Petőfi Népe, 1964. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-05 / 103. szám
1964. májas 5, kedd 3. oldal idény eleji gondok a Kecskeméti Konzervgyárban — Mi okozza a legtöbb gondot az üzem vezetőinek a szezonindulás előtt? — kérdeztük Végvári Istvántól, a Kecskeméti Konzervgyár igazgatójától. — A felkészülés ideje alatt még sok termelési problémára kell megoldást találnunk, hogy teljesíteni tudjuk idei tervfeladatunkat — mondta az igazgató. — Hogy melyek a legégetőbb gondjaink? A szárító rekonstrukciója miatt ideiglenesen más műhelybe kell átszerelnünk az ott használt gépeket. A gyártás ugyanis nem állhat meg. Ráadásul jelenleg még szak- munkásbiánnyal küszködünk, és idén jókora lépéssel előbbre kell jutnunk a szállítás frontján is. Eszmecserénk bizonyára ezen a vágányon haladt volna tovább, de Baracskai Tstván megbízott főmérnök -— aki részt vett tanácskozásunkon — néhány Oiyan problémáról kezdett beszélni, amelyek bár az elmúlt — vagy korábbi — évek termeléséből fakadnak, mégis szorosan összefüggnek az idei munkával. Mi lesz az uborka sorsa? — Nyakunkon maradt például 25 vagon ecetes uborka — mondta. — Kérdésünkre — miért nincs rá vevő? — közölte, hogy tavaly a mezőgazdaságtól nagy mennyiségben kaptak olyan csemegeuborkát is, amelyet később szedtek le, ezért túl nagy volt ahhoz, hogy üvegbe rakják. Jobb híján tartályokban, hordókban tartósították. A kemény télen az uborka egy részét megcsípte a fagy. Fogyasztásra alkalmas ugyan, de üreges és némileg el is színe- ződött. Egyszóval csökkent értékűvé vált, és eddig még nem találtak rá vevőt. Az uborka „nyaraltatása” nem olcsó mulatság, hiszen kezelni kell, ha meg akarják akadályozni a további romlást. A tartályokra azonban ősszel mindenképpen szükség lesz. Sürgősen megoldást kell tehát találni, mentve, ami menthető. Az üzem mindenesetre tanult a leckéből, és ezen a nyáron szigorúan ragaszkodik a szabványhoz. Ez pedig arra inti a közös gazdaságok dolgozóit, hogy idejében szedjék le és értékesítsék termésüket, ha nem akarják, hogy kárbavesszen. Géppel vagy kézzel? A továbbiakban arról beszélt a főmérnök, hogy jelenleg vita folyik a konzervgyár és a kereskedelem között. A kereskedelem illetékesei ugyanis eddig azt állították, hogy a fogyasztók csak a kézzel sorozott befőttet vásárolják szívesen, a géppel töltöttet nem. Kétségtelen, hogy a kézzel pakolt üvegek mutatósabbak. A gépi töltés mellett azonban nyomós érvek szólnak: elsősorban az, hogy így gyorsabb és olcsóbb a termelés. De javul a befőtt minősége is, mert a hagyományos módszer szükségessé tette, hogy a kétszer kézbe vett gyümölcsöt kétszer hőkezeljék. Gépi töltés esetén viszont csak egyszer kell sterilizálni. Az exportra kerülő befőttet egyébként hosszú idő óta az utóbbi módszerrel gyártják. — És milyen sikerrel folynak a tárgyalások? — Valószínűleg meg tudunk egyezni oly módon, hogy a géppel töltött befőttet valamivel olcsóbban adjuk a kereskedelemnek — válaszolt a főmérnök. Véleményünk szerint ezzel a vásárlók is egyetértenek majd. A gyümölcslevekröl Beszélgetésünk során megkérdeztük azt is, hogy az utóbbi időben gyártott gyümölcslevek miért nem olyan ízesek, mint Rendbe hozzák A Kiskunfélegyházi Vegyiparigépgyár üzemi híradója ismerteti a vállalat 1964. évi munkásvédelmi, szociális és üzemegészségügyi tervének főbb célkitűzéseit. A 24 pontban összefoglalt feladatok sorában szerepel a vállalat öltözőjének, fürdőjének rendezése. A foglalkozási ártalmak megszüntetése érdekében rendszeres orvosi vizsgálatot vezetnek be. A balesetek megelőaz „Igyunk gyümölcslevet!” mozgalom kezdetén. Különösen a büszke „Hírős” nevet viselő baracklé minőségét kifogásolták a fogyasztók. Ezzel kapcsolatban Baracskai István közölte, hogy az utóbbi időben jóval kevesebb kajszi- barackot kaptak a termelőktől, mint korábban, ugyanakkor nőtt a rózsabarack aránya. Ez pedig kevésbé alkalmas gyümölcslé készítésére, mint zamatos rokona. Ezenkívül a kereslet ugrásszerű növekedése szükségessé tette, hogy — a többi gyümölcslevet készítő konzervgyárhoz hasonlóan — új gyártási technológiát alkalmazzanak. A korábbi gyakorlattól eltérően nem darabos gyümölcs, hanem velő formájában rakják el a félkész terméket — amelyből később a gyümölcslé készül. Valószínűnek tartjuk, hogy részben ez is hozzájárult a minőség romlásához. Az üzem a rekonstrukciós tervének megvalósításával hűtőtartályt is kap, amely lehetővé teszi, hogy nagy mennyiségben gyártson jó minőségű gyümölcslevet. A fogyasztók azonban 'addig is szeretnének ízletes üdítő italhoz jutni. A konzervipar illetékeseinek gondolkozni kellene azon, hogy — addig is, amíg a korszerű gyártástechnológiai feltételei megvalósulnak — nem le- ne-e helyes kevesebb, de jobb minőségű gyümölcslevet készíteni. / Békés Dezső a „bagolyvárat66 zését szolgálja az ellenőrzés fokozása a veszélyes munkaterületeken és az is, hogy a vasúti kocsik vontatását ez évben már — traktor helyett — géppel végzik. Végül a feladatokat ismertető cikk beszámol arról is, hogy az üzem „bagolyvárnak” becézett Tisza-parti kirándulóhelyét is rendbe hozzák idén a dolgozók, hogy kellemesen tölthessék a nyári pihenőnapokat. Leleményes gazdák A háztáji retek A Kunszállás és Bugac felé elágazó út után a tanyák mintha közelebb húzódnának egymáshoz. Szinte már zárt településsé rendeződnek. Itt élnek a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Tsz gazdái, a tanyatelkek mellett kihasított háztáji földek közvetlen szomszédságában. Az út menti, virágba öltözött gyümölcsfák mögött szivattyút meghajtó motorok dongá- sa hallatszik. Errefelé ugyanis öntözik a háztáji földeket is. A háztáji gazdaságnak a kismotor itt épp olyan nélkülözhetetlen eszköze, mint másutt a kapa. Van, aki a motorkerékpárjával hajtja meg a szivattyút, mások pedig kimondottan erre a célra MIA-motort szereztek be. Az öntözött növény — a retek! Az itt a nagy „sláger”. Talán nincs is, aki ne rendelkeznék legalább 50—100 négyszögöllel. Az átlagos terület azonban 300 négyszögöl, hiszen jó néhányan vannak olyanok is, akik 800 négyszögölön termesztik. Nem csoda, hogy hosszú évek óta közkedvelt itt ez a zöldségféle, hiszen a városi tanácsházán, Be- lényi István elnökhelyettessel végzett rövid számítás után kitűnik: Jóllehet Kiskunfélegyháza szántóterületének nem egészen az egy százalékán folyik retektermesztés, ennek bevétele azonban 12—18 millió forint, vagyis a mező- gazdasági összjövedelemnek a 8—12 százaléka. Ez azt jelenti; hogy a retek mintegy tízszerannyi jövedelemhez juttatja termesztőit, mint ugyanakkora területről a többi szántóföldi növény. Ha a Móra Tsz háztáji retekföldjeinek a területeit egymás mellé rakhatnánk, több mint harmincholdas táblát kapnánk. Ekkora területről a termés értékesítése nem kis gonddal jár, ezért a közös gazdaság vállalta a retek elszállítását a MÉK helybeli felvásárló telepére, miután azzal több mint egymillió csomóra kötött szerződést. Jól jár a tsz is, mert a nagyüzemi felár a közös kasszában marad, ezenfelül a szövetkezeti gazdák száz négyszögölenként 50 forint fuvarköltséget is fizetnek. Ám korántsem mindegy, mikor lehet „kifutni” a retekkel. Ak- kor-e,' amikor még egészen újdonságnak számít, vagy már akkor; amikor özönével lepi el a felvásárló telepet, a szabadpiacot? Nyilvánvaló, hogy a koraiságra törekednek a félegyháziak. Ezért leginkább védett helyre, kerítés mellé vetik a retket, s takargatás- sal védik a fagytól. Az idén is voltak olyanok, akiknek a parcelláján már március közepén kikelt a retek. E gazdák között nem ritka, aki 20—25 ezer forint bevételhez is jut ebből. A koraiságnák van még egy előnye: Az mégpedig, hogy leta- karítása után többször is lehet hasznosítani a területet. — Általában másodszor is retket vetnek. Ez az úgynevezett „öcsi-retek”. — Felszedése után zöldpaprika kerül a földbe. Szokásos az őszi retekvetés is, s annak haszna olykor felér egy primőrszezonéval. Egyszóval: A Móra Tsz leleményes gazdái pár száz négyszögöles földeken is megtalálják számításukat. Hatvani Dániel VÁLTOZUNK U olt egy tanárunk, akinek * kedvelt Idézetei közé tartozott: Tempora mutantur — et nos mutamur in illis — amit magyarul így szoktak mondani — Változnak az idők — változnak az emberek. Ezt — az elv« ben dialektikus tanár urat azonban egy nagyon rossz oldaláról ismertük. Ha valaki az ő tantárgyából első gimnáziumban hármas rendű lett —. ha vért izzadt is, ha időnként kiváló felelettel bizonyította szorgalmát, nála nyolcadikos korára is csak hármas rendű maradt. Hány jó képességű iskolatársunkra emlékszünk, aki görcsös erőfeszítéssel, hatalmas szorgalommal próbálta minden év elején kitűnő felkészüléssel megváltoztatni a tanár úr róla alkotott véleményét — eredménytelenül. Egy-egy jó felelet közben — zavaró „keresztkérdésekkel”, gúnyoros közbeszólásokkal olyan helyzetbe hozta a diákot, hogy ő is, az osztály is érezte — a tanár úr alapvéleményét nem fogja megváltoztatni. Beskatulyázta a gyereket első benyomásai alapján a hármas o^tályzatúak közé... — Mondani se kell, milyen mélyen sértette ez igazságérzetünket. Vajon ma, különböző posztokon, munkahelyeken nem találkozunk beskatulyázott emberekkel? Nem is kevés van bé- lőlük. Azokból, akik többre is lennének képesek, felelősebb beosztásban is megállnák tudásuk alapján a helyüket —, de ők örök „másodhegedűsök”. — őket már nem a tanár urak sorolták be, hanem munkahelyi vezetőik. Olyan vezetők, akik számtalanszor hangoztatják beszámolókban, előadások során, hogy bízni kell az emberekben, fejlődésükben. Létünk, körülményeink, a világ állandó változásban van, és ez hat az emberekre is. Nincs abban semmi csoda, ha valakinek a szakmában, politikában megváltozik a véleménye .. . Elvben tehát kitűnően tudják ezt némely vezetők, csak a gyakorlatban elfelejtik érvényesíteni. Változnak az idők — vál* toznak az emberek. Ha ez nem így volna, ha országunkban is milliók nem változtatták volna’ meg egész világnézetüket — sikerült volna lerakni a szocializmus alapjait? Aligha. Hány vezetőt ismerünk, aki magabiztosan szokta kijelenteni: „Elég nekem, ha csak jól megnézem az emberemet, pontosan tudom, kivel állok szemben”. Ilyenkor félszegebb, bátortalanabb fellépésű, előnytelenebb külsejű ember hátán végigszalad a hideg: Mi lenne, ha ennek a keze alá kerülne beosztottnak?! Mennyien mérik azzal a vezetésükre bízott munkatársakat, hogy miket híresztelnek, suttognak róluk? Elsősorban ez számukra irányadó, nem pedig saját tapasztalatuk. Ismerünk tehetséges igazgatót, akit megsirattak, mikor előző üzeméből a mostani nagyobbá helyezték. Ott kedves, barátságos volt mindenkihez, sokat mozgott az üzemrészekben, ismerte a munkásokat, s azok is őt. Ma úgy emlegetik, mint a „láthatatlan embert”, akit sok, régebben a gyárban dolgozó munkás látásból sem ismer. A műhelyekben ritkán, “ esetleg látogató csoportokkal, bizottságokkal mutatkozik, így arra sem kerül sor, hogy szót váltson az egyszerűbb beosztású emberekkel. Akikkel több kapcsolata van, azokkal szintén közvetlen, barátságos, de töbször türelmetlen, túlke- mény. Egy-egy vezető ingerültsége sokszor abbéi is következő hogy nem elég tájékozott — s legfontosabbról: a vezetésére bízott kollektíváról. Nem tudja, kiben milyen képesség lakik, mert megfeledkezett a vezetők elmaradhatatlan kötelességéről, a dolgozók tevékenységének szemmel tartásáról. Ezért van egyedül mások véleményére utalva. Ezért tudnak ilyen üzemekben az emberek sok olyan társukról, akiket éveken át „rossz munkaerőként” könyveltek el felettesei, holott erre az elbírálásra már számtalanszor rácáfoltak ... Ugye, ismerünk ilyen „rossz munkaerőket”? Meg olyan fiatal műszakiakat is, akiket egyetemről való kikerülésük után a képzettségüknek megfelelő beosztásba tettek, de pár hét múlva bedugták őket például adminisztratív munkakörbe. Azzal a megoko- lással, hogy nem tudnak bánni az emberekkel. Viszont már pár éve tart ez a helyzetük, tudásuk parlagon hever, mert energiájukat nem a képzettségüknek megfelelő munkába ölik. P edig azóta megszokták az ’ üzemi légkört, beilleszkedtek a gyár kollektívájába, feloldódott kezdeti merevségük, ami tapasztalatlanságukból fakadt. .. De maradnak a helyükön, mert meg van róluk írva a „nagy könyvben”, hogy nem tudnak bánni az emberekkel. Miért van ez így? Mert kényelmesebb az egykori vélemény mellett kitartani, mint utánanézni, változott-e valakinek a magatartása, megfigyelni, elismerni, hogy a környezete sokat formálhat egy emberen. Vagy nem tudnánk itt is, ott is megnevezni olyanokat, akiket rafinált megokolással váratlanul kedvezőtlenebb és hozzáértésükhöz képest célszerűtlenebb posztra állítottak — mert mondjuk egy szakkérdésben ellent mertek mondani. Ott is maradtak évekig’, mert vannak vezetők, akik képtelenek elviselni, hogy másnak, a sok bizonyos kérdés közül talán egyben igaza legyen. Félnek, hogy leesnek a trónról, ha ezt elismerik. Vagy egyszerűen önmaguknál okosabb embert nem ismernek a vállalatnál. Nincs rettenetesebb az ilyen „szellemi despotáknál”. De állítsuk fel úgy a tételt, hogy a vezetőknek volt igaza rosszul vélekedett valamiről a beosztott. Kell-e véleménynyilvánításért áthelyezéssel sújtani, talán véglegesíteni jelentéktelenebb bosztásában? Nem tételezhető fel. hogy idők folyamán tágult a látóköre, növekedett a tudása, és maga is rájött a tévedésére? Ha nem lenne meg bennünk ez a tulajdonság, bajosan tudnánk új, nehezebb feladatokat megoldani, nehézségeket felszámolni. Nemcsak a megtorlást szenvedőket, de az összes dolgozókat nyomasztja az olyan légkör, amelyben évek után is csak a korábbi hibái szerint ítélik meg az embereket. M inden változik, ha a vál■ * tozás nem is egyenletes. De állandó. Hogyne mutatkoznék ez hatványozott mértékben az embereknél, akik egymásra is hatnak, nevelik, csiszolják a köztük élőket, nyesegetik természetük durvább szögletességeit, tanítják egymást. Tudunk üzemvezetőről, tsz- brigádvezetőről, vállalatigazgatóról, akinek a távozása után keresztet vetettek munkatársaik és új helyükön azzal a nem éppen finom feltétellel fogadták őket: „Itt vagy megszokik az elvtárs, vagy megszökik.” Nem szöktek meg, feltalálták magukat, s vezetésükkel meg duplázódtak az addigi eredmé nyék. Beosztottaik el nem engednék őket a világért sem. Tóth István
