Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-11 / 135. szám

WW. június n, csütörtök 5. oldal A 8 és 112-ről Federico Fellini beszél IEOD4LMI KÜTYÁBÓR? Bemutatták az egész világon, 1963 nyarán nagydíjjal tüntet­ték ki Moszkvában, és most ná­lunk is megtekinthette a közön­ség Fellini bonyolult önvallo­mását, a 8 és Vs-et. Az embe­rek kíváncsian ültek be a mo­zik nézőterére, és talán csak­nem olyan zavarral és kiábrán­dultsággal jöttek ki, mint Fel­lini két másik — Az ország­úton, és az Édes élet — című filmjénél. Mindenki mást várt, ki-ki vérmérséklete és beállí­tottsága szerint. És mit kapott? Tépelődő, vívódó gondolato­kat, furcsa játékot térrel és idő­vel, szabad asszociációt és pil­lanatonként megújuló helyszí­neket fiatalodó, vagy öregedő hősökkel. Ráadásul a filmnek ebben a végtelenül szubjektiven váltakozó miliőjében legfeljebb csak a még gyermek, vagy a már felnőtt Guido megjelenése segít eligazodni. De segít eliga­zodni még valami. Egy könyv, amelyet New Yorkban adtak ki a közelmúltban „Federico Felli­ni beszél” címmel. Gideon Bachmann a szerző, hónapokon keresztül beszélgetett Fellinivel a film forgatása közben, a ten­gerparton, éttermekben és a stúdiókban. Ezekből a beszélge­tésekből született meg a könyv, melyből az alábbiakban idéz­zük Fellini néhány mondatát. „Nem hiszem, hogy filmjeim­ben konvencionális, romantikus, Vagy költői értelemben vett hő­söket alkotok. De mindig van valaki, Mint Guido, aki harcol a szörnyek ellen, az idegbaj és a félelem ellen, az igazi veszé­lyek ellen. Hős. akinek sikerül megszereznie saját életének ér­zését, miután megtisztul a ször­nyektől, amelyek el akarják őt pusztítani. Így érdekel az em­ber, de minden szintjén, külön­böző állapotaiban és dimenziói­ban. Végtére én is csak egy ember vagyok. Nem akarok úgy feltűnni, mintha tudnám a vég­ső választ. Mindig keresek, és ez minden, amit meg akarok mutatni, hogy keresek. — Tudja, mit nem , értek? Amikor az emberek azt mond­ják, hogy „nem értem”. Nézik a történetét egy embernek, aki beszél a munkájáról, a gond­jairól, az asszonyokról, a val­lásról. Nincs itt semmi megér­teni való. Csak éppen hallgatni és érezni kell, hogy ennek az embernek a problémái az ön saját problémái. Ez minden. Az emberek hozzászoktak egy bi­zonyos „hozzáálláshoz” és ah­hoz, hogy érzelmileg erőszakot követnek el rajtuk. Amikor jön egy film, amelyik nem teszi ezt, „nem értik”. Ha nincsenek a megszokott útjelzők felállítva, a megfigyelők úgy érzik, hogy eltévedtek” Fellini filmje, egyben válasz is saját kételyeire. A legnehe­zebbre vállalkozott — és siker­rel — a meztelen gondolatok ábrázolására. Az alkotó művész belső világát térképezte fel mo­numentálisán, ahogy a mű szü­letése közben a témával, önma­gával, környezetével, az egész világgal viaskodik. A film kez­dő képsorai a főhős-rendező, Guidó fullasztó tehetetlenségét jelképezik. A félelmetes autó- dzsungelből kiszökő Guidó a felhők közé emelkedik, de visz- szarántják a földre, a 8 és */a pokoli világába. Felvonulnak ennek a világnak a kísérteties figurái. Ódivatú öreg dámák, kiszikkadt egyházi méltóságok, forgatókönyvírók, producerek, színészek. Itt. ebben a bizarr környezetben bukkannak fel Guidó gyermekkorának álom­képei, amelyek átszövik a reális időben végbemenő cselekmény fonalát és arra késztetik a ren­dezőt, hogy szembenézzen ön­magával, a korral, az asszo­nyokkal, a vallással. Szembe­nézzen, és leszámoljon. „Meg­tisztuljon a szörnyektől” és ki­szabadítsa önmagát a képmu- tatas, a vallási dogmák, a ha­mis illúziók börtönéből. Fellini merészen ívelő gon­dolatkörét a gyermek Guido és a bohócok szívhezszóló muzsi­kája zárja be. A gigászi film­díszlet tövében benépesül a cir­kuszi aréna, és a felnőtt Guido intésére táncra perdül a múlt és a jelen. A 8 és */] egy nagy művész hitvallása az életről, önmagá­ról és a művészetről. Kifejezés- módja mesteri, fölényes bizton­sággal dirigálja a korunk kéte­lyeit hol tragikusan, hol kegyet­len komikummal megszólaltató pokoli kórus szólamait. És eb­ben a munkában nagyszerű se­gítőkre talált. Olyanokra, mint Gianni di Venanzo operatőr, Piero Gherardi díszlettervező, aki a valóság és képzelet játé­kának színhelyéül keresve sem találhatott volna kitűnőbb hát­teret, mint az a régi palota, márványborításával, stukkó oroszlánjaival és vasrácsos lift­jeivel. Ebben a filmben min­denki átérezte a rendező szán­dékát, elsősorban a főhőst kitű­nően megszemélyesítő Marcello Mastroianni, de a többi színész is a nagy nevű sztároktól kezd­ve egészen a statisztákig. Radó Gyula — Jó napot — kocogtatta meg az öregúr a kapusfülke to­lóablakát. — Remélem, ma vég­re beenged? Feltétlenül beszél­nem kell Goszitola igazgató kar­társsal. A portás felnézett, összehaj­togatta újságját, és kibicegett a látogató elé. — Nem tehetem, Hókai úr. Sajnálom, nem tehetem. Pa­rancs az parancs. Szigorúan meghagyta Brabács kartárs . .. — A szó hirtelen a torkán akadt. Körülnézett, lehalkította a hangját. — Magának fogalma sincs arról, mi történt itt az éj­szaka! A Kertesi volt szolgálat­ban a portán és Mokris bácsi volt az éjjeli őr. Egyiknek se szeretnék most a bőrében len­ni! — Mi Völt: az Elet Es irodalom legutóbbi számában (c) glossza­író hevesen elmarasztal egy fia­tal költőt, aki a Jelenkorban közölt három verse előtt néhány sorban bemutatkozik. „Költőnk elsősorban azt emeli ki, — mu­tat rá (c) —, hogy bár érettségi­zett és foglalkozására újságíró, de falusi születésű és ükapja telk'es jobbágy volt." A telkes jobbágy ükapára hi­vatkozó ifjút gúnyosan „poéta­kandidátus” -nak aposztrofálva alaposan, és ingerülten kioktat­ja, mondván többek közt, hogy: „Mi ebben az érdem? Mit re­mél költőnk derék paraszt ősé­től? Űj irodalmi kutyabőrnek rántotta elő ükapja keresztleve­lét?” Az olvasó első látásra való­ban egyetért a glosszaíróval és csóválja a fejét, miért is fogal­mazott olyan ügyetlenül a fiatal költő. A további glosszasorok- nál azonban kezd gyanút fog­ni. „Hát azt hiszi: Irodalmi éle­tünkben külön kedvezésnek szá­mít, ha valaki paraszti szárma­zású? — kérdezi (c) — Akad szerkesztő, kritikus, akinél pa­raszt őssel kell korrigálni az ér­telmiségi jelent? — Lopás! A készáru raktár­ban. A rendőrség meg szempil­lantás alatt lefülelte az egész társulatot. És tudja, ki volt a vezetőjük? Kapaszkodjon meg: A kövér Brabács! — Mit nem mond? — tette magát az öregúr. — A kövér Brabács?! De hát akkor az ő utasítása rám vonatkozólag ha­tályát vesztette! — Amíg vissza nem vonják — állta útját zord arccal a por­tás —, addig az utolsó parancs érvényes. Maga is volt katona. Amit az előbb elmeséltem, az csak bizalmas információ. Nem hivatalos! — De hiszen ez felháborító! — kiáltotta az öregúr. — En­gem ez a Brabács üldözött ki a gyárból. Harminc évi becsü­letes munka után. Mert a sze­Az irodalmi rangot soha nem a származás adta és valójában (tartósan) ma sem adja. Elmúlt szerencsére, az a rövid időszak, amikor az élet minden területén a származás számított...” Itt szalad fel az olvasó szem­öldöke: Mi lehetett abban a pár soros önéletrajzban a telkes jobbágy ükapán kívül, amely a szerencsétlen fogalmazásba ke­rült ős „okán” ezt a nem is na­gyon lefojtott idegességet kivál­totta (c)-ből? Miért veti — eny­hén szólva — fintorogva rossz emlékű idők kacatjai közé a proletárforradalom — és min­den forradalom — lelkét, az osztályszemléletet. LÁSSUK AZONBAN annak a Jelenkor-beli önéletrajznak ere­deti szövegét. „Szűkebb hazám Dunántúl, a szellős Vas megye. 1940. október 6-án Vasszilvá­gyon születtem. György ükapám itt telkes-jobbágy volt. Gimnáziumba Kőszegen és Szombathelyen jártam. Érettsé­gi után többféle munkába bele­kóstoltam. 1962-ben újságíró let­tem ...” — írja a költő. Nem tudunk mást mondani, mint hogy célzatosan egészen más hangsúlyt magyaráz bele az ön­életrajzba (c), mint ami benne van. Először is: A pályakezdő ifjú nem emel ki semmit. Szo­lidan, tömören elmondja magá­ról a legszükségesebbeket. Job­bágy ükapját is azért említi, hogy tősgyökeres Vas megyei voltát bizonyítsa. Miért kellett emiatt (c)-nek úgy begerjednie? Miért kell egy országos hetilapban és eről- tetetten összeráncigált érvekkel megdorgálni valakit, mert meg merte említeni származását? Igaz, rendszerünk demokratiz­musa napról napra szélesebben bontakozik ki. Jogok, kötelessé­gek dolgában osztály-hovatarto­zás vagy korábbi osztályhelyzet miatt nincs hátrányos vagy elő­nyös megkülönböztetés. De míg (c) glosszaíró, velünk együtt, ideig eljutott, ahhoz végbe kel­lett mennie a proletárforrada­lomnak. Míg a harc el nem dőlt, míg a kizsákmányoló osztályok gazdasági felszámolása meg nem történt, bizony „az élet minden területén” történelmi szükségszerűség volt, hogy osz­tályhelyzetük szempontjából megmérjük az embereket. Az osztályszemléletet, pártos állás­mébe mondtam a véleménye­met. Tessék, most dutyiban ül, lopásért! És aki a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy oka van kételkedni a tisztességében, az még most sem keresheti meg az igazát. Kész skandalum! Ezt én nem hagyom annyiban! Alá- szolgája. Hirtelen megfordult, és neki­ütközött egy férfinek, aki épp akkor érkezett a portásfülke elé. Mormolt valami bocsánatkérés- íélét és botjával mérgesen döf- ködve a járda macskaköveit, el­sietett. — Majdnem fellökött! — né­zett utána szemrehányóan Dit- ró Géza. — Ki volt ez a dühös öreg mókus? — Tőlünk ment nyugdíjba — legyintett a kérdezett. — Na­gyon rossz természetű ember. Azelőtt is csak baj volt vele. Soha senkivel nem fért össze, mindenkivel csak veszekedett. Nem szereti az emberiséget, ké­rem. Van egy kutyája, az neki a barátja. Tavaly nyugdíjba küldtük, örültünk, hogy végre megszabadulunk tőle. Akkor kérelmezte, hogy negyvennyolc- órázhasson a bérelszámolóban, az anyagi helyzetéből kifolyó­lag. Jó szíve van Gosztola elv­társnak, az igazgatónknak, tet­szik tudni, így hát hozzájárul­” MMsrm Hetedik fejezet AZ EGYIKNEK SIKERÜL, A MÁSIKNAK NEM foglalást, a sokszor éles osztály­harc megkövetelte éberséget sú­lyos hiba lenne a dogmatizmus, személyi kultusz időszakának vétkei közé sorolni. Ad abszur­dumig vive fc) gondolatmenetét, odáig jutnánk, hogy lennének, akik ilyen követeléssel állnának elő: Ezek után vonjuk felelősség­re azokat, akik az államosítás­kor azért helyezték X-et a gyár élére, mert munkás, azért vet­ték fel elsőosrban Y-t a népi kollégiumba, mert paraszt — és így tovább. (A szélsőségig vitt példa nem azt jelenti, hogy (c) így gondolkodik, s ilyen szán­dék rejtőznék benne.) Meg kell azt is jegyeznünk, hogy az osz­tályharc nem fejeződött be a szocializmus építésének mai sza­kaszában sem, s bent az or­szágban éppúgy, mint a nem­zetközi életben erősen ideológiai síkra is terelődött. Fals az a beállítás is, amikor (c) az adott mai, konkrét ese­tet, az ifjú költő származásának példáját egykalapba teszi Ba­lassi, Csokonai, Petőfi, Ady osztály-hovatartozásával. Nem helytálló ilyen abszolút megfo­galmazás sem: „Az irodalmi rangot soha nem a származás adta és valójában (tartósan) ma sem adja.” Tehát értsünk róla: Ma, nálunk még ez is adja a rangot, habár mar nem „tartó- san”. Ezzel összefüggésben le­gyen szabad csupán Herczeg Ferenc, a Horthy-idők Írófeje­delme és a kortárs József Attila példájára hivatkozni: Mikor nyerte el igazi rangját a nagy proletárköltö? (Hogy Herczeg Ferenc rangját nem a néphez tartozás, a haladó eszmék szol­gálata adta, így nem volt iga­zi rang, — József Attilán édes­keveset segített.) ENGEDJE MEG tehát (c), hogy ha ma, a proletárdiktatú­rában írók életrajzi regények­ben nyugodtan megemlíthetik nagypolgári, polgári származá­sukat, írhatnak apjuk pesti bér­házáról, gyáráról, akkor ifjú költők egy félmondatot paraszt elődjüknek is szánhassanak. Kivált ha azt nem is „irodalmi kutyabőrnek” használják. És máskor ne csavarja el a mon­datok jelentését, csak hogy ide­gességét egy glosszába önthes­se. Tóth István tunk. Hetenként kétszer járt be, fél napra. Havi ötszázért. Szép pénz az, a nyugdíj mellett. Azt tetszik hinni, megbecsülte ma­gát? Ugyanolyan goromba, kö­tekedő maradt, mint azelőtt volt, összeveszett ez, kérem, mindenkivel. Mint most velem is. — Gorombasággal semmire sem lehet menni — helyeselt a jövevény. — Ezzel szemben a figyelmes, tapintatos és udva­rias embert mindenki kedveli, és megbízik benne. Mint pél­dául a maguk szállítási osztály- vezetőjében. Hogyan is hívják? Barkács? Borkács? A kapu kötelességtudó őré­nek elsötétült a tekintete. Az éjszakai eset hatására erősen felgyülemlett benne az éberség. A kérdésre kérdéssel válaszolt: — Honnan van az elvtárs, és kihez akar menni? — A rendőrségtől, Gosztola igazgató elvtárshoz igyekszem. — Előbb kérem az igazol­ványt ... Tessék, most már le­het ... Főépület, első emelet, szemben a lépcsővel... Elné­zést, de nálunk ez a rend. — Tudom — szólt vissza a köpcös. — Maguknál oltári nagy a rend! (Folytatása következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents