Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-18 / 219. szám
1964. szeptember 18, péntek 5. oldal Izgatottan várják a kezdést Látogatás a Kecskeméti Felsőfokú Gépipari Technikumban Az ember és a világ Aforizmák Mi a szabadság? Ha annyira egyetértünk a rend törvényeivel, mintha saját magunk alkottuk volna. — Hogyan nézzem, az embereket: A szememmel, az eszemmel vagy a szívemmel? — A szemeddel is, az eszeddel is, a sziveddel is. * Akik többre törnek, mint ameny- nyire képességükből futja, veszélye" sek a társadalomra. * Akkor láttuk meg, hogy milyen kicsiny vagy, amikor magas lóra ültél. * Mit ér, ha ismered az igazságot, de szablyád a hüvelyében pihen? * — Mi, tokajiak, pohárral mindig többet bírunk inni, mint ti, patakiak. — Igen, mert gyengébb a borotok. * Ha gyűlésen a vezetőség beszámolója után senki sem szólal meg, ez a hallgatás Janus-arcú kritika: egyik arca szemrehányóan néz a vezetőségre, másik arca szemrehányóan néz a tagságra. * Ne várj addig a házasságra, amíg hibátlan élettársra akadnál, mert félő, hogy magányosan öregszel meg. * Vigyázz, mert te is megjárhatod: galambot veszel feleségül, és kígyóval élsz. E. Kovács Kálmán Petőfi-emlékeket találtak Kisújszálláson A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének kutatómunkája alkalmával Kisújszálláson eddig ismeretlen ereklyéket és újabb adatokat tártak fel a Petőfi- család történetéhez. A költő öccsének kései örököse, özvegy Csizmadia 'Lászlóné birtokában megtalálták Petőfi István házi berendezésének, illetve felszerelési tárgyainak néhány darabját és fényképalbumát. Az albumban többek között Arany János, Tompa Mihály, Jókai Mór és Deák Ferenc fényképei is megtalálhatók. A költő szülői házából származik egy egyszerű aranyozott farámába foglalt fali tükör, néhány edény, egy falióra, amelyek a jelek szerint hajdan a Petrovics nagyszülők tulajdonát képezhették. Hátratekintett. Wilska futott utána. — Ne haragudjon az ügyész úrra — kérte —, ő most valóban nehéz napokat él át. És nem az ő hibájából. Nagyon kérem ; . . Mosolyogva nézett a kislányra. Könyörgő kifejezéssel az arcán valóban szép, volt. — Milyen szerencsés ez a Ju- rek — tréfált az őrnagy — nem minden főnök miatt aggódnak így a titkárnők. Wilska elpirult. — Halinka kisasszony — mondta az őrnagy könnyedén megérintve a lány karját —sétáljunk egy kicsit és beszélgessünk komolyan. Maga ugye, ismeri Kalinkowskit? Mi a véleménye róla? — Mit mondhatok én? Ka- linkowski több mint három esztendeje dolgozik a varsói bíróságon. Már minden osztályon dolgozott. Legtovább, már egy esztendeje, itt az ügyészségen van, mert ezen a vonalon akar maradni. Jó kolléga, mindig szívesen segít a munkában. Udvarias, de talán kissé öntelt, mert sokszor dicsérték a munkáját. Kétségtelenül tehetséges! Vissza akar menni Plockba. — Gazdag? — A szülei Plockban laknak. Apja hajós, az anyja egy tejüzlet vezetője. Van még egy öcs- cse és egy húga. No, és egy jómódú menyasszonya. Egy ottani orvos lánya. Az új épületek között nagy a mozgolódás. — Kik ezek itt a bejáratnál? — mutatok oda a mintegy 20— 25 jól öltözött fiatalra. — Felvétel ügyben járnak — hangzik a válasz. — És amott? — Esti hallgatók. Társadalmi munkát végeznek. De jöjjön tálán beljebb: az igazgató elvtárssal majd mindent elmagyarázunk. Máris lépkedünk felfelé a lépcsőn, frissen festett falak között. A kíáerőm Szemenkár György gazdasági igazgató. Amíg az emeletre érünk, többen is megszólítják: — Elfogyott a festék odaát. — Megérkeztek az új bútorok. — Sliszka elvtárs a műhelyeknél van. Mindjárt jön. És Szemenkár György válaszol, kérdez, eligazít, utasít, magyaráz. És mindig nyugodtan. Pedig ezerféle gondja-baja van. Nyugodt, mert biztos a dolgában, érti a módját, hogyan kell a rábízott millió forintokkal ügyesen gazdálkodni. Az igazgató barátságosan fogad. Silling Jánosnak hívják. Néhány napja van csak itt. A miskolci egyetem adjunktusa volt, onnan érkezett. — Szívesen jött ide? — Nagyon. — De most nem én vagyok a fontos, hanem az intézményünk. Inkább arról beszéljünk. — Milyen céllal indul a Felsőfokú Gépipari Technikum? Az igazgató Kovács Ervinnek, a helyettesének engedi át a szót, aki az elmúlt nehéz hónapokban igazgatta az épülő-készülő iskolát: — Sok vita folyik mostanában a vidéki életről. Igazuk van azoknak, akik a vidék életének fellendülését az iparosodástól várják. Mi is ezt a fejlődést fogjuk majd gyorsítani. Iskolánkba a különböző gimnáziumokban, technikumokban és szakmunkásképző intézetekben végzett fiatalok jönnek. A gépgyártás-technológiai szak sikeres elvégzése után az üzemek- bent mint üzemvezetők, gyártás- részleg-vezetők, gyártástechnológusok dolgoznak tovább. — Hány hallgatóval kezdik az oktatást? — 225 a nappali és 80 az esti — És flörtök? Varsóban nincs senkije? — Azt hiszem, nincs. Legalábbis nem tudok ilyesmiről. Néha szeret eljárni Zosiához, a fővárosi ügyészségre. — Milyen Zosiához? — Zosia Samaszköwnához. Zosia négy éve dolgozik a fővárosi ügyészségen. A férfiak azt állítják, hogy ő a legszebb nő az egész épületben. Bár. csakugyan csinos és szép, a férfiaknál még sincs szerencséje, mind ez ideig senki sem foglalkozott vele komoly szándékkal. Nemrégen azonban eljegyezte az egyik bíró. Édesapja a „Wedel” gyárban dolgozik. Van egy két évvel fiatalabb öccse, Viktor. Polonisztikát tanult az egyetemen, de azt hiszem, minden nagyobb eredmény nélkül. Csinos fiú és jól táncol, az utolsó mulatságon táncoltam is vele. Az utóbbi időben sokat üldögél a nővérénél a fővárosi ügyészségen és állandóan a bíróság épületében cselleng. Zosia azt mondta róla, hogy regényt akar írni, és itt keres hozzá anyagot. — Kalinkowski flörtölt Zosiá- val? — Nem igen lehet ezt flörtnek nevezni, mert — mint mondottam — Zosia az egyik bírónak szabályosan eljegyzett menyasszonya, és az utóbbi időben nagyon vigyáz a hírére. Különben Zygmunt tudja ezt és aligha kockáztatta volna meg az ő helyzetében — ne felejtse hallgató. Februárban indul a levelező oktatásunk, háromszáz fővel. — A további tervek? — Kovács Ervin már hozza is a terveket, rajzokat, kiteregeti az asztalra: — Nézze csak: ez itt az épület, amelyben most vagyunk. Itt vannak az irodák, tanszékek, a gazdasági részleg. Mellette ez az emeletes a kollégium, azon túl az a kétemeletes az oktatás részére, abban vannak a tantermek és kísérleti termek, azután a kultúrterem és tornaterem, mellette a műhelyek. De figyelje csak tovább: itt lesz 1967-re az új, gyönyörű főépületünk, 22 millió forintos költséggel, s ernitt a 600 személyes új kollégium. Iskolánknak ekkorra már ezerötszáz hallgatója lesz. Itt a sporttelep, emitt a strand, összesen 18 katasztrális hold területen fekszik az iskolánk, remek parkkal. A főépület pontosan a megyei kórházzal szemben fog állni. Szemenkár György, a gazdasági igazgató szól közbe: — Nézzünk körül talán egy kicsit... Ami ezután következik, igazi izgalmakat és örömöket ad. Épületek az utolsó simítások előtt. Jövő-menő, sürgő-forgó emberek mindenfelé: festé- kesek és olajosak, mérgelődök és viccelődök, türelmetlenek és fütyürészők. Meglepetten nézelődtem a kollégiumi szobák egyikében. Modern bútorok, képek, beépített szekrények, függönyök! És ahogyan a színeket ízléssel összeválogatták! Tavasszal jártam a Budapesti Eötvös Kollégiumban. Hogy örülnének az ottani bölcsészhallgatók, ha ilyen szobákban lakhatnának, mint itt ezek a kecskeméti diákok! Kecskemét város vezetősége helyesen ismerte fel egy újabb felsőfokú oktatási intézmény létrehozásának szükségességét. A Kohó- és Gépipari Minisztérium támogatta a város elképzelésének valóra váltását. Elismerően beszélnek Fekete Rudolf főosztályvezető-helyettes sokirányú támogatásáról. Mindennel törődik, mindenütt ott van. Hetenként leutazik ide, s nemegyszer a vasárnapját is rászánta. Egy másik nevet is el, kinevezésre váró joggyakornok —, hogy ellenlábása legyen valakinek, aki komolyan árthat neki. Az igaz, hogy a kislány tetszett neki- és ő is a kislánynak. Hiszen Zosia majdnem elájult, amikor fülébe jutott a baleset híre. De azelőtt nem árult él semmit az érzéseiről; — És maga? Maga hasonló esetben könnyen elveszti a fejét? — Ez nem tartozik a tárgyhoz, őrnagy úr — mosolygott Wilska — már így is sokat mondtam önnek. Kalinkowski a nagy tölgyfa íróasztal mellett dolgozott, dosz- sziékkal körülbástyázva. Lelkesedés nélkül, de nem is kelletlenül üdvözölte az őrnagyot. — Hogy érzi magát? — Köszönöm, már egészen jól. Néha még gyötör a fejfájás, de az orvos azt mondotta, hogy néhány nap múlva elmúlik. — Nem lenne jobb, ha hosz- szabb ideig pihenne? Ha mondjuk — néhány napra elutazna? — Nem, nem lenne egy percnyi nyugtom sem. Jó kis zavart csináltam, tehát most munkámmal igyekszem enyhíteni köny- nyelműségem kihatását. — A joggyakornok kissé remegő hangon beszélt. — Őrnagy úr, ugye megérti, hogy ez az ügy egész életemre kihathat. Letettem a bírói vizsgát, minden pillanatban vártam a kinevezésemet, hogy elutazzam végre Plockba. sokszor hallottam: Sliszka Endréét. Ö az építkezések irányítója. Miután megtaláltuk, ö vezetett bennünket mindenhová. Egyre azt mondta: — Ne azt nézz$, ami most van itt, hanem próbálja elképzelni, mi lesz itt egy hét múlva. A tanszéki szobák, a gyönyörű kollégiumi lakások, az impozáns kultúrterem, az ízlésesen berendezett büfé, a korszerű orvosi rendelő, a tágasvilágos tantermek után a műhelyekbe értünk. Itt fogják oktatni a hallgatókat a gépek kezelésére. De milyen gépek ezek! Itt állnak, tucatszámra, most még ponyvákkal letakarva, a portól is, levegőtől is féltve, hogy aztán az év megkezdése után a hallgatók rendelkezésére álljanak. Van itt programvezérlésű automata, gyémántkéses finomeszterga, programvezérlésű egyetemes marógép. Van olyan, amiből egy darab egymillió forintot ér. Molnár Pál szakoktató az egyik, aki a hallgatók gyakorlati oktatását végzi majd. Tőle kérdezem, mit szól az új munkahelyéhez? — Nagyon örülök, hogy ilyen remek környezetben lesz alkalmam dolgozni. Különösen ezeknek a modern gépeknek örülök. Kifelé menet éppen egy leányba ütközünk, akit felvettek hallgatónak. — Ez a kislány mindennap itt van — mondja mellettem valaki. Beszélni kezdek vele, megtudom, hogy Bodor Ilonának hívják. Nagyon várja a tanítási év első napját. Ezt mondja még: — Szeretem az irodalmat, a művészeteket. Általában a szépet. De ezt össze lehet, s én össze akarom egyeztetni a technika, a gépek szeretetével. Az igazgatóhoz fordulok. Befejezésül megkérdem, hogyan akarnak beleilleszkedni a város kulturális életébe? Van-e ilyen elképzelésük, tervük? — Van, hogyne. Lesz zenekarunk, énekkarunk, irodalmi színpadunk. Részt akarunk venni a város minden jelentősebb kulturális megmozdulásában, ötszáz személyt befogadó gyönyörű nagy termünk színpadán örömmel látunk másokat is. Varga Mihály Menyasszonyom van ott, egybe akarunk kelni. Jó véleménnyel voltak rólam, bár némelyek — ekkor finoman elmosolyodott — azt állítják, hogy kissé beképzelt vagyok. Egyszóval minden afelé mutatott, hogy végre egyenesbe kerülök. S most minden összeomlott. — Nos, talán nem olyan veszélyes a helyzet — az őrnagy igyekezett megvigasztalni a fiatal embert. — Hiába tninden vigasz, nem áltatom magam. — Jól ismerem a helyzetemet. Ebben a pillanatban a kinevezésről szó sem lehet. Ez a rossz pont az életrajzomban olyan sziklává változhat, amelyen széttörhet a karrierem. — Kissé túloz, fiatalember, jóllehet a helyzete csakugyan nem valami rózsás — mondta lassan az őrnagy. — Ezért is számítok arra, hogy segít nekem a nyomozásban. — Ez természetes — a joggyakornok hangja már nyugod- tabb volt. — Ha az én személyem és munkám jelent önnek valamit, kérem, rendelkezzék velem. Éppen azért tértem visz- sza olyan gyorsan a munkahelyemre, hogy lehetőleg jóváte- gyem az általam okozott kárt. — Erre nem is gondoltam. — Ért nem értem, őrnagy úr. — Kár! (Folytatása következik.) Tapolcán nyaralok MISKOLCRÓL autóbusszal folytatjuk utunkat Tapolca felé. A zsúfolt kocsin uralkodó állapotokat az a hörgésbe fulladó sóhaj jellemzi leginkább, amely egy hölgy ajkáról röppen el. Az asszonyság' két élére állított bőrönd harapófogójában szemünk láttára veszítette el néhány perc alatt eredeti térfogatának tekintélyes hányadát. No, ez a nyaralás is jól kezdődik! — csikorgatja fogát férje. A szkeptikus megjegyzésre azonban nem neje sanyarú sorsa késztette, hanem a kalauznő nyájas ígérete: Majd legközelebb kevesebbet fizetnek. — Ügy tudta ugyanis a kartársnő, hogy a távolabbi Lillafüredre megyünk, és addig kérte a jegy árát; Mindazok, akik az én szolgálatkész közreműködésemmel váltották meg a jegyüket — Adjuk hátra a viteldíjat, kérem! — megróvóan méregetnek. Talán a kalauznő cinkosa az a kis ürge? Osztoznak a végén? — ezt olvasom ki a szemekből. Bűnbánó ábrázattal ajánlom fel szolgálatomat a soron következő utasnak, de úgy tesz mintha észre sem venné. A MÁVAUT-dolgozók érdemeit méljtató megjegyzések felém irányulnak, a jegyváltó lánc azonban elkerül. Most értem meg, hogy a diktátorokkal miért bukik együtt az egész kormány. AZ AUTÖBUSZ-megállónál hangos gyerekcsapat rohan meg bennünket. — Bácsit elvezetem az üdülőbe! Segítem vinni a bőröndöket! — ajánlkoznak egy fagyi reményében a lurkók. — Nem lesz ez nehéz neked fiacskám? — aggodalmaskodik egy melegszívű nénike. — Ez nehéz? Hát, akkor egy matematika óra! És még azt is kibírom — így a hetyke válasz és a legényke már iramodik is a kofferrel a SZÖT-üdülő felé. MISKOLC-TAPOLCA sok-sok nevezetessége közül is a legnevezetesebb a barlangfürdő. A barlangfürdőn belül pedig a „dögönyöző”. Három, karvastagságú —már olyan Vlaszov-féle karvastagságú — vízsugár fakad a sziklafalból, és aki alá merészkedik az meggyőződhet róla, hogy a „dögönyöző” név találó. Van, aki reumás vállát, térdét tartja a zuhatag alá, van aki a, hogy is mondjam ... Mint például az a kissé molett hölgy is, aki sűrűn hátra-hátra pislog: Koptatott-e már le valamennyit a folyékony nagy radír? A PÁROK esti útja többnyire a tavirózsákat himbáló tó partjára vezet. Ezekhez a rózsákhoz kapcsolóik egy tanulságos kis . mese. Ügy mondják, hogy egy derék osztályvezető — természetesen véletlenül — éppen titkárnőjével egy időben töltötte szabadságát Tapolcán. A hű hitves — természetesen, nem véletlenül — váratlanul betoppant az üdülőbe egy hét végi napon. — Azt mondják Benő, hogy te itt a Mancikával sétálgatsz. Igaz ez? — szegezte a derék osztályvezető mellének a kérdést; — Rügen. Egyszer sétáltunk mókuskám, de csak a nyíló tavirózsákat mutattam meg a kartársnőnek. Tudod a technikumban most éppen erről tanulnak — így mentegetőzött a férj. Vesztére. Hitvese ugyanis tudta, hogy a rózsák csak alkonyat után bontják ki szirmukat és napkeltéig pompáznak. Hogy honnan tudta? Ez sajnos, már nincs benne a mesében. Békés Dezső