Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-03 / 206. szám

1964. szeptember 3, csütörtök 5. oldal Mi van a kecskeméti ifjúsági klubbal ? Balatoni interjú Ságokra is járnak fiatalok, de kevesen, és általában ugyan­azok! Természetesen, a lehető­ségek e szűk köre semmi eset­re sem elégíti ki 6000 fiatal kulturális igényét. Mi akkor a megoldás? Az új művelődési ház csak két év múlva épül fel, s ad­dig. ..? Az idén ismét megpróbáltak közös programot összeál'ítani. Ügy tűnik, sikerül is. A prog­ramban — különböző napokon — ilyen tervek szerepeinek: Könnyűzenei és dzsesszklub, képzőművészeti klub, irodalmi, •népi- és moderntáncklub. Van televízió és zenegép is, de pél­dául — hogy mást ne említ­sünk — nincsenek lemezek. Eh­hez pénz is kellene! De se a városi művelődési hár, se a vá­rosi KISZ-bizottság költségve­tésében ilyen „hogy ifjúsági klubkeret” nem szerepel. A Szilády Károly utcai ifjú­sági klub a hét hat napján a jövendő tagoké lehetne, ha a varrótanfolyamnak más helyet találnának, és „valahonnan” pénzt kapnának erre a célra Kérjük tehát az illetékes szer­veket, segítsenek, hogy a kecs­keméti fiatalság a Kedves, a Beretvás és a „Gyenes” helyett, minden igényt kielégítő, a KISZ Központi Bizottság felhívásá­hoz alkalmazkodó művelődési és szórakozási lehetőséghez jusson. Pille György Herr Hose — svájci kis­ember. Csak kétszáz munkást foglalkoztató gyáracskája van Zürich közelében. Egész évben élére rakta megtakarított pén­zecskéjét, így tudott most nya­ralni jönni a „magyar—cseh­szlovák tenger”, a Balaton mellé. A mai verőfényes napon ép­pen déli tizenegy óra 51 perc­kor végzett a fürdéssel. Mielőtt kijött a tóból, svájci alaposság­gal megbuggyantotta mégegy- szer alsófelét a vízben. Ha eset­leg moszat rakódott le a düf­tin fürdőgatyára, hadd mossa le a bársony sima lé. A parton már felajzott fényképezőgéppel várta őt egy magyar újságíró. Ezen a napon az ötödik. A riporter nem szerette az obiigát kérdéseket, azért ezzel az eredeti témával kezdte a fag­gatózást. — Beszéljen valamit urasá- god a mi országunkról, melyről odakint nem egy ferde nézet kering. — Mielőtt nyilatkoznék, az objektivitás érdekében legyen a vendégem — javasolta a sváj­ci vendég az újságírónak, és már el is tűnt camping-sátrá- ban. Onnan három és fél pilla­nat múlva egy üveg badacsonyi­val tért_ vissza. — Öntsünk tiszta bort a pohárba — indítványozta, és már cselekedett is. Ittak. Aztán mégegyszer Ekkor jobb keze fejével megtörölte száját a ven­dég, majd valódi külföldi nyel­Olyan szép város Kis­kunhalas. Parkos, virá­gos, művelődési háza a legjobbak közé tartozik. Bizalomra gerjesztő város, lám még háziipari boltja is van — fedezem fel örömmel a parányi üzletet. Belépek. Halasi emléktárgyam nincs, ve­szek néhányat — gondolom. Emléktárgyat bi­zony, egyet sem láttam. De láttam helyette mást!.. j Eredeti, már-már „muzeális” értéknek számító giccseket... Henger ágypárnát raffolva, csipkézve, dom­borművű virágokkal díszítve — kéket, rózsa­színűt. Aztán fodros-bodros zsebkendőtartót, vi­rágosfedelűt. „Mintha igazi lenne” — olyan ró­zsákkal, nefelejcsekkel és egyebekkel kirakottat. A szirupos nyárspolgári ízléstelenség igazán „re­mekbe varrt” díszpéldányait. Hogy legyen mivel „díszíteni” szegény dolgozók otthonát. Mert van ennél szebb? Ugye nincs? — legalábbis Kiskun­halason. Helyesebben van!... Néhány lépéssel távo­labb. A porcelánbolt. Itt aztán minden fellel­hető: fátylait lobogtató táncosnő, ezer színben pompázó paradicsommadár, porcelánrózsa a szi­várvány színeiben és sok-sok izgatóan ruhátlan, herendi hölgyszobor. Csak szív és pénz kell hozzá, mármint a vevők részéről. Szív dolgában ugyanis kereskedelmünk igazán bőkezű. Nem Az ízléstelenség nevében? sajnálja vásárra vinni porcelániparunk idejét múlt, ízlésrontó „alkotá­sait”. Sőt, erősítésnek ott a külföldi behozatal. Elvégre üzlet az üzlet, aki­nek táncosnő kell az úgyis megveszi, miért le­gyünk szűkmarkúak? — talán így csitítják lel­kiismeretüket illetékes szerveink. Csakhogy ez az elmélet sántít. Különösen, ha számba vesszük, hogy nálunk igen komoly fele­lősségteljes feladat az ízlésnevelés. „Nincs par­don” — mondjuk eszmei síkon, de gyakorlatilag becsukjuk a fél szemünk. Helyes ez? A, dehogy — állapítottuk meg százszor, de az üzletekből csak nem fogytak ki a giccsek és következés­képpen tovább szaporodtak az otthonokban is. Így nem mehet tovább. Vagy komolyan vesz- szük az ízlésfejlesztő nevelést vagy továbbfoly­tatjuk az üzleti propagandát. A szép ellen, az ízléstelenség nevében. Mert a kiskunhalasi bol­tot igaz, hogy rövidesen átveszi a Népművészeti Vállalat, és akkor végre tehetséges népművé­szeink alkotásai foglalják el a csúnya, porfogó lakásdíszítő giccsek helyét, de sajnos, marad még belőlük. Bőven. Kiskunhalason is, másutt is. Meddig? Amíg a kereskedelem és más illeté­kesek rá nem jönnek arra, hogy mi a szép... Nemrégiben a KISZ Központi Bizottsága felhívást intézett a magyar ifjúsághoz. Ennek a fel­hívásnak 14. pontja így hang­zott: „Töltsük szabad időnket célszerűen, hasznosan. Használ­juk fel műveltségünk gyarapí­tására, ízlésünk formálására, kellemes szórakozásra a műve­lődési lehetőségeket. KlSZ-szer- vezeteink ismerjék meg a fia­talok igényeit. szervezzenek szakköröket, kulturális vetélke­dőket, érdekes foglalkozásokat. Szorgalmazzák, hogy minél több ifjúsági klub és korszerű, ízlé­ses, táncos-zenés ifjúsági szóra­kozóhely létesüljön.” Hatezer KISZ-tag van a megyeszékhelyen! Hova járnak ezek a fiatalok szabad idejükben? K. J. gyári munkás: „Három éve vagyok KISZ-tag, gyűlések­re szoktam járni, néha. Azokat is az ebédlőben tartják, ahol mindig tömény ételszag fogad bennünket. A moziban mindent megnézek, esténként a Pálmá­ban ücsörgők. Arról nem tu­dok, hogy van-e ifjúsági klub.” V. E. adminisztrátor: „Udvar­lómmal a Park Étterembe szok­tunk járni, persze nagyon rit­kán, mert lakásra gyűjtünk. Néha olvasok is.” F. 1. gimnazista: „Nyilvános helyre nem nagyon mehetünk, így nincs hol szórakoznom. „Házi bulizni” szoktunk, de az is unal­mas már.” K. P. volt ipari tanuló: „Gitá­rozunk, ha jó idő van a Mű­kertben, ha esik, akkor a ha­veroméit lakásán.” Szóval, mit folytassam, tizen­hat KISZ-fiatalt kérdeztem meg Ezek egytől-egyig szervezetle­nül, ötletszerűen szórakoznak, pihennek. Egyszerűen nincs egy olyan hely, amit igazán magu­kénak éreznének, ahova szíve­sen eljárnának. Budapesten, Pé­csen, Szolnokon, Szegeden — sorolhatnám tovább is — szá­mos országos hírű klub műkö­dik. Ezek legteljesebb mérték­ben kielégítik ifjúságuk igé­nyeit, magas színvonalú prog­ramjaikkal, érdekes foglalkozá­saikkal (pl. a budapesti V. ke­rületi ifjúsági dzsesszklub, vagy a pécsi irodalmi klub). Mi van Kecskeméten? Hát van egy 150 tagot szám­láló nyugdíjasok klubja. Tiszte­let, becsület a nagyapáknak, öregeknek, nekik is kell ilyen, de mi lesz a hatezer fiatal kul­turális fejlődésével? Van egy száz tagot számláló zért szaladt, már nem tért visz- sza az eset színhelyére. Időközben hárman, a mentő­orvos, egy ápoló és a sofőr, hordágyra fektette a beteget és elhelyezték a mentőautóban. A kocsi azonnal elindult, átvágott az úttesten és eltűnt a Koszy- kowa utcában. — Meg is halhatott volna — jegyezte meg egy idősebb ember a csődületből —, ha arra a víz­re kellett volna várnia, amiért az a fekete kabátos elszaladt. A Hoza utcai mentőkórházban gondosan ápolták a beteget. Az orvosok a koponya hátsó részén erős ütést és agyrázkódást álla­pítottak meg. A röntgenlelet azonban koponyacsonttörést nem mutatott ki. A férfinél egy pénztárcát ta­láltak kétszázötven zlotyval, meg valami aprópénzzel, ezen­kívül egy Atlantic gyártmányú karórát, a villamosbérletét a személyazonossági igazolványát, valamint a jdggyakornoki tanú­sítványát. Mindkét okirat a 24 éves, varsói lakosú Zygmunt Ka- linkowski nevére szólt, lakcíme. Varsó, a „finn házak 55 kolóniá­ja, ae Ujazdow. Joggyakornoki tanúsítványá­ban megtalálták a bíróság elnö­kének igazoló írását, amely sze­rint: nevezett a gyakorlati ide­művészklub. Örülünk neki, sőt büszkék vagyunk arra, hogy he­lyi művészeinknek van hol ösz- szejönniük, de mi lesz a hat­ezer kecskeméti fiatal szabad idejének célszerű, hasznos ki­használásával? Hol gyarapítsák műveltségüket, hol formálják ízlésüket. hol szórakozzanak kellemesen? A városi KlSZ-alapszerveze- tek 90 százalékának még önál­ló irodahelyisége sincs, hát még ifjúsági szórakozóhely? A Szi­lády Károly utca 6. szám alatt — a városi művelődési ház gon­dozásában — van ugyan egy tábla: ifjúsági klub. Itt varró-- tanfolyamtól kezdve — amire leginkább háziasszonyok — jár­nak — a TIT-előadásokon ke­resztül a vasárnap esti vereke­désekig minden van, csak ép­pen a fiatalok kulturális neve­lési programja hiánycikk. Miért? Azért, mert a városi művelő­dési ház hetente legfeljebb há­rom napra tudja nélkülözni a helyiséget az ott folyó próbák, szakkörök, tanfolyamok miatt. Ez pedig — és jogosan — ke­vés a városi KISZ-bizottság ál­tal összeállított kulturális prog­ramra. Szombatonként pedig — mert anyagi tervteljesítése is van a művelődési háznak — inkább bérbeadják az üzemek táncmulatságaira a termet, mint az ugyanezt igénylő és hiányo­ló ifjúságnak. Persze ezekre a foglalkozásokra és táncmulat­jét a vajdasági ügyészségen tölti ki. Ezeket az iratokat egyelőre a megőrzőnek adták át. — Mária nővér — fordult az ügyeletes orvos az egyik ápo­lónőhöz — telefonáljon az ügyészségre és közölje az illeté­kesekkel a balesetet. Azt is mondja meg, ki találta meg a beteget és ki értesítette a men­tőket. El lehet készülve arra, hogy felelnie kell ezekre a kér­désekre. Sajnos, Mária nővér nem tud­ta teljesíteni főnökének utasítá­sát. Csak annyit tudott meg: a Közoktatásügyi Minisztériumból valaki telefonon jelentette, hogy az Agrykola utcában egy epilep­sziás beteg fekszik. Az ügyele­tes orvos, ki a betegért ment, közölte, hogy a baleset közvet­len tanúi eltűntek. Kalinkowskit közben a kötö­zőteremből a negyedik emeletre vitték, a mentők szolgálatában álló kis kórházba. Az ügyeletes orvos, az általa kitöltött beteg­lapot Kalinkowski ágyára akasz­totta, majd még egyszer felüle­tesen megvizsgálta a beteg pul­zusát és utasította az ápolónőt: maradjon a beteg mellett, amíg az vissza nem nyeri eszméletét. * Varsóban, a Swierczewski ut­cai hatalmas bírósági épületben normális, mindennapi élet zaj­lott. Néhány perc híján tíz óra volt, így hát mindkét bejárati forgóajtóból igazi emberfolyam ömlött a tágas hallba. Az ügy­védek a ruhatárból megkapott tógájukat az emeletre vezető széles lépcsőn sietve öltötték magukra. A pavilonokban újsá­gokat, cigarettákat vásároltak, hiszen tudták: a bíróságon min­denkinek a maga ügyére sokszor órák hosszat kell várakoznia. Az ügyfeleket az altisztek tá­jékoztatták, hol, melyik emele­ten találják meg az idézésen feltüntetett termet. Az ügyészek gyors léptekkel jártak-keltek a hosszú bírósági folyosókon; siet­tek a tárgyalásokra. Az ügyfelek ügyvédeiket keresték; az ügyvé­dek meg nyugtalankodtak, hogy a tanúk pontosan érkezzenek. A mozgalmasságot még csak nö­velték az újságírók és a tár­gyalótermek állandó látogatói. A tágas udvarra megérkeztek a „szukák” — a rabszállító ko­csik —, melyek a büntetőbíró­sági tárgyalásokra hozták a ra­bokat. A negyedik emeleten, a Var­sói Vajdasági Ügyészségen, sok­kal nyugodtabb volt a légkör, mint az alanti emeleteken. Ezen a napqn az ügyészségen nem volt ügyfélfogadás; a tisztviselők zavartalanul dolgoztak szobáik­ban. Az egyik szobából éppen kijött egy tisztviselőnő és meg­állította a folyosón menő társ­nőjét. — Halina, megyek a főnököd­höz. Szeretném, ha aláírná a megbízást a túlórái másolásra. — Ma ne menj be hozzá. Kur ma olyan csípős, mint a torma. Semmit sem intéznél el vele, csak magadra haragítanád. — Mi történt vele? — Dühöng, mert a joggyakor­nok még nincs itt. Megparan­csolta, hogy minden szobában keressem, de a fiatalúr este biztosan szórakozott valahol és elaludt. — Miért olyan fontos neki Kalinkowski ? — Danka, hát nem tudod, hogy Kur vezet) a „fehér geng­szterek” ügyét, és Kalinkowskit mellé osztották be segítségül? Együtt írják a vádiratot. Már csaknem készen volt; Kalin- kowskinak csak ki kellett egé­szítenie és kijavítania a vallo­mások lapszámozását. Reggel te­lefonált az ügyészség elnöke: (Folytatjuk.} vével így kezdte beszámolóját eddigi benyomásairól. — Nem... no, nem is olyan reménytelen ország ez a magu­ké. Nekem elhiheti. Az az ud­variasság teteje, amivel lépten- nyomon találkozik a magam­fajta szerény idegen. Csak egy példát említek. Míg belegázolok a vízbe, a szállodaigazgató frakkban, mezítláb követ en­gem, egészen, míg felt űrt nad­rágjáig nem ér a víz. Azalatt folyton Fly Tox-pumpával per­metezi fejem körül a levegőt. Véd a szúnyogoktól és közben exkuzálja magát, hogy, sajnos, a mezőgazdaságtudomány önök­nél még csak kísérletezik a szí­vóka nélküli hibrid-szúnyogok kitenyésztésével — külföldiek számára. — Talán népünkről is ejtene pár szót, uram — vetette fel a riporter. — Helyes, szívesen... Itt, a Balatonnál mindig gondot okoz, ha magyarokat akarok találni. Ezért ruccantam fel Pestre, s egy egész éjszakát töltöttem a Kolibri Bárban. Ott találkoztam kedves, ,bájos nőnemű magya­rokkal. Olyan aranyosak vol­tak, hogy az nem is igaz. Hár­man is körülfogtak, simogatták az arcomat. Folyton gügyögték, dünnyögték: „Külföldi... Kül­földi”. Megírhatja uram. Egy svájci kisgyáros is tanúsítja, hogy ezek a cuki dámák már levetkőzték magukról a vasfüg­gönyt. .. — No — és mit szól kultú­ránkhoz? — Megmegy, megmegy... Énekeseik kitűnően törik az an­gol. olasz, francia és német esz­perantót. A slágerénekesek is elfújták a vasfüggönyt. — Tiszteletre méltóan sokat költenek önök romok, műemlé­kek helyreállítására... Gondo­lom azért, mert némely mű­emléképület tartósabb, mint egyik-másik új. — Egy kifogást szabadna ten­nem? — Bátran. Mi élünk-halunk az alulról, felülről és kívülről jövő kritikáért. Mi már csak ilyenek vagyunk. — Helytelenítjük, mi külföl­di nyaralók, hogy a magyar filmeket nem idegen nyelvű fel­iratokkal készítik. így nem ért­jük azokat... Ezt is megtehet­nék a kedvünkért... . ^azam nevében köszönöm a bírálatot. Fogadom, hogy a jövőben ez nem fordul elő. Mi a külföldiekért mindent megteszünk. — Meg aztán a regényeket, verseket is idegen nyelven ír­ják az írók, költők, hogy olvas­ni is tudjunk, ha már idejöt­tünk. .. — Meglesz, Herr Hose, meg­lesz!. ,. Fel is jegyzem magam­nak. A svájci gyáros ebben a pillanatban a homlokára bö­kött. Uram, önök, újságírók be­folyásos emberek... Nézze, nem lennék szűkmarkú, ha elintéz­né. .. Nagy részvénytársasá­gunk van Svájcban, frank, dol­lár, font — minden van, ami kell. Adják el nekünk a Bala­tont. .. Ha nem is az egészet, mondjuk az északi felét... Az újságíró csak hebegni tu­dott. — De... H-h-h-Herr Hose, a Balaton nem eladó... Nekünk is kell. — Nem ön jelentette ki az előbb, hogy mindent megtesz­nek a külföldiek kedvéért?... És most ismerje el, — megte­heti, magunk közt vagyunk — kell maguknak a Balaton? Ha mi külföldiek nem fedezzük fel önöknek, hol lennének mé* azok a gyönyörű új szállodák’ Különben is, maguknál demok­rácia van. ahol a többség dönt Márpedig — tekintsen körül — kik vannak itt többen, szállo­dákban, campingekben: mi kül­földiek, vagy magyarok?... Mi, hogy ez azért túlzás’ Tóth István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents