Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-26 / 174. szám
1964. július 26, vasárnap / S. oídat '■* IIT3 Jk. tezj-rri-tye^tZiA-'l Társadalombiztosítás Negyven év meg annak a fele A hét közepén szűkszavú tudósításban számoltunk be az SZTK megyei alközpontjának félévi munkaértekezletéről. Ezúttal nem annyira maga az esemény — habár közel száz résztvevője volt — mint az ott elhangzottak kívánkoznak hét végi kommentárunk témájául. Miről is volt szó e tanácskozáson? Természetesen nemcsak arról, amit egy szűkre szabott tudósítás keretei között el lehetett mondani; hogy nőtt a társadalombiztosítás mozgalmi jellege, s hogy e munkába a hivatásos ügyintézőkön kívül a tavaly 15CC-zal szemben az idei év első felében már 2500 társadalmi aktivista kapcsolódott be. Bár ez is nagyobb részletezést és méltatást igényelne, előbb azokról a tényekről, eredményekről szeretnék szólni, amelyek még ismeretlenek a közvélemény előtt. Ugyancsali e tanácskozás egyik összefoglalójában hangzott el, hogy az év első felében nem kevesebb, mint 163 millió forintot tettek ki megyénkben a társadalombiztosítási kiadások. Ebben az összegben azonban még nem szerepelnek a nyugdijak, amelyek megyénkben az első fél év során megközelítették a 90 millió forintot. A társadalombiztosítás révén tehát az elmúlt hat hónapban — közvetlen, vagy közvetett formában — 253 millió forinthoz jutottak a megye lakói, pontosabban a lakosságnak 91 százalékát kitevő, mintegy 450 ezer biztosított. Az ilyen számok akkor válnak különösen sokat mondóvá, ha egy kicsit tüzetesebben „körülnézzük” őket, s felhasználjuk a rendelkezésünkre álló, vagy önként kívánkozó összehasonlítások lehetőségét. M ihez viszonyíthatunk itt elsősorban? Nézzük a 163 millió forintos kiadást. Az elmúlt év hasonló időszakában ez az összeg 12,6 százalékkal nagyobb, míg a biztosítottak száma — ugyancsak a tavalyi év első felét alapul véve — 4,4 százalékkal nőtt. T ehát a kiadások összege csaknem háromszor olyan gyors ütemben nő, mint a biztosítottak száma. S ez már meggyőzően igazolja azt a — nehezen bizonyíthatónak tűnő megállapítást, hogy mind az e^szségügyi, mind a társadalombiztosítási szolgáltatások színvonala gyorsan növekszik megyénkben. Hiszen a fenti összehasonlításból már az is következik, hogy átlagosan „tisztán” 8,2 százalékkal nőtt az egy-egy biztosítottra fordított kiadásunk. ft z olvasót bizonyára az is " érdekli, milyen célokat, s milyen összeggel szolgált a 163 millió forint? Betegségi készpénzsegély címén 36 millió 126 ezer forintot fizettek ki a biztosítottaknak. (Ebből a táppénz pontosan 28 millió 201 ezer forint.) Családi pótlék címén 21 millió 478 ezer forintot utaltak ki, a gyógyászati szolgáltatásokra pedig 30 millió 771 ezer forintot fordítottak. Ez utóbbiból 29 millió 372 ezer forintot használtunk fel gyógyszerekre, ami nagyon is tekintélyes összeg. Ez a szám ugyanis azt jelenti, hogy minden társadalombiztosításban részesülő átlagosan 64 forint értékű gyógyszert „fogyasztott” fél év alatt! A 163 millióból 53 millió forintot tettek ki az egészség- ügyi kiadások, ezek között a kórházak, rendelőintézetek fenntartása — ami szintén a biztosítottak érdekeit szolgálta. T ársadalombiztosításunk * fejlődését dokumentáló számadatok után hadd szóljunk őszinte elismeréssel azokról néhány szót, akik akár hivatástudattól fűtve, akár embertársaik iránti felelősségből, önként vállalt társadalmi munkával járultak hozzá, hogy a fenti összegek eljussanak rászoruló várományosaikhoz. Mint már említettük, a hivatalos ügyintézőkön kívül 2500 társadalmi aktíva kapcsolódott be a társadalombiztosítási munkába. Az ő érdemük is, hogy a társadalombiztosítással kapcsolatos ügyek túlnyomó többsége az érdekeltek megelégedésére, gyorsan, s megnyugtatóan intéződött el, amit az is bizonyít, hogy a fél év során az SZTK alközpontjához érkezett 128 munkáslevélből, minden eddiginél kevesebb volt panaszos. Eszik Éva Induljunk el egy érettségi tablóról. Mi lett belőlük, hol vannak az egykori diákok, akik 1943-ban érettségiztek. Ök ma negyvenévesek, s életüknek pont fele telt el ebben a rendszerben. A felszabaduláskor voltak húszesztendősök. Az 1943-as tablót azonban hiába keressük itt a Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium folyosóin. Még a fizikaszertárban is próbálkozunk, hiába. Szerencsére az iskolában tartózkodik Borda László igazgató. 1929 óta tanít itt, biztosan tud valami támpontot, ahonnan továbbmehetünk. Az ősz hajú, csendes szavú pedagógus nagy szeretettel segít. Előkerül egy szekrényből néhány évfolyam érettségi bizonyítványainak bekötött példánya^ Borda László lassan lapozza a negyvenhármasokat. — Nem tudom, merre van... Ezt sem ... No. Érszegi Dezső, ő itthon lakik, a Romhányi utcában- Mérnök lett. Melyik vállalatnál dolgozik, nem tudom. Farsang Péter a következő, akiről tudok. Ö annak a veteránnak a fia, szintén mérnök valahol a főváros környékén ... — Az édesapjáról jómúltko- rában írtunk, öt is említettük a cikkben. Kormánykitüntetéses — szólok a felfedezés örömével. Az igazgató tovább lapoz. — Iványi János.. • Ha jól tudom, ő az az Iványi, aki ag- ronómus a Petőfi Tsz-ben ... Itt van még Kossey Géza. ö tanít a fülöpjakabi általános iskolában ... Egy fiú Amerikában, van, a többi holléte, meg hogy kiből mi lett — ismeretlen .. • Negyvenesek ... Valameny- nyien így szétszóródtunk. Rólunk is ennyit tudhatnak az öreg alma materben Baján, Kecskeméten vagy Karcagon. Hívnak bennünket „derékhadnak”; igaztalanul, itt-ott lebecsüléssel, a hazug „nemzedéki” elmélet gyártói — olyan korosztálynak, amely „eljátszotta kisded játékait”. Szerencsére az ilyen hangzatos, de hamis nézetek forgatói a gyakorlati munkától távol elvieskednek. Aki elfogadja elméletüket, úgy képzeli el a mi társadalmunkat, hogy abban a húsz-, harminc-, negyvenévesek és az idősek mind külön szocializmust építenek, külön úton haladnak, mintha rajtuk kívül más, „igaz” nemzedékek nem léteznének .. • Tudománytalan, hazug szétta- golása ez a társadalomnak ... Erről már Iványi Jánossal beszélgetünk, a 2700 kh-as Petőfi Tsz főagronómusával. — Mi dolgozunk, ők elméletet gyártanak — fejezi be szerényen, kifejezve — mennyire nem helyénvaló a „nemzedékelmélet”. — Hogyan telt el a negyvenből a második húsz év? — kezdjük a „számvetést”. — Ügy sikerült-e minden, mint ahogyan a negyvenhármas érettségi után elképzelte? Megvalósultak-e az álmok? — Az álmok? — mosolyog és összekulcsolja kezét, míg az asztalra könyökölve töpreng egy kicsit. Ma fejezik be az aratást, alig szuszantak egy kicsit a fák alatt. Idebent egy szintén verejték es, domború homlokú barna férfi temeti arcát két tenyerébe. Megpróbál — gondolatban — húszéves lenni, amennyi a felszabaduláskor volt. — Az álmok — ismétli a szót — azóta jócskán megkoptak ... — Nem az lett, ami szeretett volna? — De igen — felel élénken. Már a gimnáziumban mezőgazdásznak készültem. A felszabaduláskor másodéves egyetemista voltam, Pesten végeztem jeles eredménnyel... Nemrég arra jártam .. Mintha sosem lett volna háború ... Megdöbbentem egy kicsit: húsz éve már! Húsz esztendeje jártunk itt, romokon, cserepekben. Emlékeztem professzoraimra. Figyeltem, hátha látnám valamelyiket... Az egyetem után hazajöttem .. ‘ Semmiféle politikai párthoz, irányzathoz nem csapódtam. Megmondom őszintén. Mindig igyekeztem valahogy középúton haladni. Aztán különböző vállalatoknál dolgoztam, mint szakember és 1961 óta itt vagyok. Szüleim is tsz-tagok, másik szövetkezetben. — Ez így túl sima — viszem vissza a beszéd fonalát- Olyan munka volt a szerveknél végzett szakirányítás, amit ifjú korában is elképzelt? Kicsit zavartan tárja szét a kezét. — Nem, nem olyan volt, de végeztem becsülettel, és jól éreztem akkor is magam ... Valamikor úgy terveztem, majd tanítom a mezőgazdaságot, pedagógus leszek, de hát így sikerült. — Elvégezte az iskoláit, miért nem...? — Nem akarok kertelni... Tudja, az én szüleim •.. más bánásmód alá estek.. • Több volt a föld 25 holdnál... Így én sem számíthattam akkor... — Csak tanítani szeretett volna? Otthon, a saját gazdaság növeléséről nem voltak elképzelései? — Gyarapítani nem akartam. Nem a gazdagodás volt a vágyam . >. Egy kis mintaszőlészetet szerettem volna a földünkön. Kísérletezgetni, példával mutatni meg, amit tanítok. — Itt a tsz-ben... van rá mód? — Kétszáz hold a tervünk. 43 hold szőlőt már telepítettünk; 1966-ban fordul termőre. Az ősszel 55 holdon telepítünk és 30 hold gyümölcsöst — a szőlőn kívül. — Mire emlékszik jó érzéssel az itt töltött négy esztendőt véve? — A szőlőre és a baromfi tenyészetre .. • Két hét múlva infravörös lámpával nevelünk. A múltnak adjuk át a kályhát, kemencét.;. — A termésátlagok? — Mikor idejöttem, 9—10 q volt az őszi árpáé; most 13. A cukorrépa 96—100-ról 135 q-ra nőtt, a kukorica 13 q-ról 17-re. Nem óriási eredmények még ezek, de a mi szakmánkban egyik évről a másikra nem történik csoda ■.. Persze, hazudnék, ha csak magam érdemének tudnám be az eredményeket ... Nekem is részem van bennük ... Fricska Nagy János elnökkel a tsz fiatalításáért tettünk kezdő lépéseket. Létrehoztunk egy 12 tagú csoportot, tanítjuk őket, órabérben dolgoznak. Van 5 szakmunkástanulónk — gépészetre ... Van tehát, hol valóra váltani a régi álmokat- — Ehhez most már a légkör is megvan ;.. Itt még senki nem hány- torgatta, ki voltam, mi voltam, kinek a gyereke? ... Munkám után ítélnek ... Tóth István Brigádnapló Az űrhajós jókívánsága Délután negyed három. A Kecskeméti Konzervgyár bejáratánál feltűnnek a délelőtti műszak dolgozói. Néhány fiatal siet el előttem, kerékpárra kapnak, azán irány az aluljáró. — Elromlott a strandidő! — hallom a panaszt és valahonnan a sor elejéről érkezik a válasz: — Nem baj gyerekek, elmegyünk moziba. Jó film megy az Árpádban. Gyorsan duzzad az autóbuszra várók csapata is és aki nem fér fel az első kocsira, az nézhet fedél után, mert egyre sűrűbb cseppekben hull a zápor. Felejthetetlen percek A konzervüzem délutános gárdája, már ugyan benne van a dolog sőréjében, mintha nem is 15—20 perccel, hanem hosz- szú órákkal ezelőtt álltak volna a gép mellé. Végtelen sorban utaznak a szalagon az öblöshasú, zöldbabbal teli üvegek. Szinte óramű pontossággal mozdul a zárógépek pedálja a lányok talpa alatt. — Ez itt a híres „Nyikola- jev”-brigád — mutat körül kísérőm, Kocsis Lászlóné versenyfelelős. — A hangos szóra hét kíváncsi szempár szegező- dik ránk. — Miről is híres ez a brigád? — kérdezem Rigó Katalintól, aki a brigádvezető Ben- de Borbála távollétében vállalkozott arra, hogy bemutatja munkatársait. Van néhány perce számomra, mert egy üvegtörés megállította a töltőgép forgását. Kati válasz helyett köpenyébe törli a kezét és féltő gonddal fellapozza a munkacsapat naplóját. Az egyik oldalon Nyi- kolajev szovjet űrhajós arca mosolyog rám. A fénykép alatt tiszta, határozott vonású írással ez áll: „A munkában sok sikert, az életben pedig jó egészséget és boldogságot kívánok.” Aláírás: Nyikolajev. Igen azok nagyon szép percek voltak. Kati szeme kifényesedik, amikor elmondja, hogy az űrpilóta az üzemben tett látogatása során felkereste brigádjukat is és eleget tett kérésüknek: Bejegyezte nevét és meleg hangú jókívánságát a naplóba. Nem érdemtelenül érte a munkacsapatot a kitüntetés. Erről beszél a bordó kötésű füzet. Amihez nem kell kommentár Egyik-másik bejegyzés bizony távirati stílusban fogalmazódott, meg kell toldani élő szóval. Ez szerencsémre Katinál nem megy nehezen. Ha pedig egy-egy lélegzetvételnyi pihenőre kénytelen megszakítani a tájékoztatót, akkor folytatja Audrudisz Van- gelin, a brigád egyetlen férfi tagja — kissé görögös magyarsággal. Az év első bejegyzése így szól: 1963. évi munkájával a brigád negyedszer is elnyerte a szocialista címet. Várom a kommentárt, de szó sem hangzik. Igazuk van, ehhez nem kell magyarázat. A márciusi krónika szerint a hónap legjelentősebb eseménye az volt, hogy a brigád vendégül látta a Kecskeméti Barne- vál egyik szocialista üzemrészének dolgozóit. — Azért hívtuk meg őket, mert mi is követni akarjuk példájukat. Úgy érezzük a konzervüzem kollektívája is tehetne versenyvállalást a szocialista üzemrész cím elnyerésére — magyarázza Rigó Katalin. — Sajnos, javaslatunkat elutasította a szakszervezeti bizottság. — Elutasította? — fordulok csodálkozva a verseny felelőshöz. — Igen, én is így tudom — válaszol Kocsis Lászlóné. — Az elvtársaknak az volt a véleménye, hogy nálunk más a helyzet, mint a Bameválban. Sok az idénymunkás, a termelés is szezonjellegű. A válasz nem túl meggyőző. Hiszen az üzemrész művezetője szerint az itt dolgozó három szocialista brigád jól összeková- csolódott, képesek arra, hogy magukkal ragadják az újonnan ide került munkásokat is. Kocsis Lászlóné, mindössze néhány hete látja el feladatát, de eddigi munkája is azt bizonyítja, hogy lelkes szervezője a munkaversenynek. Bizonyára áttöri majd a kezdeményezés megvalósítását gátló — óvatosságból rakott — falat is. A gyakorlatban jobban megy A rövid kitérő után pergetjük a lapokat tovább. Amikor a Törekvés Tsz-ben végzett társadalmi munkára kerül sor — a tréfára mindig kész — Audrudisz derekához kap és siralmas ábrázattal mutatja menynyire emlékezetes volt ez a kiránduld s. — Bizony sokat hajlongtunk — mondja nevetve Kati —, de csak az „öregebbje” kapott izomlázat. A csoportvezető úgy látszik találva érzi magát, mert tréfásan megfenyegeti a lányt: — Megállj, elárulom, hogy megbuktál a vizsgán. Kati bizony ősszel kénytelen pótvizsgát tenni, mert a szakmunkástanfolyamon nem ment a „munkaegészségtan”. Pedig ha elvitte volna a vizsgára a brigád munkásvédelmi naplóját, bizonyára megenyhültek volna a szigorú tanárok. A kis füzetben számos bejegyzés tanúsítja, hogy a munkacsapat tagjai lelkiismeretesen ellátják ezt a feladatot is. „Javítsák ki a lefolyó rácsát, mert így balesetveszélyes” ... „Javítsák ki a WC csapját és helyezzenek el ott is törülközőt” ... — olvasom hangosan a bejegyzéseket. Már meg is történt — mondja rá a csoport- vezető az „áment”. Időközben az ügyes kezű szerelők eltávolították a töltőgépből az üvegszilánkokat. Indul a szalag. Beszélgető partnereimet is szólítja a munka. Nem köny- nyű tartani a szocialista brigád szintet. Egy perc sem mehet veszendőbe a drága munkaidőből. Békés Dezső
