Petőfi Népe, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-08 / 57. szám
Ess, [tenderedj fel! Szávay Edit rajza Minap a Petőfi Népéből boldog örömmel értesülhettünk, hogy mi, versbarátok, országos viszonylatban is a legnagyobb számmal tündöklőnk megyénk- szerte. Vezetünk, vezetünk, sokmindenben vezetünk. Így a legmaibb szuper-költők hüperver- seit is csúcsától tövéig megértő lelkesedéssel rajongjuk körül itt mifelénk. Versírásunk mai közérthetőségi fokán ez csak természetes — s éppen a közérthetőség szemszögéből szemlélve a történelmi múltat, illik megemlékeznünk az e nemben most félszázada felfénylett merzista Schwittersről. (A „merz” jelenthet korbácsot, amellyel a versbarátot flagellálják minél nagyobb élvezetre az ilyenféle hü- per-költészet olvasása vagy hallgatása közben, vagy amellyel a költő beledurrant a sznobok képébe.) Schwittens ilyen strófákkal gyönyörködtette a nyugati ifjúság lelkes értelmét: Anna csöpög a neved mint a marhataggyú Kávékban csöpög a hátamon annavirág te balga állat szeretek néked Így. Írásjelek és közönséges értelem kiküszöbölve... Nemes hagyomány, ehhez nem fér két ség. Mostanában halt meg Jean Cocteau is, Tristan Tzara is (mellékesen: rég visszatérve „a világos értelmű francia irodalmi tisztasághoz” — ahogy a Lett rés Francaises búcsúzott tőlük) —, de ötven éve szuper-hüperek voltak ők is. Pl. Cocteau: A hegy orma egy ökör, a fején egy szék van, A templom megmozdul, telién volt, A tehén egy árnyékkal teleszórt hegy, Az öszvér forgatja a hegyet, A szeme tintatartó, A legyek isszák a tintát, — s végre gálántul egy rímet is dob az öregebbek kedvéért: A kékruhás angyalok Isten körül úsznak gyalog. Persze ez a szép vad forra- dalmiság idővel lefinomult a későbbi költők ajkán, de mély rejtelmeiből nem sokkal több ,,közönséges értelmet” árult el még ötven év múlva se. Milyen kár, hogy Ady, Majakovszkij, József Attila versei közül a korszakjelző nagy műveket véges elménkkel is meg tudjuk érteni, így tőlük nem emlegethetünk fel hüper-szuperokat —, de szerencsére itt van például a legmaibb magyar líra birodalmában tekintély-nagybirtokos Fodor József: ... Most születik, igen! (szem, nevesd az őszt!) Valani most. A nyugattól keletig Kigyúlt nagy föld égfodte pólyái közt Egy új világ sikkan föl, penderedik. Mint nagy záporra rög, rés folytig dagad, • • • S tömlő, izgatott új szesszel túlira tölt: Idők értén, már nem-tarthatva-fakadt Buggyanásig megindult, forr, zeng a föld. Nos, a „penderedik” nagyon tetszik, mint állítmány az új világ mellett, s a „tömlő, izgatott új szesszel fultra tölt” valami is jótékonyan elkábít. De a saját alkotóházunkban világító mécset se rejtsük véka alá. Hatvani Dánielünk szerint: „kopott fűcsomók remegnek a hőség kocsonyatetején”... „A zöld-sárga lubickolásban mozdulatlan * kövek a tanyák. Felbukik bennük a szikkadt- ság s a dűlőútak porában fuldokol. Vastagon és részegen okádja az évszázadok mozdulatlanságát...” Hallom az embereket... Kiáltásuk szétfolyik a távolság üvegszálain, s lecsorog az útmenti füvekre. S az utak föltekerednek a napok és évek orsóira. Éjszakánként újra lepörögnek s ellebegnek a csillagok között,” Meg kell jegyeznünk, hogy ezek verssorok, akárhogy is szakítjuk meg őket. (Nehéz ugy-e Elviráeska? De hát azért majdcsak legyűrjük mi ezt itt a Kiskunságban!) .i.Nosza mindezek után fel- penderedett és letekeredett emlékezetemben egy gyönyörű költemény, amit valaha a Borsszem Jankóból plagizáltam. Gyerünk — mondám most — s mint a magamét bemutattam az egyik fő-fő versbarát és veregyártó szemüveges szőke ifjúnak. Hosz- szú ön-óda ez a vers —, értelméből mit sem veszít, ha csak az első, a középső és az utolsó szakát mutatom be. Jmhol: Az esti szellő pázsitos sugára ha délisark sóhajtán átvonul, enyhén zokog az ekvátor határa és önfeledten önmagába hull. A Pirónek Bráma-mosta bércén meg nem fogant Olimp gyászdalt kacag, az esti szellő, görögül nem értvén, a dallamát visszhangoztatja csak. De ha az éjfél hetérák danáján prométeüszként láncát szétveti, babért lövell majd szírtövezte pályám nekem, neked, nekünk, nektek, neki. A pelyhesállú nagy versszakértő könnyed engedékenységgel végigolvasta ön-ódámat, majd fölényes elhárító mozdulattal tolta vissza elém, szólván: — Apaszivar, ebben ritmus lábat- lankodik merőben korszerűtlenül, és rímek zavarják a különben elég világos értelmet. Vegye, vigye, ritmustalanítsa és rímtelenítse, azután visszahozhatja. Megpróbálom. Ész, penderedj fel és tekeredj le —, majdcsak kiöblítődik belőled a szuperlíra. S. Gy. 47. A nemesfémeseknél Az országban félmillió dolog- talan tengődött. Horthyné megindította a „nyomorenyhítő” akciót, gyűjtést a Royal Apollóban és a Vigadóban rendezett ünnepélyeken. Az eredmény: új levesosztók a Zita-telepi ba- rakokban, a Józsefvárosban, a Bezerédy utcai iskola alagsorában és másutt. A kommunisták röpiratai a nélkülözőkhöz szóltak: Csak önmaguk változtathatnak sorsukon, össze kell fogni az erőket. Két éve, hogy a pártkongresszus meghányta-vetette az ország sorsát. A küldöttek mindent jól láttak, de következtetésük nem volt megfontolt: nem vették figyelembe, hogy milliók élnek az országban, akiknek szemében mumus a forradalom, akiket régi szokások, hagyományok fékeznek, előítéletek tartanak béklyóban. Egyes csoportokban ilyen jelszó kapott lábra: „Kötél ellen golyóval védekezünk.” De az ilyen tervek valóraváltásá- nak hiányoztak a feltételei. A párt programja azt hirdette: meg kell valósítani a Második Magyar Tanácsköztársaságot! Csakhogy sok becsületes, odaadó harcosban kétség élt: Vajon van-e, lesz-e elég erő? Nem kellene-e olyan cél, amelyet sokan követnének, nemcsak a kommunisták? Előbb talán demokratikus átalakulás volna célszerű — sokan fontolgatták ezt —, könnyítés azoknak a sorsán, akiknek rosszul megy: a kisparasztén, a városi kispolgárén is. Ám a párt iránti hűség arra kötelezte mind- annyiukat, hogy fegyelmezetten kövessék a kongresszus utasításait. Valamennyien hitték, hogy Magyarországra is érvényes Marx megállapítása: „Az ellen- forradalmi talaj is forradalmi talaj.” Az események yalóban azt mutatták, hogy a mind elviselhetetlenebb állapotok forradalmasították a tömeghangulatot. A Kazinczy utcában, a nemesfémeseknél ülésezett az ESZE vezérkara. Az előszobában őrség állt nemesfémipari munkásokból. Ügy intézték, hogy a tágas teremszerű helyiségben a szavalókórus próbázzon, mialatt a kisebbikben az értekezlet folyik. Eszerint irányították az érkezőket. Ott volt az ülésen Madzsar József orvos, a nagynevű szociológus, a Társadalmi Szemle szerkesztője és az Egyesült Szakszervezeti Ellenzék sok más vezetője. Munkatársai tudták Madzsarról — már a rendőrség is gyanította —, hogy évek óta az illegális kommunista párt tagja. Kizárták a Szociáldemokrata Pártból, mert igaz forradalmár: gyűlöli az egyezkedőket, akik, hogy a kormány szemében jó fiúk maradhassanak, fékezik a városi munkások harcát, homokba dugják fejüket a falusi szegénység szenvedései láttán. — Forradalmasodé tömegek, megalkuvó vezetők — mondta Madzsar, aki ezúttal a világ- politika alakulásáról tájékoztatta az egybegyűlteket. Ott volt az ESZE ülésén Fürst Sándor, Palotás Imre, Németh János, Tóth Gyula, Kruzslák Béla, Berger Irén. Kámány János, ott volt Badanti Tóni és Papp Feri is. ' Kámány János szakszervezeti bizalmi, a KMP üzemi sejtjének szervezője volt a Kaszabféle Csavar- és Vasárugyárban, Angyalföldön, a Bencze utca 5- ben, a mai Elzett gyár helyén. Idősebb Szarka Károly és fivére László, Ambrus József és mások tartoztak az üzem illegális szervezetéhez. Maga Ká- mánv szintén vezető szerepet töltött be az Egyesült Szak- szervezeti Ellenzékben. — Viharfelhők gyülekeznek — jellemezte a nemzetközi helyzetet Madzsar —, folyik a japán —kínai háború. A kapitalisták újult erővel szervezik egységfrontjukat a Szovjetunió ellen. A SZOMBATI SZORQALOM MŰHELYÉBŐL A szombati szorgalom műhelyéből jöttél. Mosogatóvíz gőze, seprű muzsikája, tűz nevetése és ragyogó szoba maradt mögötted. A délutáni utcán veled jöttek kislányod álmai, és vártak a percek, melyek enyémek is voltak, s tudtam már: szép lesz a vasárnap. — Holnap pörkölt lesz az ebéd — mondtad és vidáman eléd kerültek az utcai fények, ők is figyelték a beszéded, és arcodat megsímogatták.. J Zártak a boltok és a fodrászüzlet várta vendégeit, Te felnevettél — ritkán nevetsz —, nevetted beszédű és míg az arcok lassan elmosódtak áz alkonyat homályán, és a holnap színes dallamát és e köznapi percek emlékét — milyen semmiség! elhoztam, ím, magammal, megőrizni, hűen megtartani..: Antalfy István ASSZONYT DICSÉRŐ Estétől hajnalig végtelen versekkel dicsérhetnélek, együtt élt huszonkét évünket sorjázva elő, hogy rója le nemes háláját, tárja ki titkát a lélek. Mert perlekedni a halállal még fölemelő, még nyugtató érzés, ha nincs adósságunk magunkkal szemben a szövetségünkre az áltatás szennye sem tapad. Az elpergett két évtizedben nem éltek kívülünk szebben, Európánk vérfelhős, viharos egei alatt __ As szonyt kincseid is bálványozhatnám, termékeny tested, vonzó szépségét, a már huszonkét éve csodált, káprázatos műhelyt s utánozhatatlan gyönyörű rendet, melynek törvényeit két fiunk élteti tovább; lehetnék szerelmes lobogású férfi, de csalárd képlet kerekednék ki, és bizalmunk csorbulna megint; minket az örök folytonosság meggyőződése is éltet, és korunk a szívek szabadítóinak tekint. Estétől hajnalig végtelen versekkel dicsérhetnélek, s büszkélkedve kiáltozhatnám: mi egyek vagyunk! Hűségünkben nemcsak a testünk kívánó vágya a lényeg, sosem volt egyetlen mércénk a hevünk és fagyunk. Bennünket az osztály: a szolgák s szegények iszonyú sorsa igazított össze, s holtunkig a szétüldözött munkások, parasztok számára hullajtott mostoha morzsa réme is bújtogat még tiszta csókjaink között. Asszonyi kincseid foglalta a harc, a konok szándék; a népben bízni csak, és bátran, ki felel: hit-e? Mi lenne a sorsom (erre is választ!), ha egyedül járnék? S győzhet-e így szerte milliók igaza, hite? A jövő elválaszthatatlan társai, s asszony és férfi közös lázadása vagyunk: a változó világ fölött már hatalom, és aki előlünk dacból sem tér ki, tűrje: szaporodnak vele a sors-tragédiák... Estétől hajnalig végtelen versekkel dicsérhetnélek, hogy töretlen állunk a holnap gondjai előtt, hogy az emberért és egymásért számvetést ha tart a lélek, nem kell szégyelnünk a mögöttünk nyújtózó időt. Nincsen alázó adósságunk a néppel s magunkkal szemben. Ha hibáztunk olykor, az se gúnyolható kaland. Szerelemmel, harccal éltünk, s nem hiába hittünk a szebben vén Földünk napkeltő, tisztuló egei alatt... Földeák Sándor
