Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
Egy elfelejtett kecskeméti költői Homohai Pál Á búzavirágszemű asszony Kecskeméten született i6o évvel ezelőtt, 18C4. június 8-án Homokai Pál tanár, költő. Irodalmi tevékenységével a Szinyei-íéle lexikonon kívül országos jellegű munkákban nem találkozunk. Pedig a maga korában ismert nevű költő volt és a nyelvújításban vállalt szerepével befolyást gyakorolt az egyetemes magyar irodalom fejlődésére is. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Vörösmarty Mihály is el- ismei el nyilatkozott róla, s megc i: „Hogy a ritmikában és verselésben oly könnyűséget sajátított el, azt leginkább Homokai alapos költészettana olvasása, s tanulmányozásának köszönheti.” Homokai Pál gyermekkorát tanyán töltötte. Az elemi iskola elvégzése után szülei nehéz anyagi körülményei ellenére sikerült Pozsonyban folytatnia a tanulást. Líceumba járt, majd nevelősködött, s közben megismerkedett kora irodalmával, valamint színjátszásával is. Hamarosan kibontakozott irodalmi tehetsége. Lelkes szószólója lett a nyelvújítás gondolatának. Irodalmi társulatot szervezett, Sel- mecen kapcsolatba került Petőfivel. Az akkor még ismeretlen Petőfi az ő kiadásában megjelent Kis Koszorú című lapban publikálta első verseit. 1837- ben .jelent meg Homokai Pál híres költészettana Magyar költészet címen. A szabadságharc eseményei Losoncon érték. Ezután nem tudunk róla semmit egészen 1855-ig, amikor haza került szülővárosába. Az akkori református főgimnázium tanára lett, azonban 1856. telén elmozdították állásából magatartása, Honiokai Pál: haladó jellegű irodalmi és nyelvészeti működése miatt. Két évvel később, június 8-án, éppen születése napján halt meg. A gyászjelentést az iskola adta ki, temetésén hata'mas tömeg kísérte és sírjánál lelkes szónoklatot tartott barátja, kollégája, Bulcsú Károly, akit 1856- ban vele együtt távolítottak el az iskolából. Homokai Pál jeles és fáradhatatlan tanár volt, amellett, hogy a költészettel és a magyar nyelv ápolásával odaadóan foglalkozott. Pályája elején a divatos költők útját követte témában, szókincsben és formában. Első versei az Urániában és a Koszorúban jelentek meg 1828—32. között. Versei tartalmát az ér- zelmesség, csalódottság, szókincsét a dagályosság jellemezte. Igen sok versében áttör azonban a divatos szándékon az optimizmus, a bizakodás és életszeretet. E gondolatok kifejezésére a magyar irodalomban addig szokatlan formát használt, a szonettet. Leghíresebb versei a Fogadástétel, Tükrözet, Ráérek még, Választás, Ki a boldog? Magyar költészettana a maga idejében fontos munkának számított. „Betűcserét kivált az e hang- zójúak kívánnak azért, mert a magyar nyelv szintén az unt- ságig rakva ezen hangzóval; de a tájbeszédben sem tiltja e cserét. Teheti néhol az e helyett i-t, mint kísér, ismérem, kisz- tetem; vagy ö-t, mint: fölérem, csönd, csörgeteg, befödi s a t.” — írta többek között művének 38. lapján. Ha az általa javasolt útmutatások teljes számmal nem is honosodtak meg, mégis elősegítette a nyelvújítás sikerét. Jósa Iván iNemregiben egy Pest-vidéki üdülőbe kaptam beutalást, ahol — a többiekhez hasonlóan — én is részt vettem minden elképzelhető közösségi megmozdulásban: Másztam meredek hegyeket, álltam féllábon, bekötött szemmel a társasjátékokon, és — az esküvőm óta először — még táncra is perdültem . .. Az üdülőben — már ahogy ez szokás — az első napon kialakultak az asztaltársaságok. Véletlenül, találom módra: Ki, mikor érkezett, vagy éppen hol lelt magának üres széket. így kerültünk mi is egybe négyen vadidegenek: egy orvosnő, egy tsz-elnök, egy válóperes bíró és jómagam. Két héten keresztül együtt étkeztünk és — ahogy illik — társalogtunk. A szomszéd asztalnál hárman ültek. Két nő, meg egy középkorú, robosztus férfi. Mivel emberközelségben kénytelen-kelletlen áthallani a beszélgetést, így tudtam meg, hogy az illetők is mind vidékiek. Hogy honnan, s merről, azt nem vettem ki a foszlányszavakból. A turnus utolsó előtti napján úgy adódott, hogy valahogyan kimaradtam a túrára induló többiek közül. A szomszéd asztalnál is maradt egy árva lélek. Az egyik fiatal nő. Bővében lévén az időnek, a lehiggadó, de nem vénülő férfiak kíváncsiságával szemügyre vettem. Akkor már a robosztus férfi helyén ült, nekem félol- dalvást. Ö is igencsak gyakorta bazsalgatott felém. — Ismer ez engem, hogy eny- nyire néz? — kérdeztem magamtól, mikor párszor elkaptam a felém sugárzó szempárt. Ő ÍS hasonlót forgathatott a fejében, mert nem szűnő érdeklődéssel folytatta a vizsgálódást. közelről tanulmányozta az arcomat. — Tessék! — rebegtem, s forrósodni kezdett a fülem hegye. — Olyan ismerős nekem! Hol találkoztunk mi? — kezdte a beszélgetést és láthatóan továbbkutatott az emlékezetében. Különösen furcsa érzéssel néztem a búzakék szemekbe, melyekből éles értelem sugárzott felém. Mert az arcán ezek a szemek voltak a legmegkapób- bak: kék ridegségükben is melegek, barátságosak, őszinték és ártatlanok. — Találkoztunk mi már bizonyosan! De hol? — ismételte újra. — Éppen azon tépelődöm én is — válaszoltam. Csönd állt be közénk, de agyunkban száguldtak a kérdőjelek. Végre, hogy megtörjem a kínos hallgatást és tegyünk is valamit, a cigarettatárcámat nyújtottam feléje. — Parancsoljon rágyújtani! — Nem, köszönöm, nem élek vele! — szabadkozott, miközben a jobb karját — mintegy védőpajzsul — hirtelen az arca elé emelte. Olyan gyerekek szokták ezt tenni, akik sok verést kapnak. Ez a félős, védekező reflexmozdulat, s riadt őziketekintete egyszerre világosságot gyújtott az agyamban! — Lehetséges ez? Csodálatos! Ez a kis Puskás Joli — susogtam magamban és a messzi múlt ködéből egyszerre egy gyönyörű tér, azon elszórt, fehérre meszelt házacskák, a házacskákban emberi alakok sorakoztak elém: öregek és fiatalok, derűsek, szomorúak, küszködök és szenvedők — amilyen maga az élet... Ö a fiatalok és szomorúak közül az: egyik. * Huszonöt éve is lehet talán... Kiengedtem a gyerekeket. Egy darabig még néztem utánuk, aztán visszaindultam a tanterembe. A küszöbhöz érve még egyszer megálltam és egy tekintettel átfutottam a lemenő nap sugaraiban fürdő tanyai tájat. A gyerekek már a dűlőút végénél taposták a sarat, ott, ahol a szerteágazó csapások futottak egybe. — Mi lehet velük, hogy a szokottnál tovább csoportosulnak? — figyeltem fel rájuk. A gyerekek egybefolyó tömege időnként szétnyílt, majd ismét bezárult. Itt-ott imbolygó mozgásokat is felfedeztem, később szétváló és összerohanó alakokat. — Ezek agyabugyalják egymást! — kiáltottam fel és kerékpárra ülve máris siettem utánuk. Láttomra szétrebbentek, és eltűntek a kukoricatáblák közötti csapásokon. Mire odaértem, csupán két gyerek maradt ott: egy kislány, meg egy nagyobbacska fiú. A lányka a földön feküdt, haja szétziláltan lógott az arcába, orrából folyt a vér. Azt törülgette a blúza ujjába. A fiú ökölbe szorított kézzel vadul nézett le rá. — Mi történik itt? — kérdeztem. Egyikük sem szólt, csak akis- lány szipogása hallatszott. Egyetlen pillanatra volt szükségem, hogy átfusson agyamban ennek a tanítványomnak, Kollár Imrének az utóbbi időben tanúsított szertelensége és dölyfös gőgje. — Gyere ide! — kiáltottam rá. Megtette. Ott állt előttem fcőnr Hgme «raftal. — Te bántottad ezt a kislányt? — kérdeztem. Okabökte: — Én! — És miért? Megsértett 5 téged valamivel? — Nem ... — volt a válasz. — Akkor miért bántod őt? Nem tanítalak-e benneteket, hogy türelemmel, megértéssel legyetek egymás iránt? Honnan veszel magadnak bátorságot, hogy verekedj? A verés embertelen dolog! Gyengébbet bántani pedig hitványság! Szégyellő magad! A gyerek unott arccal hallgatta intelmeimet, aztán sunyin rámnézett és a nyelve hegyéről odaszúrta: — Ötét szabad bántani! — Szabad? Hát ez meg honnan veszed? — Anyám kijabálja mindig apámnak, hogy ezt agyon kellene verni az anyjával együtt! Ö zabigyerek!... — És a lányka felé köpött. Ez a határtalan szemtelenség annyira kihozott a sodromból, hogy elfogott az ebdüh és egy hatalmas pofont húztam le neki. Aztán a kislányhoz fordultam: — Gyere, Jolikám, majd hazaviszlek a kerékpáron. Mikor a vázra ültettem, éreztem, hogy minden izében remeg, belémkapaszkodó vékonyka kezei olyan gyengék, törékenyek, akár a galambszárnya ... * — Mi lett belőled. Jolikám? — kérdeztem most a fiatalasszonyt. — Azt látom, jól mehet a sorsod. Elegáns vagy, ilyen gyönyörű helyen üdülsz. .. Félbeszakított. Foszlánymondatokban egyszerre mindent el akart mondani! Mintha mindenáron jelesre kívánt volna felelni! — Tanácselnök vagyok ... — otthon. Mert azóta önálló község lettünk: 150 házzal, hétezer hold határral. Eltűnt a petróleumlámpa, rádiót, televíziót hallgatunk. Van napközink és óvodánk, s most orvoslakást építünk ... — Hogy bírod ezt a sokrétű munkát? A felelősséget, a bánást az emberekkel? — Ez utóbbi talán a legnehezebb. De türelemmel, sok türelemmel ez is megy — mondta elgondolkozva a búzavirágszemű asszony. Sokáig beszélgettünk, sokáig mesélt úi életéről, s másnap is szerét ejtettük még a beszélgetésnek, de ekkor már csak sovány percek jutottak rá. Mindenki haza készülődött. A búcsúesten azonban végig együtt voltunk. Kedvéért még táncra is szántam magam! Meg is jegyezte mögöttünk egy csa- csacsázó aligbajszos fiatalember: — Ez az öreg pacák egész este, hogy főzi ezt a fiatal nőt! A hajnali busszal utazott el. — Szervusz, Jolikám! Sok szerencsét — búcsúztam el tőle. — Csókolom, tanító bácsi — köszönt vissza. Nemcsak mondta, meg is tette. Melegsége most is itt ég az arcomon. * Amikor ezt az "élményemé a noteszembe feljegyezni akartam, döbbentem rá: A sok beszélgetésben el is felejtettem megkérdezni az asszonynevét. Egy ötlettel odamentem az asztalukhoz, ahol a nylonabrosz alatt az étkezési kartonok feküdtek. Ezt olvastam le róla: Kollár ftnréné. ßardoü Ferenc VÁLASZTÁS Tulhágta létem a szabott határkort, Százszor s tízszer <1 erezte agg fejem A csípős ősz, s közelgetett telem, Esdvén kerestem a békés porsátort. Óh! mert nyíló tavaszán éltemnek sort Bontott korán a bánat s gyötrelem, S napom ma is azoknak szentelem. Szánó halál! lakass már holtomon tort! Fohászom íme meghatotta őt, Sűrű zavart jellegben száll le hozzám Kaszát nyújtva rémítő csontkarokal De haj! magam tova rettegve húzá S hogy rám napomnak fénysugára Az életet hivám teli torokkal! VÁCI MIHÁLY arcán ott van a „kések között” járt ember fájdalmas ránca, de szemében ott csillog a kamaszos fény is: Nézd, ember, meg össze nem rogyok, mindig kiáltok, szólok érted. Ez a végtelenül magas feszültségű, szenvedélyesen emberi, állásfoglalásra késztető költői arculat jellemző rá. Zászlóként lobogtatja magát, nem fél a szelek kavargásától. Nem képes arra, hogy virágként — csak a saját szirmait rendezgesse. Az egész világhoz fordul: Magvait, gondolatait szétszórja. Tudja, hogy nem könnyű „karóhegyen” járni, maga, s a világ szenvedéseit megmutatni, de mint Ady — szeretné, ha szeretnék, s ha látnák igazi valóját. „Hegedűként, felsodort idegekkel” él (Hegedű), minden érintésére a világnak hangot ad. Hallgatni nem tud, nem is akar. Hisz ha függönnyel zárja ablakát, akkor is kitárul a világ, a múlt, mert mérges savval hívja elő sokszor fájó emlékképeit. Ez a sorsa. S mint Illyést, őt is sokszor foglalkoztatja a hűség gondolata. Amikor urasági cselédként élt, nagybátyja vagy apja képét villantja fel, tudja, hogy értük, helyettük vallani, tenni kell: Apja béna jobb kezét ököllé kell szorítania. (Égő pipacsok tövében.) „Ott dobog a sors bezárt ívei közt — gondra éhen” írja (A hordozó energia). Életünk minden sebe az övé is, s épp ezért fáj, ha azok nem hallgatják, hallják meg, akikhez kötötte sorsát, akikért él. FORRADALMI felelősségérzettel akarja társainak lelkiismeretét ébreszteni: „Hova lett tavaszi szélben, kibomlott lelketek toborzó szárnyalása” (Éegóngyölt lobogók). A mindnyájunkat gazdaggá tevő Szabadsághoz fordul a a JóEgyszer csak — legnagyobb meglepetésemre — felállt, és a mai nők megszokott határozottságával átjött az asztalomhoz. — Meg tetszik engedni, hogy ide üljek? — kérdezte és búza- " virágkék szemeivel most már zsef Attila-i költészet izzó hagyományát követve — méltó hatalmat követel. (Méltó hatalmat.) S mint Garai Gábor a tiszta szigorúságért, Váci is tisztességért kiált, félti „kenyér-országunkat”: „Rozsda ne érjen a késhez, ha karéjait osztják.” (Mini a kenyér.) Éles gúnnyal fordul a protekció, a búsmagyarkodás, a „korunk útkereszteződésein” magukat kínáló „fűzős-lelkűek” ellen. (Fűzős-leiknek) lntimebb, lágyabb hangon is tud szólni Váci. „Neved akácfürtje a számban” írja egyik meghitt hangulatú szerelmes versében (Kilenc év). S ha a vak félelem hófehér bottal jön, s belé karol, megrezzen. (Vak félelem.) Illyés, amikor az óceán partjára jut, az ismerős csillagok láttára — megnyugszik, otthon érzi magát. Váci a párizsi üveg-teraszon Arany János vén Bencéjétől az otthoni cipót s az igazi aranyat — a haza üzenetét, melegét kapja (Otthoni arany). Pátoszos, emberszeretettől teli soraiban népi színek villognak („báránybéléses köd, jászolhoz kötött zajok, morzsolgatjuk a csend bóbitáit”). Sok azonban az emelkedettség, a „színességre” törekvés Váci stílusában. („cséplések arany pora”, „porszínű arany ’, „holdvilágos dala a cite- ráknak”.) Vannak olyan sorai, melyekben gondolatainak magasságát nem követi a nyelv, s csak üres szó pl. a „ragyogás”. , NAPJAINKHOZ köti „gyönyörű élete” Vácit, s ars poeticaként arról vall, hogy mindenki nyelvén mindennek az összegét akarja adni, s azt szeretné, ha Úgy maradna meg népe emlékezetében, mint a példabeszédben, a közmondásban élő és ismeretlenül ható nép fia. Szekér Endre Méltó hatalmat! Váci Mihály verseskötetéről
