Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-27 / 227. szám
rr 0 *2 uolt, ónos felhőket kergetett a szél. A Tisza felől ágyúmorajt sodort magával, s ez elvegyült a zörgő kukori- caszár hangjával, az országúton végeláthatatlan sorokban vonuló szekerek zörgésével, paták csattogásával, motorok zúgásával. Az asszony kint állt a tanya végénél, s onnan nézte a hosz- szú karavánt. Micsoda népvándorlás! Még sosem látott ilyet, pedig már évek óta tart a háború, s az út mentén élők szeme előtt robogtak keletnek a vidám tankok, a jókedvű nótás legényekkel megrakott járművek, majd a visszafelé szivárgó, sebesülteket szállító kocsik, s a kókadtfejű vándorok. Itt mentek el az élelmes kupecek és üzérek s a vánszorgó katonák, az eleven élet kavargó és zavaros folyama áradt előttük naponta. A háborús esztendők furcsa képei voltak ezek, s ők megpróbáltak olvasni belőlük. Mióta az urát behívták, nehezebben ment az olvasás. Nem értett sok mindent, s kérdezni sem volt kitől. Csak a mamával és a két gyerekkel éltek a tanyában, s a város tornya sok-sok kilométerre volt ide. Piacnapokon, ha bemerészkedett, akkor is sietve jött hazafelé, aggódva, mi van a családdal, nem telepedett-e a nyakukra valami rusnya német, kóbor katona. Az ilyeneknek hamar kiadta az útját, s azok ijedten menekültek a nyomorúságtól, ami eléjük tárult, Az országút most ijesztő volt számára. A kocsikon gyermekek, asszonyok ültek batyuk és bútorok tetején, mintha egy egész város kelt volna útra. Kitelepítés — ezt a szót olvasta a plakátról, amikor bent járt, de nem- is nagyon értette, mi az. Most már látja, érti és érzi, s valami kegyetlen rettegés ül a szívére. S nem tud elszakadni az országút látványától. Katonák mennek, gyalogosan és kerékpáron, motoron és autón, vége- hossza nincs a menetnek. E gy biciklis katona áll a tanyához vezető út végén. Egy kicsit takarja az akácos, de azért látni, hogy lehajol és babrál a kerékpáron. Aztán int a társainak, hogy csak menjenek, s leveti a háticsomagját, A szökevény nekigyürkőzik a kétkerekű jármű javításának. De már készen is lehet, mert körülnéz, s mintha észrevenné a tanya végénél ácsorgó asszonyt, a ház felé indul. Dankáné ijedten húzódik be a látogató elől a konyhába, ahol a kis család körében valahogy nagyobb biztonságban érzi magát. Csak akkor lép ki, amikor az ajtón kopognak. — Csak egy pohár vizet! — így a katona és szeme ideges rebbenéssel jár körbe. — Tessék! — fordul az asz- szony, s már hozza is a poharat. — Ott a kút! — Ha lehetne_ meg is melegednék. Nagyon átfáztam. Végigméri a férfit. Fiatal még, alig gyerekember. Nincs benne semmi riasztó. — Bejöhet — húzódik félre az ajtóból, s beengedi maga mellett. — Leülhetek? — Tessék! Sámlit lök oda a lábával, s a katona ráül. Csend. A mama motoz a félhomályban, a pici lány elaludt, s a fiú, a nagyobbik gyerek, kukoricacsutkával játszik a sarokban, a tűzhely mellett. — Majd én segítek — telepszik mellé a katona és kiveszi kezéből az egyik csutkát. —- Ló legyen vagy ökör? — Ökör — mondja Laci boldogan, s visongva örül, amikor az idegen szarvakat pödör a háncsból, s ' f arkat is ragaszt, bojtosat, a piros jószágoknak. Valami meleg, jóízű békesség ül a konyhára. Mint amikor még itthon volt a férj, az apa, s az mókolt el a két kicsivel néha órák hosszat. Dankáné vacsorát hoz. Barna, majdnem fekete kenyér és tökmagból üttetett olaj. Mártogat- ják. Lassan, hogy továbbtartson az evés hangulata. A katona is eszik. Aztán konzervet vesz elő a zsákjából, felbontja. A gyerekek szaglásszák, majd jóízűen falnak a szokatlan ételből. Az asszony az urára gondol. „Hol lehet, mit csinálhat? Ki ad neki szállást ebben a viharban? I S vajon hazajön-e épségben?” A katona indulni akar, vagy ** csak mimeli a dolgot, mert nehezen mozdul. Aztán mégis kimegy a ház elé. Az országúton apró lámpások világítanak, azok vonulnak, mintha szentjánosbogarak világítanának. Tompa fények, hiszen még az is tilos, amióta repülők kószálnak mindenfelé. Dankáné utána szól: — A padláson elalhat. Széna is van odafönt. S hallani a mocorgást a meny- nyezet felől, hogy a katona megfogadta a tanácsot. Hajnalodik, s aztán ismét megvirrad. Cseperész az eső, a tocsogókban csillámlik a víz. Az ágyúdörej mintha hangosabb lenne, mint tegnap, s most már csak katonák mennek az országúton, egyre gyorsuló iramban, s ide hallik káromkodásuk, az elromlott járművekről leugrálók kiabálása. Mulatják, hogy baltát vagy fűrészt keresnek, hogy tartórudat vágjanak a berekből. Feltúrják a kamrát és viszik a kicsorbult fejszét szó nélkül. A padlásajtó megcsikordul. Az asszony az ól végihez áll, s onnét integet föl a katonának, hogy maradjon. S az ólba betolt biciklit betakarja szalmával. A gyereket hívja és egy kosárral a padlásra küldi. A kosárban egy szelet kenyér, üvegben jó meleg kecsketej. Laci nemsokára széles mosollyal jön vissza. — Megitta — mondja szinte súgva, mintha attól félne, hogy az országút közelében kopácsoló németek meghallják a szavát. Dankáné megsimogatja a gyerek fejét, majd magához húzza. Mintha kevesebb volna most már benne a félelem. Pedig lehet, hogy még az odafönt valami bajt hoz rájuk. Ha neadjisten észreveszik. Ha a német oda is felmerészkedik ... A férjére gondol ismét. Ki tudja, hátha ő is így menekszik valahol, az életnek, a hitvesének, a gyermekeinek. És a jövőnek. A jövőnek, amit el sem tud képzelni, hogy milyen lesz, csak azt érzi és tudja, hogy itt kell elkezdeni újra valahol, s ami elől nem szabad elfutni gyáván és nyomorultan. F. Tóth Pál Bodor Miklós: Faluvége. EZ A HAZAM! Otthonra kell közöttük lelnem! — Rakosgatom a szívüket: Anna, mi történt, mire gondolsz? Ma mért szomorú a szemed? Egyest kaptál? Valaki bántott, Mészáros Misi, te csibész? — S nézem a fénylő szeme mélyét, akár a kicsi fiamét. Rosszul felelt! — Most ne szeressem.. Gyűlöljem, amiért nem ötös? Kikerüljem mint ellenséget a barázdába hullt rögöt? Le ne maradj közülünk Miska! Nem itt a legjobb teneked? Ez az osztály a te osztályod! Nézz a szemembe! — Szereted? Anna. gyere csak. ne szomorkodj! Kelj át velem az Alpokon! Nem lehetsz te földrajzbói egyesi! Nézd, itt a térkép a falon, hol szálljunk föl.. — Alagút. . . ? Hágó...? Mit látsz? — Odafönn mi ragyog? Mért csillognak forró nyarunkban is ott az örök havasok? Meet erre nézz! — Figyelj csak! Hallod a pásztoroknak kürtjeit? — Csengetnek... Hát siessünk vissza, már vár reánk a hatodik! Ha nem jeles is — az enyém! Otthont kell a szívükből raknom! Ez a hazám minden rögével, szik legyen bár, vagy televény! Csordás Nagy Dezső Édes öreg Ház í. HA NÉHATAJT könny jött elő a szememből, elbújtam, mert valami oknál fogva gyávaságnak tartom a könnyhulla- tást. Pedig hát a sírás a természet legfölségesebb adománya. Legyen büszke, aki sírhat, mert a sírás által lesz magasztos emberré. Aki sír. abban érzelem van, az érzelem pedig édesgyermeke a szeretetnek. Aki sír, az szeret is egyúttal; és minél halkabban sír, annál jobban szeret az ember. Búcsúzom tőled, édes öreg Ház, a könnyek már sorakoznak bévül a torkomban. Azt akarom ezzel mondani, hogy szeretlek téged. Mindig is szerettelek. A rokoni szálaknak ezernyi szövedéke fűz össze bennünket kezdettől. Emlékezel a nagyapámra, hogyne emlékeznél. Hiszen ő volt az. aki előhívott téged a földből. Ügy történt, hogy az élet kilökte őt a nagyvilágba, árván és fiatalon. Mivel megszívelte a Tekulics Annát, hozzá is kötötte az életét. Hajlék után láttak. Ott a Csiga partján kínálkozott az egy hold, Vincze bácsi hasajtotta ki kétszáz forintért a sajátjából, hogy a két fiatal boldogulhasson. És a legöregebb Balogh elkezdte a vályogvetést. Akkor kezdődött a te születésed, öreg Ház, a Csiga-parton. Ahogy a Nap megszítta a vályogokat, lassan emelkedett a fal, felhúzták a piros tetőt és haj! — tanúja lettél a boldogságnak. Sokaknak adtál hajlékot, még olyanoknak is, akik nem adtak cserébe érdemet. Hiszen amikor kopogtattak ajtódon, akár éjjelnek idején is, gazdáid nem kérdezték meg: kicsoda és miben sántikól. így történhetett meg, hogy falaid között talált menedéket az a vándorló szegénylegény is. Ecsédi Jóska, aki másnap gyilkosa lett Piszkos Törökéknek. Ekkor már létező voltam én is valamennyire, bár még nem gyanítottam, mit is jelentett az a fekete szomorúság, amikor édesapám síró szemekkel nézett szét az aratás fölött, és amikor nagy-nagy vajúdások után őke- gyelme felgyújtotta a Vadaserdőt, öntulajdonát. Sokat beszéltek akkortájt vérről és halálról. És számomra mégis te voltál a menedék, az álmok hajléka, az álmoké, amiket a mosótek- nőben álmodtam végig, amíg ki nem nőttem belőle. A bölcső után a mosóteknőt rendelte nekem ágyul anyácska, és jólesett benne a pihenés. Lassan, nem is vettem észre, igen nagyon megszerettelek téged, édes öreg Ház. Ne haragudj, hogy most, halálod érezvén, a könnycseppek már sorakoznak bévül a torkomban... 2. TUDOD, minden búcsú nehéz, különösen, ha az emlékek vér- bevágók. Szívemhez nőttek falaid, a barnára festődött ablakok, a tetőd szolgafái, amelyekben évekig fészkelt egy behe- mót darázs, és én Gyuribandi- nak. neveztem, - és .szerettem, mi. váltig. Akkor voltál legszebb és legerősebb, amikor anyácskát meglátogatta a Nagy Madár. Emlékszel, milyen hangos sírással jöttem én? Nem a fájdalom beszélt belőlem, hanem a birtoklás öröme, hiszen akkor még enyém volt minden: a levegő, a tavasz és minden kiáltás enyém volt. Azóta már elvették tőlem... Nagyapa, a teremtőd és ápolód, a nagyszobában töltötte utolsó éjszakáját. Szelíden ráborítottad a csendet, és édes volt nagyapa nyugvása, hiszen a szeretet boldogít a halálban is, az életen túl. Közel voltam még a földhöz, amikor falaid jósága támogatott, hogy egyenesen járjak. Erő költoizött a lábaimba. Én növe- kedék védelmezésed leple alatt fiatalemberré. Egyszer aztán nagy szerencsétlenség történt veled. Úgy kezdődött, hogy a Tisza túlságosan megszította a horpaszát, özönvíz fenyegetett, ha csak valami isteni csoda nem történik. A csoda helyett gonoszság esett, mert a túlnan való partról átlőtték a gátunkat, és ránk szabadították a mérhetetlen vizet. Bö- kény tengerré változott. Hetekig tanyáztunk a Körös gátján, két víz között, mígnem végre lappadni kezdett az ár. Falaid összeomolvák, tetőd féloldalt billenve feküdt hínártól fertőzötten, a poshadó békanyálban. Fölépültél, fölépítettek újból. Űj bokrétát húztak és új vetések sarjadtak, új gyermekek is születtek; de ekkorra már megégett a világ. A vérszag furcsa bolondokká tette az embereket. Sokan megőrültek, sokan belehaltak a sírba. Másokat megölt a golyó, meg a gránát, apáma* pedig mindörökétig siketté tette ja, amely fültövön vágta. így lett belőle lópásztor a front mögött. Mindig fájt neki ez a megaláztatás. Emlékszel, milyen fájdalom volt, amikor hazajött hozzánk avítt katonagúnyában? Na, és a Donka Mari férjhez- menése! Valljuk meg őszintén, hiszen magunk között érdemes dolog az őszinteség, kicsit több boldogságot érdemelt volna ez a megöregedett lány. Mert az öreg Rezes András, a pászta- csősz addig kerülgette, míg meg nem ejtette a szívét. Mari hitt neki, és elfogadta a feléje nyújtott szép szavakat. Tüzesen táncolt a lakodalom vígsá- gában, kurjongatott az öreg férj, néha vad hangon belehujjongott a petróleumpilács füstös bűvkörébe: — Szeretlek, Mari! Mari hitte. Mari örült. Korai volt az öröme. Gyakorta ott sírdogált az ablakod alatt, panaszkodván, anyácskának nehéz életét. Te tudod mindezeket, édes öreg Ház ___ 3. H ÉTÉVES voltom, immár iskolás, mikor Zsuzsit átvezette hozzánk anyácska. A Somodi rendőr úr kislánya volt Zsuzsi, ösmered. Csöpp piros szoknyáját libegtette a szél és — én nem tudom, miért — valami furcsa, bolondos érzés fogott markába engem. De csak akkor, ha Zsuzsit láttam. Neked panaszkodtam el elsőnek, édes öreg Ház, mert mikor már tudtam tájékozódni Betűország mezején, vasalószénnel róttam fehér faladra: — Szeretlek... Valami íratta velem: szeretlek. Ügy látszik, ennek a titokteljes nyugtalanságnak, sőt néha fájdalomnak is ez a neve: Szeretlek. Te csak mosolyogtál szelíden, én pedig elbújtam a szénakazal mögé, valahányszor i. i.f,ra. -Ä lAlaA-V-Ac szoknyácskáját meglibbentette a szél. A bökényi iskolában mellettem ült Zsuzsi. Jelenléte zavart a tanulásban. Annyira zavart, hogy belevéstem a padba zavaromat: — Szeretlek... Ezzel fejeztem ki minden bántódást, ami a lelkemben égett. És: jólesett nekem ez a bántódás... Mentünk egy titokzatos hajnal felé, amikor majd az évai fájdalom öléből melegen és bíborán kilombosodik egy lélek. Amikor évek múlva megtértünk hozzád, Zsuzsi már nagyleány lett, és én immár bátran fejezhettem ki előtte zavaromat: — Szeretlek. Zsuzsi... Eok mindennek tanúja voltál. Tudod, hogy nem volt hideg az ajkunk. Üj tüzek is gyúltak a szánkon esteien te, mikor anyácska már lefeküdt és a Hold is elbújt egy zord fölyhő mögé... Édes öreg Ház, most, amikor a könnyek már átlépik a torkomat, mert siratom régi jóságodat és az emlékeket, nem tagadhatom, nagy az én kedvezésem Zsuzsi iránt, ö akarja, hogy több szoba legyen, száraz téglafalak, világos nagy ablakok. levegős lakás. Nem lehet ellenvetésem, ő akarja, hát meg kell lennie... Már jönnek a bontók, kezükben a csákány. Mögöttük már jönnek az építők. Ne haragudj rám. A szeretet túlterjed az elmúláson és boldog a halál, ha a szeretet csókja veszi körül. Hogy mégis könnyebb legyen, hogy mégse fájjon úgy, — emberek. a csákány élit tompítsátok, óvatosan, szépen, emberien dolgozzatok. Hiszen amit eltüntettek a föld színéről, több. mint kő, omladék vályog és korhadt fadarabok... Az életem első kötetéről van szó,.. EaloirH J' -criP
