Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-26 / 199. szám
1364. augusztus 26. szerda 330^ % ofifaáM ■—M A világszínvonal felé Ezerhatszáz hold szántóról 2300 mázsa húst értékesít a bácsalmási Táncsics Tsz A tó nem nagy, jó három holdas mindössze. Mégis, menynyi lehetőség rejlik benne — pontosabban: rajta — itt, a bácsalmási Táncsics Tsz határában. Negyvenezer víziszárnyast neveltek már fel itt az idén. Méghozzá nem is akárhogyan értékesítették. Az átlagsúly 2,20 kilón felül volt, s ezt 56 nap alatt érték el. Már csak hétezer kacsa átadása hiányzik az éves terv teljesítéséhez. Hangulatvilágítás — kacsáknak Igaz, a kacsatenyésztést nem az idén, hanem öt évvel ezelőtt kezdték. Fél évtized alatt szereztek egy és más tapasztalatot. Különösen dr. Veréb János állandó és hathatós segítsége által. A körzeti állatorvos heti három napot tölt a tsz-ben, s a közvetlen állategészségügyi feladatokon túl is igyekszik a tsz-nek segítségére lenni abban, hogy minél magasabb színvonalra emelje az állattartást. Például a kacsaól építésénél látszólag olyan apróságra is nagy súlyt helyezett, mint a hangulatvilágítás — kék, zöld és piros lámpák — felszerelése. E fények kombinációja közelíti meg leginkább a természetes nappali világosságot. A szárnyasokat ugyanis éjszaka is etetik. Ősszel 4500 pulykát készülnek átadni, ötkilós átlagsúllyal. Ezeket is a tarlókon, illetve most már a lucernásban nevelik. Éjjel-nappal felváltva őrzi őket két gondozó. A jövő hónapban 40 hízó marhát adnak át exportra. Az idén 550 hízott sertést értékesítenek, ami öt- vennel több a tervezettnél. A szövetkezet 1600 hold szántóján tehát 2300 mázsa húst produkálnak. Ez nem csekélység, valamint az sem, hogy az éves bevétel 63 százaléka az állattenyésztésből származik. Havi bére 7200 forint — A világszínvonal felé haladunk — vallja Boros István főkönyvelő. — De ez nemcsak a jó tartási feltételeken, hanem a gondozók anyagi érdekeltségén is múlik. Vér Ferenc'Sertésgondozónak például több mint 7200 forint volt a közösből származó jövedelme júniusban. Az állattenyésztők bérezésénél a teljesítmény a mérvadó. Például: 1 kiló pecsenyekacsa után 1,50 forint, 1 liter tej után 60 fillér a részesedés. De a tejnél a terven felüli litereket már 80 fillérjével javadalmazzák. Természetesen a szakképzést sem hanyagolják el. Télen Veréb doktor tart szakmai előadásokat, s ezek igen népszerűek, minthogy a látogatók száma állandóan 40—50 körüli. Azok a bizonyos felhők Azonban a Táncsics Tsz-ben sem árnyék nélküli az állattenyésztés sikertől napfényes ege. A tehenészetben például el nem vonuló „borulásként” tartják számon a régi, 50 férőhelyes istállót, amelyben. 70 tehén szorong. A beruházási hitelt évek óta hasztalanul kérik a járási tanácstól. Amíg nincs korszerű istálló, addig a fertőzésmentes állomány megteremtéséhez sem foghatnak hozzá. A legutóbb átadott háromezer kacsánál nem érték el azt az átlagsúlyt, amit az előzőeknél, mivel a most 30 mázsán felüli (májusi morzsoltban számított) termést ígérő kukoricára nem kapták meg a korábban már kilátásba helyezett zöldhitelt, s emiatt — egy héttel az átadás előtt — leállt a tápszolgáltatás. Holott táptakarmány bőven volt a bácsbokodi keverőüzemben, így az utolsó hétre át kellett térni a hagyományos abrakra, mivelhogy a kérelem elakadt valamelyik járási, vagy megyei íróasztalon. Mindez persze nem jelent katasztrófát a közös gazdaság számára. De a példásan színvonalas állattartás több figyelmet, nagyobb gondoskodást is megérdemelne. H. D. Már a tavaszra készül A kecskeméti gyerekek legnagyobb örömére új játszóterek épülnek a megyeszékhelyen. A jövő év május 1-én a Marx téren, a Hosszú utcában, a Le- ninvárosban, a Csilléry-telepen avatnak .játszóterekéit A városi tanács építési és közlekedési osztálya már megrendelte a különböző felszereléseket, s a Kecskeméti Vas- és Fémipari Ktsz- ben szorgalmasan készítik a játszóterek „bútorzatát”, köztük a képünkön látható billenő hintákat —, közismertebb elnevezéssel élve — a libikókákat. — Nagy gépről van szó — 00—100 ezer forintba kerül — magyarázza Toricska Gyula. — Meg fogjuk , csinálni itt az üzemben. — Biztosan van másik újítás Is? — Rohács János a zakuszka- burok töltésének gépesítésén kísérletezik. A prototípust kísérleti bevezetésre elfogadták... — Éppen ott jön Rohács szaktárs, majd ő többet mond. Az idős munkás 31 éve dolgozik a konzervgyárban. Mindig szerette tömi a fejét, hogyan lehet tökéletesíteni gépet, technológiát. A szóban levő prototípus elkészítéséhez a húsdaráló adta az alapötletet. Eddig 30%-os többletet hoz a gép. — Emellett másik géppel is próbálkozom, de ez most még titok — nevetett az öreg szakmunkás. '— És most egy lényeges kérdés: Anyagilag mit jelentettek eddig az említett újítások a munkásoknak? — Egy fillért se... Ez is visz- szahúzó körülmény. Idestova két esztendeje dolgoznak rajta és még semmit nem láttak utána. — Ez valóban nem ösztönöz. Mégis, lenne-e valami előbbre vivő megoldás? — Sajnos, a konzervgyártás szezonszakma. Ha valaki most ad be mondjuk a paradicsomgyártást segítő újítást, azt csak jövőre lehet már bevezetni, aztán meg kell várni az utókalkulációt, hogy milyen gazdasági eredményt hoz, úgy kapja majd az újítási díjat... Szigorú követelmény, hogy konkrét eredmény alapján lehet fizetni. — Ha bevezetnek egy újítást, pár hdhap alatt már meg lehet mérni, mit ér. A termelési adatok pontosan megállapíthatók. .. — Van előkalkuláció is, de azután egész kis összegek jutnak még. Vannak, akik fel se veszik, csak a termelési évet követő utókalkuláció után... A népgazdaság nem fizethet rá, csak azután ad díjat, amit kézzelfoghatóan, igazoltan produkál az újítás. — Ez még mindig nem magyarázat, valljuk be őszintén. Ez bizonyos mértékig olyan ön- felmentésfélét is jelenthet egyeseknek, akiken az újítások sorsa eldől... Mégis, nincs arra mód, hogy az elbíráló műszaki emberek, véleményező felelősök megrövidítsék az ilyen — mint láttuk — kétesztendős átfutási időt? Az újítási felelős elmosolyodott. Egyszerűen jegyezte meg — „magunk közt”. — Nézze, azért még senkit nem büntettek meg, mert egy újítást nem fogadott el, vagy nem fizette ki az újítási díjat. Az utóbbi esetben a dolgozó perelt, a bíróság megítélte... — ... s a felelősség elhárult az egyszemélyi felelős feje felől— fejeztem be Toricska Gyula helyett. Ö bólogatott. — Igen... De azért büntettek már egyszemélyi véleményezőt, mert 5 forinttal több újítási díjat fizetett ki... Megvan hát, az egyik kulcs- probléma, miért stagnál az újítómozgalom. Objektív rendelkezésekkel, gazdasági paragrafusokkal lehet takargatni szubjektív meggondolásokat. Emiatt aztán a cél, az újítás jelentősége, bevezetése esetenként sokkal kevesebbet nyom a latba, mint az odavezető út. — Hallottunk a pártirodában a visszatérő üvegék mosásával kapcsolatos újításról... Azzal mi van? — Igen, a meglevő körmosót alakította át Dúló Imre és Asztalos János. Gőzölő eljárással küszöbölik ki az üvegcímkék kézi lekaparását... Persze, míg azokat a nagy szerkezeteket áthelyezik a kettes telepen, falakat kell bontani, átrakni, addig nehéz, mondjuk azt a módosítást. .. Majd ha ... — Tehát még nem vezették be. Bartucz elvtárs, a párttitkár már a múltkoriban sürgette Earac&kai Istvánt, igyekezCsak a külföldi jó? (B. F.) Múltkoriban kellemetlen meglepetés ért egy televíziótulajdonost. A készüléke csütörtököt mondott. Nem volt mit tennie: Megfelelő fohászok után szervizbe juttatta a masinát. Amikor azután átvette a megjavított gépét így morfondírozott: „Az biztos, hogy ha külföldi gép lenne, nem kellene ennyit javítgatni.” A szervizvezető „megnyugtatta”: — „Kedves uram, az ön készülékében éppen egy nyugati importalkatrész volt hibás.” Lehet, hogy a tv gazdája ezek után azzal a meggyőződéssel tért haza: már' az importholmikban se lehet bízni. De mi lett volna, ha arra gondol, hogy ezentúl a magyar gépben, készülékben, alkatrészben, iparcikkben bízzék jobban? És itt érdemes megállni néhány percre. Mert ez a bizalom újabban határozottan gyengül. Jogosan-e? Mindenekelőtt leszögezhetjük: a külföldi iparcikk becsülete és a magyar gyártmány megbecsülése között .olló” nagyobb, mint a kétféle áru közötti tényleges különbség. Van ityen különbség? Példánk azt bizonyítja. hogy nem is mindig van; de időnként valóban találkozunk vele, ami nem öröm és nem is olyan állapot jele, amelyen ne kellene változtatni. Mentegetni sok gyártási gyengeséget, egyetlen kéz- legyintéssel természetesnek minősíteni bosszantó hibákat persze nem lehet. Sőt: mindent meg kell tenni a selejtgyár- tás, a felelőtlenség, az iparunk hírnevét rontó fegyelmezetlenség ellen. Most azonban nem erről van szó, hanem egy olyan nézetről, amelyet talán legkifejezőbben az „ellensovinizmus”, a kifordított elfogultság elnevezés illet. Mit mond ez az elfogultság? Mindenekelőtt általárióSít. A következő gondolatmenetet követi: „Láttam egy vagy néhány magyar gépet, ruhát, cipőt, akármit — ami kivitelben gyengébb volt holland, angol, osztrák, német, amerikai társánál: tehát minden, amit mi gyártunk, használhatatlan, gyenge, hibás, silány.” Ha megfigyelik a felsorolt külföldi országok jelzőjét: Tőkésországokról van szó. Mert ez az ellensovinizmus, ez a magunk- lebecsülése általában szélesebb zenek az újítás bevezetésével, hiszen már elfogadták . . . Hirtelen fordít a beszéden az újítási felelős. — Igen, már május óta húzódik . . . Baracskai elvtárs, a termelési osztályvezető a felelős, hogy még most sincs bevezetve. Pedig komoly munkaerő-megtakarítást jelent. Ez nagy szó nálunk, hiszen Tiszántúlon, Dunántúlon kell munkásokat toboroznunk és nem közömbös... De mielőtt ez a sajtóba kikerülne, menjünk be Végvári elvtárshoz, az igazgatóhoz. Mégis, az ő véleménye ... Végvári István igazgatót épp egy megbeszélés közepén zavartuk meg a kérdéssel. — Az én véleményem —vágta rá gondolkodás nélkül —, hogy az újítások körül sok a felesleges huzavona. Azok műszaki elősegítése csak tessék- lássék megy időnként. Tehernek veszik... Ezt is meg kell írni, nemcsak mindig dicsérni az üzemet. — A Dúló—Asztalos-újífás bevezetése már előbbre állhatna? Megvan rá a lehetőség? — Hogyne volna. Személyesen adtam utasítást én is a bevezetésére ..: Ha már most úgy működne a gép, az is későn volna... Tóth István körben érinti nemcsak azt, ami magyar, hanem azt is, ami más szocialista országokból kerül ki. így teszik nem is mindig rossz szándékú emberek egy kalapba a letört kilinccsel a szovjet rakétákat, vagy űrhajókat, egy felpúpo- sodó parkettkockával esetleg a csehszlovák üvegipar remekeit. Mindent, amit „mi” csinálunk. De hát maradjunk mi csak itthon és söpörjünk a saját ajtónk előtt: Ami — bárhol a világon — jó gyártmány, úgysem szorul védelemre. Nem szorul védelemre mindaz a jó sem, amit mi gyártunk. Szeretném megkérdezni hazai munkánk lelkes ócsárlóit, miért vesznek nagy tengerésznemzetek — közöttük nemcsak a Szovjetunió, de hogy a Nyugat is helyet kapjon a névsorban, Norvégia (!) is, magyar hajókat? Miért fordulhat elő, , hogy mániákus külföldi gyógyszerhívőknek valaki Svájcból... kőbányai eredetű gyógyszert küld, mert ott is azt ajánlják (esetleg teljesen függetlenül attól, tudják-e, vagy nem, milyen eredetű a gyógyszer). És miért „cikk” odakint a magyar úszódaru? Sőt — a teodolitok és az atomfizikai műszerek, és jó néhány fajta szerszámgép is? — No jó — mondják a külföldi áruk kizárólagos hívei —, de az exportminőség... Nekünk, belföldieknek, persze „fapadosat” gyártanak. Hiszen tudnának jót is! Csak hát hazai használatra ez is jó és ezért vagyunk bizalmatlanok ... Hát ez az a pont, ahol kis fáradsággal valamennyien utolérhetjük ennek a furcsa „ellensovinizmusnak”, ennek a nemzeti önőcsárlásnak történelmi eredetét. Mert érdemes nyomon követni! Szülte mindenekelőtt az 1950-es évek mennyiségi szemlélete, amikor az ipar tonnára gyártott és a kereskedelem nem annyira kereskedett, mint „kiosztott”, ami jött, „eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon. Később, ezek az alaposan beidegzett módszerek megszűntek ugyan, de hatásuk nem múlt el köny- nyen. Tetejébe kereskedelmünk is elkövetett néhány, valljuk be, lélektani hibát. Igaz az, hogy azon a címen „exportból visszamaradt”, jobban el lehet adni valamit? Kétségtelenül igaz. De az is igaz, hogy ezt külföldnek gyártották eredetileg, tehát jó, ebből az következik, hogy ami belföldre készül, olyan jó már nem lehet. Amennyit megnyertünk a réven az eladás pillanatnyi — vagy negyedévi — tervteljesítésével, any- nyít eladtunk a vámon, hosz- szútávra, bizalomveszteségben. Igen ám, de közben javultak a termékek, sokat fejlődött a közszükségletre gyártó iparágak munkája is csak az ellensovinizmus, e kialakult furcsa elfogultság ezt nem vette észre. Ez már az elfogultság lélektanához tartozik, hogy nem érzékelteti a fejlődést, a változást, nem is akarja, hiszen akkor saját maga veszítené el témáit és „alapanyagát”. Mit tegyünk hát velük? Ráolvasásokkal ezt a szemléletet gyógyítani nem lehet. Véglegesen csak az ipar söpörheti ki: ha mindenben jót, szépet, ízléseset nyújt, ha semmiből sem lesz különbség belföldi és exportáru között; Addig pedig „ellenszurkolóinkat” arra kérjük: Csak any- nyi figyelmet a hazai jó jelenségekre, amennyit a rosz- szakra fordítanak. Higgyék el: megéri.
