Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-09 / 159. szám
\ 1964. július 9, csütörtök 5. oldal KÉT HÉTIG CSAK OROSZUL Az Ének-Zenei Általános Isikola második emeleti folyosóján, noha nem egy ismerős arccal találkoztam, nem hallottam magyar szót. Még a szünetben, egymás között is a legnagyobb természetességgel oroszul beszéltek a sétálgató, cigarettázó hallgatók. Mert hallgató lett két hétre Budapest, Pest- és Bács- Kiskun megye ötvenöt általános iskolai orosz tanára. Nyári továbbképzésen vesznek részt Kecskeméten; A tanfolyam vezetőjére, Sándor András megyei szakfelügyelőre várakozván, az egyik osztályban berendezett kicsiny, ízléses kiállítást szemlélem. Színes reprodukciók, rajzos, szépbetűs, idézetekkel teleírt táblák, díszes kötetpéldányok mutatják be a szovjet és európai művészet jeleseit. Egymás szomszédságában Beethoven, Lermontov, Zichy Mihály. A másik oldalon külföldiek részére készült orosz nyelvű nyelvtanítási, neveléselméleti, didaktikai segédkönyvek. — A szemléltető eszközök szovjet tanulók keze munkája — mondja a most érkező Sándor elvtárs, és fáradtan ül le. — Rengeteg munkám van a tanfolyam ügyintézésével. — Mi a tanfolyam célja? — Összefügg az új irányú nevelési és oktatási programmal. Életet vinni az iskolába, hogy tényleg az életre készítsen elő, és hogy ez a cél ne csak frázissá merevült „non scholae, séd vitae” falfelirat legyen. Mechanikusan ismételt és a felhasználás során mégis nehezen elő- ráncigálható nyelvtani formulák helyett az élőbeszédet akarjuk tanítani. — Hogyan szolgálja ezt a célt a tanfolyam? — A hallgatók öt szemináriumi csoportra oszlanak. Mindegyik élén egy szovjet és egy magyar vezető. Az utóbbiak tolmács munkájára úgyszólván nincs is szükség. Egy-két órás összevont előadást tartunk naponta, de a munka legfontosabb része: a csoportonkénti beszéd- gyakorlatok. Témájuk széleskörű. A munka, a kultúra, a szórakozás, a családi élet társalgási anyagát, frazeológiai sajátosságait akarjuk készséggé fejleszteni. És lehetőleg nem négy fal között, hanem mozgásban. A csoportok szinte mindennap programozott sétákon, látogatásokon vesznek részt a városban. Tegnap megyei körúton voltunk, este filmet nézünk a szovjet moziban, holnap kirándulunk a pedagógus-szakszervezet kocsiján Cserkeszőlőbe, Természetesen, oroszul beszéljük meg a látottakat, ilyenformán élménnyé válik a tanulás, és tanulássá az élmény. Technikai eszközökkel is igyekszünk elősegíteni a szemléletességet. — Magnót, lemezjátszót, diafilmet alkalmazunk. — Országos szintű a továbbképzés? — Igen. Tíz orosz nyelvű tanfolyamot indítanak ezen nyáron az országban. De az angol, francia, német szakos tanároknak is alkalmuk nyílik hasonló továbbképzésre. A német nyelvű éppen a megyében, Baján indul. Az orosz tanfolyamokhoz ötven, jobbára egyetemi, főiskolai pedagógust kaptunk segítségül a Szovjetunió minden részéről. A kecskeméti szemináriumvezetők közt van moszkvai, kijevi, kaukázusi. Nagyezsd.a Bakulina pedig vagy tízezer kilométerről, az Amur- partjáról étkezett. — No, és a magyar pedagógusok nem vonakodtak a nyári tanulástól? — Ellenkezőleg! A részvétel önkéntes, és Bács megyéből nyolcvanegyen jelentkeztek — huszonöt helyre. — Sikeresnek tartja az eddigi munkát? — öndicséretszám-ba menne, ha én mondanám, hogy igen. Bánó István, az OPI tanszék- vezetője legnagyobb megelégedését fejezte ki ellenőrzése után. Ezt a csoportvezetőkön kívül főleg a megyei művelődési osztály és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság hathatós támogatásának köszönhetjük. A szünetnek lassan vége. Az osztály ajtajában kedves szigorral tapsol az éjfekete, mandulaszemű grúz tanárnő: — Vnyimányije, nacsdnájetsz- ja urók! A tanárdiákok befelé indulnak, hogy ősztől már katedráról hasznosítsák az itt tanultakat. Do szvidányija. És sajnálom, hogy nem tudok oroszul sikert kívánni. Szabó János Hatvány Lajos: EMBEREK ES KOROK (Szépirodalmi Kiadó) „Regényes korrajzok, naplók, cikkek” — ez az alcíme a kétkötetes gyűjteménynek. Az első kötet nagyobb lélegzetű korrajzai közül kiemelkedik a „Draheim nemzetség” krónikás története. Ebben egy Magyarországra szakadt sötétmúltú kalandorlovag homályos eredetének és a Habsburg-ura- lom idején történt érvényesülésének kulisszatitkait bogozza ki az író. Megtudjuk, hogy a család ősanyját boszorkányságért megégették a német birodalomban. leszármazottjai a Habsburgoktól nemességet, domíniumot és vagyont szereztek, pusztán azért, mert híven kiszolgálták a Habsburg-uralom feneketlen étvágyú vezetőit. A „Gyalu grófnő” című regényes história a polgárosodó Pest múlt század eleji felfelé kapaszkodásának egy epizódjával foglalkozik. A történelmi és emberi emlékek gazdag ismeretéről tanúskodnak a Széchenyi-nemzet- ség felemelkedéséről, Kossuth és Görgey viszonyáról, a száműzött Szalay Lászlóról irt fejezetek. A második kötetben ezernyi újságcikk, annak idején a „Jö- vendő”-ben napvilágot látott 1613-as terjedelmes forradalmi napló, a kortársakról írt méltató cikkek és a polgárság csődjét illusztráló feljegyzések kaptak helyet. Ezek közül közvetlenségével és s zuggesztivitásá- val kiemelkedik az 1918-as októberi polgári forradalom színes krónikája. Szinte tapintható közelségben láthatjuk az Astoriában székelő Nemzeti Tanács sodródását a forradalom felé, kis és nagy szereplőinek bátor vagy fogvacogó szereplését, s főként Károlyi Mihály roppant emberien meglátott és megformált alakját. Felbukkannak a naplószerű írások között Hatvány emigrációs életének, majd a Horthy-börtön- ben való raboskodásának érdekes epizódjai, kortársairól írl személyes megemlékezései. Irodalomtudósokon, történészeken kívül minden érdeklődőnek sok tanulságos olvasnivalóval szolgál az „Emberek és korok” két gazdag kötete. (P. T.) Beszélgetés a filmről MAGÁNÉLET BRIGITTE Bardot ennek a filmnek első számú vonzereje. A közönség miatta tölti meg a nézőteret. Nálunk ugyanis egy korábbi filmjén kívül (Babette háborúba megy) inkább csak a lapok krónikáiból ismerték és tartották számon. Színészi képességeiről megosz- lók a vélemények, s erről, sajnos, a Magánéletből sem tudhattunk meg többet. Ennyit azonban az eddig bemutatott két filmjéből mégis láthattunk. elől, Jillt a fotóriporterek üldözik, a férfit hivatása szólítja, s ismét a nyilvánosság elé kell állniuk. A szüntelen ostrom megmérgezi szerelmüket, s végül a csendes magánéletre vágyó ünnepelt sztár a rajongás áldozata lesz. Louis Malle, a film ren«w zője a francia „új hullámban” került a világ filmeseinek élvonalába. Lift a vérpadra és Zazie a Metróban című filmjei után azonban a Magánélettel Jelenet a filmből. hogy ungute Bardot nem csupán „szexbomba”, hanem érett filmszínész is, ba nem is mérhető a legnagyobbakhoz. Partnere, az ugyancsak világhírű Marcello Mastroianni most is kitűnő, bár a szerepe sokkal kevesebb módot ad művészete csillogtatására. Mindenesetre kettőjük miatt érdemes megnézni ezt a filmet. S még a remekbe sikerült operatőri munka miatt. Lebilincselően szép képeket láthatunk a Genfi-tóról, s főképp magáról BB-ről. A film meséje különben csak látszatra nagyigényű. Azt szeretné elmondani, mint válik közprédává egy sztár legbensőbb magánélete a szenzáció- hajhász riporterek és az intimitásokra éhes közvélemény szüntelen ostroma közepette. Hőse egy Jill nevű, feltűnően csinos lány, aki reménytelenül szerelmes, s ezért Genfben élő özvegy édesanyjától a művészvilág fővárosába, Párizsba utazik szerencsét próbálni. Ünnepelt sztár lesz, botrányok hősnője, s amikor mindentől meg- csomörlötten hazatér, találkozik régi szerelmesével. El azonban nem bújhatnak a világ visszakanyarodott a középszerű filmekhez. Bár a nyugati sztárkultusz bírálatát tűzte maga elé, s ez mindenképpen tisztes szándék, a Magánélet csak nagyon felületesen felel meg ennek a célnak. A cselekmény gyakran indokolatlan, lélektani szempontból, szeszélyes vezetésű, s a befejezés is inkább jelkép, mint hihető következmény. Amellett nem is valami sodró lendületű ez. a cselekmény, amit egy szórakoztató filmtől a néző joggal elvárná. Pedig itt sokkal nagyobbak voltaic a lehetőségek, mint amilyen az eredmény. Hiszen mint annak idején a lapok megírták, ’ a Magánélet megszületésében nem kis szerepe volt magának Brigitte Bardotnak. Nagyon sok ötlettel, a saját életéből vett történettel' ő egészítette ki az eredeti forgatókönyvet. Így viszont joggal belekerülhetett volna Eardot másik arca is, az CAS-szal szembeszálló, a reakció ellen és a haladás mellett oly gyakran megnyilatkozó Brigitte Bardot. Akkor bizonyára hitelesebb, igazabb lett volna ez a film. Gazsó Endre A romba temetett városok, termőföldek, a holtak milliói felett egy tajtékot fröcskölő, veszett vezér szüntelen ordítását hallotta akkor a világ. A 190 náci és csatlós hadosztály véres fejjel adta fel blitz- krieg-es — villámháborús — őrült álmait. A sok milliós támadó hadosztályokat a Vörös Hadsereg, szövetségeseivel ösz- szefogva mégiscsak szétzúzta. Győzelmes igazságos háborúja során nekünk és más népeknek is meghozta a felszabadulást. A tv történelmet idéző képsora után ismét érett gabonatáblákat láttunk. Éppen Bács- Kiskun megyéből szálltak szét az országba az aratás friss hírei. Telefonjelentéseket, szenvedélyes sürgetéseket hallottunk a „harcállásokról”. Bevetésre indulnak kombájnok, aratógépek, traktorok — kell a muníció: üzemanyag, alkatrész.:. Most a béke gépmonstrumainak felvonulását láttuk; nyugodt, inas szövetkezeti parasztokat, amint kaszájuk suhintására dőltek a rendek ... Húsz esztendeje lesz — úgyszólván hetek múlva —, hogy békében arathatunk. O któber 20. Emlékeznek erre a dátumra a bajai- ak? 1944-ben akkor szabadult fel a város. Kiskunmajsa október 22-én. Aztán Mélykút, Bát- monostor, Kelebia, Tompa, Tataháza, Csávoly volt a sorban következő. 24-én Kiskunhalas. Meg a többiek. Ezekről az időkről minden évben ejtettünk több-kevesebb ünnepélyes szót. Igen — évenként. Szinte észre sem vettük, hogy azóta húsz esztendő ment el felettünk. Akárhogyan is vesz- szük, egy teljes életszakasz. Az akkor született ember legfrissebb ifjúkorát élte meg azóta. Aki 1944-ben serdült férfivá, ért nővé, azóta húsz tavaszt hagyott maga mögött és élete legszebb tetteit vitte végbe az új világ építésében. Aki akkor élete delén tartott, már hatvan-hetven között jár, és a két évtizedért szintén legdrágább energiáit adta. Pár hét még — és ott vagyunk a 20. évfordulónál. Más ez, mint a tizedik? Nemcsak azért, mert a második évtizedben is kijártuk a magunk kemény iskoláját, hanem — mert azóta megkopott emlékezetünk is. 1954-ben még úgy éreztük, igazán „tegnap” osztottuk a földet, „tegnap” lett miénk a gyár, „tegnap” kerekedett felül a reakción, ellenséges támadásokon, ellenálláson a pro- letáriátus diktatúrája ..: Azok az események szinte egyetlen hosszú napba folytak a felszabadulás első napjaival együtt. |yt őst, húsz év után már * * meg kell állnunk, munkát ad emlékezetünknek ismét összeszedni az első szabad órák, hetek mozzanatait. Azokat az órákat, amikor megpillantottuk az első fülessapkás, pufajkás kedves ruszki katonákat, akikhez az első pillanatban bizalommal repültek — gyerekeink. Az első csokoládészeletet, amit ők adtak a kicsinyeknek; az első liszt-, krumpliszállítmányok, amiket ők hoztak egyszerű autóikkal. Az első tonna szén, vas, olaj — hogy termelni tudjunk a gyárban, amelyet éhes kézzel a rom, hó, jég alól kapartunk össze. Gépekét is hoztak. Hiszen töméntelen sokat raboltak el tőlünk a „rugalmasan visszavonuló”, „szövetséges” németek. Emlékeznek-e Katymáron arra, hogy tőlük 93 lovat, 43 kocsit vittek el a nácik; Kunbaján 108 lovat, 54 szekeret szedtek össze az SS-ek, — és soha többé nem látták azokat, csak úgy mint például Dávodon Orbán Pál, Zeller József, Simon Pál, Kumi István, Szikár Pál a maguk lovát, szekerét... Hány faluban, városban emlegetik Ivánt, Pávelt, Andrejt, aki a szállásadójához lóval állított be: „Nu, davaj! neked- nek adum” — nyújtotta a kötőféket és hárította a hálálkodá- sokat... U irágot hordunk sok-sok * emlékműre, melynek helyén akkoriban vörös csillagos, vörös fejfás hantok domborultak. A nagy orosz síkságok fiaié, akik a háború utolsó napjaiban a mi szabadságunkért haltak meg ... Emlékezünk, milyen boldogok voltunk, mikor nem kellett félni többé a bombázá- tól? Mikor elégettük a sötétkék légópapírt? Jut eszünkbe a gyászos nap, mikor apánk, fiunk, vőlegényünk hősi-halálhírét hozta a posta? Vissza tudjuk idézni a felejthetetlen napot, amikor a frontról hazatérve anyánk tárt karja várt? Ismerjük még a házat, melyre először került ki a tábla: „A Magyar Kommunista Párt helyi szervezete?” Ugye, ha valakinek igazán nagy gondja volt, a „kommpárt” titkárához ment. Mert úgy élt a népben: „Azt csak a kommunisták tudják elintézni.’^ Milyen nagyvonalúak, bátrak, harcosak. ügyesek voltunk. Ilyet, hogy „Nem értek hozzá, nem csinálom” — nem ismertünk; akkor sem, ha lisztet, melaszt kellett osztani; akkor se, ha gyűlést kellett tartani, vagy mondjuk egy osztály vezetését átvenni a városházán. Örültünk az életnek, a szabadságnak, daloltuk a Bun- kócskát, a Sej, haj, hahó!-t, mentünk falujárni, csináltunk tetőt, javítottunk ágyútalálta templomot... És harcoltunk, ha megpróbáltak földet, lovat visszaperelni a népnyúzók ... BJ agy iskola volt számunk- ra az az idő, de hogy a tanultak, átéltek minél pontosabban, részletesebben fennmaradjanak, igyekezzünk azokat önmagunkban, a kortársaktól, szemtanúktól összegyűjteni. Az emlékezetből — sok minden kihullott már eddig is. Történelmi. lelkiismeretbeli kötelességünk a felszabadulás 20. évfordulójáig is úgy készülni az 1944-es, 1945-ös események felidézéséből, hogy a jubileumi esztendő egész népünk számára a forradalmi tapasztalatok élő Iskolája legyen. Tóth István
