeretes és jó munkatárs az ügyészhelyettes. Jó véleménye volt Zygmunt Kalinkowskiról is, akit mint fiatal, képzett jogászt, tehetségesnek tartott. Kalinkowski az első vizsgát letette, és tulajdonképpen már nem is volt joggyakornok, csak a kinevezésére várt; a Plocki ügyészségre akart visszamenni. Ha Kalinkowski hazavitte az aktát, akkor — nem vitás — megszegte a-hivatali szabályokat, ezt azonban nem rossz szándékból tette, hanem azért, hogy befejezze a munkát. Az ügyész beismerte: talán ő maga is hibás. Talán nem eleget „hajtotta” a hozzá beosztott ügyészeket, hogy minél gyorsabban fejezzék be az ügyet? Igaz, a Főügyészség meg őt sürgette; a sajtó viszont a Főügyészséget „támadta”, hogy az utóbbi esztendők egyik legnagyobb és legötletesebb manipulációját — a „fehér gengszterek” bűnügyét — a mai napig nem sikerült kinyomozni. — Két lehetőség van — mondotta az ügyészség főnöke. — Az egyik: holmi kis alkalmi tolvaj „megfújta” a táskát, akkor biztosan megtaláljuk valahol az utcán, vagy ... Vagy pedig: a baleset nem volt véletlen, hanem Kalinkowski ellen elkövetett merénylet, hogy megszerezzék tőle a dokumentumokat. Természetesen, ez utóbbi esetben sokkal nehezebb lesz megtalálni a táskát. Ami Kalinkows- kit illeti, azt hiszem: még akkor sem tud majd sokat mondni az esetről, ha visszanyeri emlékezőképességét. Mindenesetre valamennyi mozzanatról értesíteni kell a rendőrséget. Kezdjék el a hivatalos nyomozást az átkozott sárga táska felkutatására. — Legjobb lesz, ha az ügyész úr értesíti a rendőr-főparancsnokságot. Van ott egy barátom, még a közös egyetemi évekből: Krzyzewski őrnagy. Kérje, hogy ezt az ügyet neki adják. — A rendőr-főparancsnokságot keressem meg? — Az ügyész kissé tétovázott. — Nem érdekli azokat ilyen apróság. Különben is a Mostowski Palotában nem szeretik, ha megkerülik őket. — Ezt majd én elintézem valahogy — mondta az ügyészhelyettes. — Most úgyis szabadságolások vannak. Sok a munkájuk és kevés az emberük. Szívesen lemondanak egy esetről. Ha pedig az ügyész űr a rendőrfőparancsnokságon felhívja Wlo- chowicz ezredest, ő szívesen a kezünkre játszik. Az őrnaggyal meg én magam beszélek, hogy vállalja el az ügyet. Hiszen abban a táskában volt a bécsi levél, és az, akinek a levél a birtokában van, a „Donau-bank”- ból 80 ezer dollárt inkasszálhat be. A „fehér gengszterek”, csak ők szervezhették meg ezt a merényletet, s biztosan próbálják felvenni a pénzt. — De hisz a „fehér gengszterek” minden fontosabb embere már ül — ellenkezett még az ügyész. — A főkolomposok ülnek, de vajon mindet elfogtuk? Erről nem vagyok meggyőződve. Ma- cioszek főkönyvelő még nincs a kezünkben. A körözőlevél eddig nem járt semmiféle eredménynyel. — Nos, rendben van — mondta az ügyész. — Ha .a rendőrfőparancsnokság beleegyezik, hogy foglalkozik az üggyel, akkor semmi . kifogásom ellene. Wlochowicz ezredesnek is telefonálhatok. Ami pedig magát az ügyet illeti, kedves Kur, ne várjon addig, amíg az akták előkerülnek, hanem amit lehet, azonnal rekonstruáljon. A „fehér gengszterek” közül még egyszer mindenkit ki keil hallgatni. És természetesen, szigorú titoktartást kérek. Titokban tartsuk az ügyet? — ismételte magában az ügyész, amikor visszatért a szobájába. — Szép kis titok, amikor már az egész épület szinte harsog a pletykától. Igaza volt. A Kalinkowski elleni merényletről és az aktákkal teli táska eltűnéséről szóló hír végigszáguldott a Vajdasági Ügyészség minden szobáján, onnan átvándorolt ' a fővárosi ügyészségre, hogy később a „kerületieknél” kössön ki. Aztán még eljutott a tiktárságokra és a Swierczewski utcai hatalmas épületben levő bíróság minden szobájába, beleértve a pruszko- wi járásbíróságot is. Mielőtt az ügyész beszámolt volna Wilskának a főnök dolgozószobájában lezajlott beszélgetésről, kinyílt az ajtó és a szobába lépett Zosia Samaszków- na, a fővárosi ügyészség egyik legszebb tisztviselőnője. Az, akiről Halina okkal-móddal gyanította, hogy flörtöl a nap eseményeinek hősével. — Mi történt nálatok? Miért ültök olyan elkámpicsorodva? Igaz, hogy Kalinkowski kórházban van? — Zosia feltette a kérdéseket, de nem várt rájuk választ. — Állítólag elveszett a vádirat? Na, akkor jó szórakozás előtt álltok. Nem irigyellek benneteket! — Légy szíves, ne viccelődj! — vágott a szavába Wilska —, a vádirat a legkevesebb, sokkal rosszabb, hogy Kalinkowski még mindig eszméletlen, és az aktákkal együtt elveszett egy dosszié a dokumentumokkal, közöttük egy nagyon fontos levél az egyik bécsi bankból. Ez a levél az ügy legfontosabb dokumentuma. De veled mi van? Zosia Samaszkówa hirtelen elsápadt, megingott, és ha az ügyész meg nem fogja a rogyadozó lányt, a padlóra zuhant volna. — Az istenért, mi van veied »— kiáltott fel Halina Wilska. — Semmi, semmi — mondta Zosia. — Nem tudtam, hogy Zygmunt olyan rossz állapotban van. — A lány igyekezett uralkodni magán. — Köszönöm, ügyész úr, kis híja, hogy el nem ájultam. — Szép kis história — próbáit élcelődni az ügyész —, most két eszméletlen betegünk lenne. Lám, mit jelent az igazi szerelem! , (Folytatjuk.) Postások... ÉPPEN AZCN gondolkodtam, hogy melyik szocialista brigádról írjak, mikor kopogtattak az iroda ajtaján. Egy vidámarcú postás lépett be. Pénzt hozott — sajnos, nem nekem — a kollégámnak. — Ugye maguknál nincs szocialista brigád? — kérdeztem a táskájában turkáló postást. — Nehogy ne legyen már! Én vagyok az egyik brigád vezetője. Ez igen! Találomra megszólítok egy embert és kisül, hogy éppen őt keresem. Emberem fejére tolja sapkáját, haja tövénél fényes csíkot hagv a bőrszegély. Látom jólesik neki megpihenni. VCRÖS ISTVÁN, a kecskeméti 1-es számú postahivatal levélkézbesítője — kérdezés nélkül, lelkesedéssel — beszél a brigádjáról. — ötvennyolcban már volt ilyen brigádmozgalom, de valami miatt abbamaradt. Mi tavaly alakultunk meg, hat taggal. A brigád átlagos életkora 25—26 év, mind nősek vagyunk és — egy kivételével — családosok is. — A levélkézbesítés egyéni munka. Hogyan dolgozik akkor együtt a brigád? Ügy látszik várhatta ezt a kérdést, mert mosolyogva válaszolja: — EESEGÍTÜNK egymásnak. Például a rádiódíjakat minden hónap nyolcadikáig kell összeszedni. Ám egyik kollégánk körzetében — a Leninvárosban — napközben dolgoznak, csak este vannak otthon. Így munkaidőnk eltelte után egy este lejárja a brigád a leninvárosi részt. Vagy mondok én mást is. A posta célja az is, hogy minél több takarékbetétkönyv-tulajdonost — és betétet is — gyűjtsünk. Meghallottuk, hogy valaki eladta az autóját és van 50 ezer forintja. Kimentünk hozzá, és sikerült meggyőzni őt, hogy tegye takarékba a pénzét. Ugyanezt csináljuk az újságokkal is. Mindegyikünknek jár a Petőfi Népe, Népszabadság és a Népszava. Elolvassuk, tudjuk miről van benne szó és ajánljuk a körzetünkbe. Egy évre 180 új előfizetőt vállaltunk, már csak egy pár hiányzik. — Szórakozni is együtt jár a brigád? — Sőt! Szórakozni csak együtt járunk. Társaságban jobhan érzi magát az ember. — GYŰLÉSEINKEN megbeszéljük, hogy mit érdemes csinálni, s azt végre is hajtjuk. A múlt héten például moziban voltunk. Legutoljára Bozsó János kiállítását, azelőtt pedig Faluhelyi József kiállítását láttuk a Cifrapalotában. Mind a kettő nagyon tetszett. Alig várjuk, hogy a színházi idény elkezdődjön! Van bérletünk és minden előadást — a jobbakat kétszer is megnézzük. Meccsekre is együtt megyünk. Szombatonként az asszonyokat is elvisszük táncolni. — Higgye el, nincs jobb dolog a világon, mint egy jó pohár sör mellett megbeszélni a látottakat és olvasottakat. Ha valamelyikünk egy jó könyvet talál, továbbadja és mindannyian elolvassuk. — Múzeumba szoktak-e járni? — Nem. De jó, hogy mondja, jövő héten oda is elmegyünk. — LÁTJA, ha nem lenne ez a szocialista címért folyó verseny, sok mindenről lemaradna az emberfia. Eddig az lgnáe- brigád előtt vagyunk és nagyon igyekszünk, Több olimpiai sorsjegyet adtunk el mi eddig hatan, mint az összes többi kézbesítő együttvéve. Hiányunk sincs, fegyelmink nem volt, s a hozzánk érkező leveleket még aznap kézbesítjük. Remélem sikerül megnyernünk a versenyt. Pille György
