Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-11 / 187. szám

1964. augusztus 11, kedd

3. oldat

Kendőzetlenül

AZ ORDAS! GONDOKRÓL

Nem lévén otthon a tsz- elnök. a helyi tanács vb veze- lőinek véleményét szerettem volna megtudni a község egyetlen szövetkezetéről. Szerencsével azonban itt sem jártam. A vb-elnök Kalocsán, a titkár Pala jón volt — értekezleten. Egy Ids sétát tettem hát a községben. Gyönyörködtem a házak melletti kiskertekben.

Egyik helyen közvetlenül a kerítés mellett buja szamócabokrok hívták fel magukra a ügyeimet. Szerethetik a helyüket. Bizonyára nem maradtak adósak a kert gazdájának.

Kellemes szegfűillat csapta meg az orromat. S máris felfedeztem, honnan ered. Gyönyörű Ids szegfűágyás! Ilyenre bizonyára szívesen szerződne bármely budapesti VIRÁGÉRT-bolt.

S a sárgarépa, petrezselyem, karalábé, káposzta, minden, amit az ember a kiskertekben láthat, gazdag, jó termőföldről árulkodik. Milyen kifizetődő lehet ilyen helyen — nagyban — íz öntözéses kertészet! Csakhát s munkaerőgond. . . Hej, menynyire kellene nyitogatni az or- dasi gazdák szemét!

Sok minden megfordult még í fejemben, miközben az ordasi utcákat róttam. De íme, itt vagyok újra a tsz-központnál. Itt pöfög a traktor. Éppen úgy, mint két órával ezelőtt.

— Megérkezett az elnök elvtárs! — fogadnak az irodában, s egy meglettebb korú ember nyújtja máris a kezét:

— Ács Károly vagyok, január

óta elnök, ki tudja, hányadik már ebben a tsz-ben. .. —

mondja fanyar mosollyal.

Próbálok mindjárt a dolgok elevenjébe vágni.

— Hallom elnök elvtárs. keservesen döcög a tsz-ük szekere. Már fél évkor 88 ezer forint mérleghiánnyal számolnak. Ez szomorú. .. Hogyan jutottak ide, s milyen módot látnak a kilábalásra?

— "főbbet kellene fizetni a tagoknak! Azoknak, akik dolgoznak, Akkor jönnének. De így? Kinek volna kedve kilenc forintos munkaegységért...?

— A korai krumplit elkésve szedik fel — és többet kellene fizetni? Hiszen ez fából vaskarika! Hogyan lehet többet adni.

ha nincs miből?

— Azt már én sem tudom. Pedig másként nem megy. A télen több mint száz malacunk megfagyott. Abból már nem lesz az idén hízó. A korai krumplinkat kettőharmincával veszi át a MÉK — ez a másik kiesés. A földből már nemigen lehet valamit kihozni a másodvetés nem segít. Ha az állatforgalmi adna vagy ötven süldőt, és húsz növendékmarhát hizlalásra, talán az még jelentene valamit.

— És van erre kilátás?

— Azt már én nem tudomA.. A községi tanács végrehajtó bizottságának ülésén vették ezt jegyzőkönyvbe. .. Mert takarmányunk volna. Még húsz mázsa kölesünk is van, de nem tudjuk eladni.

Mégis, hogyan tovább ?

Erre szerettem volna választ kapni. Milyen lehetőséget lát erre az elnök? S bármilyen oldalról közelítettem is ezt a gondolatot, a válasz minduntalan ez volt:

— Többet kellene fizetni!.. .

— Előbb talán okosító, magyarázó szóval munkára, a közösség iránti felelősségre serkenteni, nevelni az embereket. Szorgalmas munkával — legalább olyannal, amilyet a háztájiban végeznek — biztosítani a nagyobb jövedelem alapját. Másképpen nem megy... — vetettem ellen.

— Itt nem ér semmit a felvilágosító szó. Magyarázatokból, ígéretekből elegük van már az embereknek — így az elnök,

— Vannak-e a szövetkezetben kommunisták, elnök elvtárs? — vettem elő az utolsónak tartogatott kérdést.

— Ügy tudom, akadnak tán négyen vagy öten...

— Például?

— Hát ott van kérem. Szabó Gyuláné. Az aztán dolgos egy asszony. És az igazságért mindig olyan harcos.

— És ha sok ilyen ember volna a tsz-ben, mit gondol, lehetne a bajokon segíteni?

— Azt hiszem, hogy igen — hangzott a válasza némi elgon- dolkozás után.

Igen, egyéb intézkedések mellett ezzel kellene kezdeni! A pártszervezeti élet rendbeszedésével. A kommunisták és a legöntudatosabb, a munkában becsülettel helytálló pártonkívüli segítőtársak csatasorba állításával.

Az első fél év mulasztásait teljesen jóvátenni az idén már aligha lehet, De jelentősen csökkenteni a várható mérleghiányt — még nincs elkésve — ha az egész tagság összefog! Ebben segíthetne —• elsősorban a saját sorait rendezve — a pártszervezet.

A járási tanács vb mezőgazdasági osztályának nemrégiben beállított vezetői — mint hallottuk — gazdag tapasztalatokat hoztak magukkal előző munkaterületükről. Bizonyára hasznos szakmai .javaslatokkal szolgálnak a tsz-nek a bajokból való kilábolásra. Ezzel egyidejűleg azonban felül kellene vizsgálni a tsz-alapszabály betartását, a közgyűlés által hozott határozatok törvényességét és erélyes kézzel rendet teremteni a háztáji körül. Ugyanakkor hasznos lenne megfontolni: A már sokfelé kipróbált. termelésre ösztönző jövedelemelosztási formák közül melyek lennének a legcélravezetőbbek, a munkakedvet legjobban serkentők.

Mindjárt négy óra. Oda- kinn, a tsz központja előtt még mindig üresen pöfög a traktor.

— Sok az üzemanyaguk? — kérdezem.

— Nem, kérem. Azért nem állítják le, mert aztán alig lehet beindítani... — feleli az elnök.

Ahelyett, hogy megjavítanák a gépet, fogyjon inkább az üzemanyag . . . Sánta okoskodás! Ám társítsuk csak a képzeleteteket:

Majdhogynem üres járatban pöfög a ,,traktor”: az ordasi Úttörő Tsz. És fogy az „üzemanyaga”. a tsz gazdáinak a közösbe vetett hite.

Pedig lő lehet és mielőbb ki is kell javítani a „traktort”, hogy helyreálljon, erősödhessen a bizalom. Az ezért folyó munkálkodás nem könnyű — mint ahogyan a számos, ma már erős, virágzó tsz-ben sem volt az. De nem lehet kétséges, hogy ezt a csatát Ordason is sikerrel vívják meg.

Perny íren

Kunsági kerekasztal

NEM TUDOM figyelték-e már, hogy minden összejövetelnek vidékenként is — no meg alkalmakként is — van valami jellegzetessége. Mi, a Petőfi Népe újságírói és vezető munkatársai, mostanában az úgynevezett baráti köi’ök alakuló ülésein mérhettük ezt le leginkább. S ha például a tartalmas, de mégis derűs, kedélyes hangvételű Alpár községbeli „kerekasztal-koníerenci- ánkra” gondolok, a kunszent- miklósi eszmecserénél — talán az itt élők egyéniségéből, a táj arculatából adódóan is — inkább a lassan oldódó, de azután szinte töretlenül áradó vitatkozó kedv volt a jellemző. Nyoma sem látszott a „megyétől jöttek” érzékenységét latolgató fontslgatásnak, mérlegel- getésnek.

Hasznos volt az újságcikk, amit legutóbb írtunk a község életéről — tette szóvá például Halász Ferencné olvasónk, de a régi eredmények felsorolása felesleges volt. Azt már úgyis tudja mindenki. Ellenben jó lett volna, ha a néhány mondatban említett hétközis otthonról bővebben számot adunk. Mert ez új dolog, s akad még idegenkedés vele szemben a tanyai emberek részéről.

— A GAZDASÁGI dolgokról időnként szép nyilatkozatok látnak napvilágot az újságban. Például a gabona rakta7 rozási helyzetről is jelentek meg nyilatkozatok a betakarítási évad előtt. Jó lenne most megnézni, mi valósult meg ezekből az ígéretekből, mert az a tapasztalat, hogy számos probléma megoldatlan martadt. Az újságíró, ne elégedjen meg a tények leírásával, nézzen utána, ellenőrizze a helyszínen is, amit hallott — mondta Moldo- ványi Ferenc, a Kiskunság Tsz könyvelője. S nem ok nélkül, mert, mint a beszélgetés során kiderült, tsz-ükben mintegy 40 —50 vagon gabona van még a szabad ég alatt.

Ebből aztán élénk vita keletkezett. Hozzá szólt Varga János, a község párttitkára, s erről beszélt Bagó Dénes tsz-el- nök is.

— Szövetkezetünk az őszi árpából még napi nyolc vagonnal szállított be a raktárba, búzából már csak három-négy vagonnal

tudnak átvenni tőlünk. Az átvétel vontatottan halad. Nagy a torlódás, zsúfoltság, állnak a kocsik, s a termény az istálló ■előtt, a szabadban. Kellene az ■eső, de félünk is tőle. Gépesítettük az aratást, a betakarítást, de a raktározás ma is olyan, .mint ötven évvel ezelőtt. Sú- ílyos népgazdasági kár szárma- izik ebből. Tudjuk, nem megy imáról holnapra, fő miatta az

■ országos vezetők feje is, de azért nem árt, ha „csönget” a

■ sajtó és többet foglalkozik ezekkel a gondokkal...

— Egy jó „témát” javaslok (— mondja valaki szinte szakszerűen, ahogy mi is nevezzük „új- |.ságírónyelven” az érdekességeiket —, nehez a községet jó (úton megközelíteni. A kövesút (állapota tűrhetetlen. Évente jegyszer lespriccelik bitumen- inel, leszólták zúzalékkal, de a gödröketí^m temetik be. A háromszoros terítésből a lyukakat kellene inkább betömni és lehengerezni, többre mennének vele.

A KÖZÖS ÉRDEKEK tolulnak elő, a nagy egészet nézik és szinte magasabb szintről vizsgálják a dolgokat — ezt érezzük ki szavaikból. Még akkor is, amikor a TÜZÉP-re panaszkodnak, ahol a rossz házak javításához nem kapnak meszet és egyéb építőanyagot.

— Készül-e az újság felszabadulásunk 20. évfordulójára?

— kérdezi Kovács Sándor, a művelődési ház igazgatója. —■

— Fontosnak tartotta ezt megkérdezni, mert szeretné, ha sok érdekes írás jelenne meg abból az időszakból, amit alig ismer már a fiatalság.

Lapunkról sok jót elmondtak — nem tartanám ildomosnak most felsorolni ezeket —, de mi inkább a jó tanácsokra, kritikai megjegyzésekre ügyeltünk, hiszen ezek viszik előbbre munkánkat.

— Bátrabban bírálják a visz- szahúzó jelenségeket! Az újságíró társadalmat formál, írják meg a következtetéseket is! — csengett fülünkbe még hazafelé is a szebben, jobban meg sem fogalmazható intelem, egyik olvasónk bátorító mondata.

S AZ JÁRT az eszünkben: Baráti köreink eleven kapcsolatot jelentenek olvasóinkkal.

F. Tóth Pál

Magdáékkal a vízen

Tisza, vén folyó, álmok és * legendák vize. Partjain ilyenkor, nyaranta zöld-ezüst levelű füzek küldik kacéran integető üzenetüket a bárányfelhős, sehol sem ennyire kék ég felé. Szín, hangulat, szépség mindig akad tájékán, azt sohasem tagadja meg rajongóitól, s a belőle élő emberektől ez a népdalokban annyiszor megénekelt folyam.

... Épp csak, hogy elütötte a négyet, amikor az éjszaka és a reggel határmezsgyéjén útra kelünk a víz felé Magda Sándorral. a kömyékszerte népszerű, közismert vezsenyi halászdinasztiának Tiszakécskére elszármazott tagjával, aki most a szolnoki Felszabadulás Halászati Tsz egyik megbecsült, tavaly két és fél száz munkaegységet teljesített tagja. A „munkahely” se távol, se közel; arra mindenesetre van időnk, hogy míg — a lassan ébredező fehér falú házakat elhagyva, s békés hajnali kutyaugatástól kísérve — harmatos füvek közt gázolunk a Tiszáig, summázza a halászok életét és minden idény beköszöntővel újra éledő gondjaikat.

— Nyolcvan varsám van — mondja, jogos büszkeséggel —, s ezek egynegyede vadonatúj. A múltban jó, ha harmincat mondhatott magáénak egy halász, Azzal is rengeteg baj volt;

az akkoriban használt durva lcendercérnás varsákat állandóan szárítani, kékkövezni kellett. Most ilyen gondunk nincs, a perion jól állja a vizet. A baj nem is itt kezdődik, hanem ott, hogy kevés és gyenge minőségű a zsákmány. No, de majd meglátod ...

A hangja egyszerre tom** pábbá válik, mintha valami üregből jönne. Pedig csak annyi történt, hogy időközben a partmenti füzesbe értünk. S mint mikor a szerelmes legény virágot dob a párjának, olyan finoman szórja arcunkba a víz tiszta, friss illatát a fel-fellitt- benő szél. Nyárfalomb zizzen a reggelben, koránkelő madarak fecsegnek. Hűvös van még a parton, de a levegőben érezhetően ott bujkál a néhány óra múlva már tomboló kánikula ígérete.

Két ladik áll a víz szélében, mindegyiknek a farából a fém hideg fényével csillanó csónakmotorok nyújtják propellerüket a halkan neszező habokba. A ladikok körül az utolsó előkészületeket végzi a bennünket néhány perccel megelőzött halászcsapat: László Károly, Szi- dorov Iván és Szabó Imre.

— A szövetkezettől öt éve kaptunk motort — sorolják. — így válik korszerűvé a valaha csupa vadregennyei teli halászélet. S mondjuk meg őszintén, a mi szakmánkban is jó segítség a gépesités: Nem kell any- nyit „karolni”, fáradni az evezéssel, és hamarabb érünk a tetthelyre.

Elhelyezkedünk a ladikokban, s már fel is szirénázik a két motor. A víz felett tej tiszta párák apró fátylai inognak. Két oldalt szürkés-barna törzsű fák hallgatag serege figyel a korai csendzavarókrá. V-alakú barázdát húzva magunk után, suhanunk a hullámok hátán.

J

ózsef-napkor fogtunk hozzá először az idén a nagyhálós halászathoz — kiáltja túl Magda Sándor a két motor robaját. — Soká tartott a tél, annál inkább ünnep volt számunkra a „nyitány”. A legnagyobb halbőséget, az „aratást”, az emlékezetes tavaszi árvíz hozta. Sajnos, éppen most, amikor pedig minden tilalmat, korlátozást feloldottak már a vonatkozó jogszabályok, a legsilányabb, mennyiségre legszűkösebb a fogás.

— Mi ennek az oka?

— Immár évek óta visszatérő gátló körülmény a felső szakasz mentén települt rengeteg gyár. Szolnoknál például a vegyi művek és a szalmacellulóze gyár szennyvize mind-mind a Tiszába jut. Elképzelhető, mennyire nem örül ennek a hal. Nem egyszer olyan fekete a víz, mint a tinta. Vannak olyan haltanyák (a vérbeli halász a fejében holdja ezeknek a „térképét”), amelyeket szinte teljesen belep a cukorgyár mellékterméke, a melasz, ami még a perionhálót is befeketíti.

— Sokszor öt-hat olyan háló- eresztésünk is van, amikor még mutatóba is alig akad zsákmány — veszik át a szót Szi- dorovék, miközben elnémulnak a motorok, s a ladik oldaláról a vízbe surran a „pirity”. (Vezsenyi tájszólással errefelé pi- ritynek nevezik a nagyhálót, míg a szolnokiak úgy ismerik, hogy „tapsoló”.) — Lassan itt volna már a kecsege idénye is, de „elnyomja” a szennyvíz. Higgye el, még a kérészt is megöli az ipari hulladék, s idestova a múlté lesz a tiszavirágzás látványa is.

.. .A pirityháló öblös torka már a mélyben tátong a vizek népére. Csend van, csak a bal parton rikkant vidám trillát egy huncut madár. Ünnepélyes némaság honol; az évezredes szertartás áhítata ez, ami még most, a technika vívmányaival felszerelt emberek lelkét is megfogja. Már jó ideje tart a „csur- gás”, ami vízi nyelven annyit tesz, hogy a folyás irányában csendben vitetjük magunkat a habokkal.

A zután elérkezik a háló ki" emelésének nagy pillanata is. A két ladik, amely széles körívben eltávolodva egymástól, pásztázta végig a terepet, most bezárja a kört, közelit, majd húzni kezdik ütemesei^ szabályé«, szinte másodpercre kimért mozdulatokkal a hálót. Szisszenve csapódik a nedves perion a csónak aljára, s a vízből kirántott hálószemekre tapadt vízcseppeken egy-egy villanásra szivánványosan törik meg a reggel egyre adakozóbb fénye. Vonagló, csapkodó halak bukkannak fel itt is, ott is, s a gyakorlott halászmarkok kiszabadítva a hálóból, amelybe belegabalyodtak, a többi zsákmányhoz dobják őket. Bizony, valóban gyér a fogás, összevissza mintegy 15 Mlónyi márna, süllő és kevés harcsa az, amit ezen a fordulón a víztől elragadtak. Néhány fényes testű, de élettelen halat visszadobnak, majd az eleven, de méreten aluli társaik nyernek szabadságot.

— Nincs mese,: tartani kell magunkat a szabályokhoz. Nemcsak a folyamrendőrség mindig váratlanul felbukkanó „lecsóját” respektáljuk, de így kívánja ezt a halászbecsület is.

I Sy járják hajnaltól nap- * estig a kenyerüket adó. hol szőke, hol acélos kék, hol pedig lányszemzöld vizet, a Fehér-örvénytől az inokai átjáróig. Még néhány húzás — ezúttal . evezőlapáttal •—, majd partra tesznek, s erős, víztől hideg kézfogással búcsúznak tőlem. Azután négyesben, zúgó motorokkal indulnak tovább, bogy új reménységekkel eltelve „szűrjék meg” a Tiszát. Kécskei halászok, jó haljárást, jobb fogást!

iába Ti bot