Petőfi Népe, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-04 / 79. szám
TENGER VOLT. Valamikor a régi hadseregben — komiszabbnál komiszabb kenyér: voltam honvéd, ki honját védeni fél — veszendő hont tűrő népe ellen. A Visó-völgyén kötötték ki társam, ki annyi úton velem menetelt — villogó por arcába tüzelt; lógott a fán fakó ájulásban. Váralján az országúti fákra kötöttek fel negyven katonát, negyven lengett jobbra, balra át s öltött nyelvet vérre, pusztulásra, Nemzetvesztó nemzetvezetőkkel volt terhes a jajongó haza; s úgy szakadt rá 44 hava — zörgő szél a csont-jég temetőben. Szatmár előtt megbújtunk vagy százan; cserbenhagytuk a gyalázatot; áradtak az orosz csapatok; sodródtunk a földszín áradásban. Tenger volt és szürke volt és mély volt, mint minden nagyság, olyan egyszerű, s vele mennyi könny, s milyen derű — széles föld és tornyosuló égbolt! Vasvári István KÖSZÖNTŐNK! A gyermekért, ki fázva, véznán, rongyban köhögte át az úrgőgű telet, a cselédért, kit láncra vert a tőke, s csendőr pofozott, hogyha sziszegett, a munkásért, akin tiport a törvény, akinek gyár és tárna nem jutott, az értelemért, amelyre könyv nem sugárzott, s lovak közt hált, mig lángja kialudt, a katonáért, akinek halni kellett barbár, rabló, oktalan frontokon, népünkért, hogy hazáját megtalálta végre, ahol békében, szabadon él, teremt s új, szebb, ezredévbe lép, — ó, első szabad Kikelet, köszöntünk: áprilisi Ég! Csordás Nagy Dezső ÁPRILIS EMLÉK Elcsörtettek a tankok, attak búrján szél pengette énekét, messze elhúztak a bombázók, Tavasz! — Égre írták a fecskék. Mit lesepertek a gránátok, újra raktuk a cseréptetőt, nyakbaakasztott tarisznyából áldást szórtak a magvetők. Tanyáról jöttél kis szatyorral, szivárványkendövei intettél, hét tojást hoztál, zacskó lisztet s míg dudorásztál a tűzhelynél, kigyúlt a villany, csillagszlrom, fénybe merült a szoba, konyha. — Lesz itt élet, boldog, emberi! szép mosolyod égre ragyogta. Lukács Miklós vedelték a bort. Már valamenynyien rosszul érezték magukat. A söprű azonban csak hordta, hordta a tömérdek bort és gyümölcsöt. — Elég! — kiáltotta a bűvészinas, de az elvarázsolt jószág ezt a szót nem értette. S a gyermek elszörnyedve ébredt a valóra: Elfelejtette, milyen igére hagyja abba a söprű a szüretet. Az asztalon halomban állt az alma. Megteltek a karosszékek, a szekrények, a kamrák, a csűrök — és az imént elővarázsolt gyümölcsös háromnegyed része még roskadt a terméstől. — A kuLtúrházba! — rikkantotta a megijedt gyerek. Mindhiába; nemsokára színültig megtelt a moziterem, a klubszoba, a pingpong-helyiség is. Az inas ekkor baltát ragadt és négyfelé metszette a gonoszt. De a négy 6öprűrész önálló életre kelt; ez időtől négyannyi bort és gyümölcsöt cipeltek elő. A bűvészinas térdre rogyott a söprűk előtt: — Hagyjátok abba. könyörgöm — kiáltotta. — Esküszöm, holnapra megtudom a varázsszót; előlegezzétek addig a bizalmat. PERSZE nem volt ennek se foganatja. De a falu népe korántsem fogta fel ilyen tragikusan a dolgot. Az emberek szürcsölve hasaltak az árok partján, mások felszedték az út porába guruló almákat, és jókedvűen majszolták. Volt olyan is, aid zsákba gyűjtötte a zamatdús gyümölcsöt azzal a leplezetlen szándékkal, hogy azt kemény valutáért értékesítse. — Lám, a 'szorgalom mit tesz — szólt az egyik elismerőleg. — Igen ám, de csak csodával — mondta a tanács mezőgazdasági osztályának helyettes vezetője. — Fenét csoda — szólt az öreg —, csak átvették az amerikai farmerek élenjáró módszerét. Mindig ezt mondtam. — Szerintem — így magyarázta a dolgot egy termetes aszszony — a bűvészinas Dániában volt tanulmányúton. Ott tanulta az agrotechnikát. Szegény inas, dehogyis tanult az valamit is. Ha a csámcsogok és szürcsölők jobban szemügyre veszik, bizony megesik a szívük szegény fején. Képzeljék maguk elé a gyereket nyákig almában. Percenként elé perdül egy söprű, szörnyű elszánt ábrázattal és nyakon önti egy kádravaló kadarkával. — Kegyelem! — sifcoltotta a fiúcska. — Segítség! Mester, Ah. Mester! — Mi a baj. fickó? — kérdezte a segítségére siető varázsló, Mihez lehet hasonlítani? Leheletfinom rajzhoz, melyet tűhegyes fehér krétával alkotott a művész? Álomhoz, meséhez, költeményhez? Mindegyikből van valami a halasi csipkében. Hallottuk a rádióban, láttuk filmhíradóban, olvastuk az újságban, milyen sikere van a bécsi magyar húsvéti kiállításon más népművészeti remekek közöt a halasi népművész-asszonyok műveinek. Ritkaságként őrizzük a nemrég kibocsátott halasi csipke bélyegsorozat egyegy példányát. A művészi bélyegekre domborított halasi csipkéről pedig az arab díszítőművészet csodái jutnak eszünkbe. Mi módon kapcsolódott ebbe a nemes hírverésbe a Halasi Csipkeház? Sehogy. Náluk nem jártak a külkereskedelem propagandistái, sem a grafikusok. Pedig az lenne természetes, ha a művek visszhangja a művészekig is elérne. Bodrogi István, a háziipari szövetkezet elnöke hallott a bécsi kiállításról, sikerről. A postabélyeg-sorozatból a 40 filléres „galambos” példány egy lepecsételt darabját őrizte fiókjában, azt nekünk ajándékozta. Megvan azonban a sorozat az üvegtárlóban. — Miénk a munka — a dicsőség másé — mondotta kissé rezignáltan az elnök. A világhírből kiindulva a csipke exportjához akartunk „kilyukadni” tapogatózó kérdéseinkkel. Néhány adatig jutottunk el. Tehát, hogy 1963-ban 72 ezer forint értékűt készített a szövetkezet — csak belföldre. Exportra nem ment. A csipke exportjára a MODEX „hivatott”, ahogy Bodrogi István tájékoztatott bennünket; ilyen megrendelésük nem volt. Hogyan jut mégis külföldre halasi csipke? A megrendelő üzletekben itt, nálunk veszik meg a külföldi vendégek. De minderről vonakodva beszélt a szövetkezet elnöke. Nyilatkozott már máskor is — pl. a szövetkezeti lap munkatársának —, s az illetékes szerveket úgy bírálták, hogy az ő szájába adták véleményüket. Szerinte nem is illő ezzel a népművészeti termékkel úgy foglalkozni, hogy tervszámok, termelési értékek alapján mérjük a produktumot. — A halasi csipke értéke — művészi előállításban van — fejtegette —, a tervszámok forint értéke nem fejezi ki az alkotások jelentőségét. Az exportot nem is lehet erőltetni, csak annyit állíthatnak elő, amennyire a már egyre kevesebb igaza népművész képes. A jelenlegi igénnyel valamennyit tudják foglalkoztatni. Meglátogattuk a Csipkehóz egyik nagy, világos termét, melybe most rendezik a csipkemúzeumot. (Azt is kifogásolja az elnök, hogy erről a sajtó többször úgy írt, mint kész létesítményről.) Ebben a helyiségben véletlenül együtt találtuk a nyolc népművészt, aki általában odahaza dolgozik, csak most Kiskunhalason, akik művészi fokon értenek a csipke varrásához. Mikor a halasi csipke minden más csipkétől különböző „karakteréről” érdeklődtünk, egyszerre többen is hangsúlyoz— Ezt a csipkét nem verik, hanem varrják. Máshol ezt nem csinálják. Anyáról lányra száll a művészi készség. Tanulni is kell, de születni is kell rá. 38—40 féle öltéssel történik a csipkeformák, figurák, alapok kitöltése, s az már művészi készséget igényel, ki milyen öltésfajtát tart egy virágrész, lepkeszárny, levél vagy galambcsőr kivarrására legalkalmasabbnak. Figyeljük csak, milyen költőiek, egyben szemléletesek az öltések nevei: sodrott, harangos, vízfolyásos, rózsafűzéres, ágbogas, hópelyhes, harmateseppes — hogy csak néhányat említsünk. — Van-e utánpótlás népművészekben? — 1955-ben volt tanfolyamunk — válaszolta Püspöki Ferencné. Akkor harminchármán voltunk tanulók: ketten maradink belőlük iparművészek... Ezer forint körül tudunk keresni — otthoni munkával jól jön ez. Ezenkívül iparművészi igazolványunkra még 300 Ft alkotói díj jár. Évente 3—4 ezer látogató keresi fel a Csipkeházat. Köztük sok külföldi. A vendégkönyvben szovjet párttitkárok, olasz polgármesterek, holland mérnök, angol képviselő mellett találhatjuk például az EAK-beli holott jól látta a történeteket. Kiemelte inasát szorongatott helyzetéből; élesztgette, babusgatta, de a gyermek egyre ezt kiáltotta: — Mester! Parancsold vissza a söprűt! Süllyesszed el az almafákat! Rohaszd el a szőlőt! — Nem estem a fejemre — szólt a bölcs Mester. — Nem azért trágyáztam a kertemet, hogy a jó termést tönkre tegyem. Mert tudd meg, a fák és tövek nem a varázsszótól nőttek, hanem azért, mert a mi földünk áldott, termékeny; ha trágyázzuk és gondozzuk, rengeteget hoz. — De a söprű?! — Azt anyagilag érdekeltté tettem, azért ilyen szorgalmas. Nem ő a hibás, hanem te, fiacskám. — Hogy érted ezt? — HÁT ÉSZ NÉLKÜL telepítettél gyümölcsöt és szőlőt; arra már nem gondoltál, mi lesz, ha az jól terem, hová rakod az értékes almát és szőlőt. Na, ne bőgj, gyere, csinálj raktárházat, ládát, hordót, vasúti kocsit és gazdag leszel. Majd én segítek. — Kapok büntetést a sok kárbaveszett jószágért? — kérdezte szepegve az inas. — Igen — mondta a galambepéjű mester. — Mindet neked kell megenned. Máté György egy kicsit sürgősebb a munka, s bejöttek. Kaptunk az alkalmon, lefényképeztük őket. A sor bal hátsó sarkánál kezdve Püspöki Ferencnél Papp Amáliát, Fekete Rózsikát, Török Imrénét, Dinynyés Istvánnét, Kocsis Károlynét, Dér Antalnét, Vízkeleti Balázsnét látjuk. Figyeljük meg az arcokat. Nemcsak elmélyültek, hanem, a művészi alkotómunka csendes szenvedélyének ' öröme is tükröződik rajtuk. Kívülük csupán néhányan vannak még Mohamed Zekeria Szaleh aláírását is... A halasi csipke világhírére, ugyanakkor az iparművészutánpótlás helyzetére gondolva, nem a szövetkezeti elnök, hanem a magunk nevében vetjük fel. Az illetékes exportintézmény több propagandával, esetleg exportigénnyel hozzájárulhatna, hogy a halasi csipke ne váljék lassan egy iparművészeti ág hattyúdalává. Tóth István
