Petőfi Népe, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-21 / 68. szám
1964. március 81, szombat S. oldal A budapesti Munkás Tanácsban bejelentik a Forradalmi Kormányzó Tanács megalakulását. Hincz Gyula rajza, 1919. március 22. Tollal és nemes küzdő szívvel Még 1913 decemberében egy színes fedőlapú verseskötet látott a kecskeméti nyomdában napvilágot. A borítóját a városháza kőnyomdájában litografálták, s azon egy kalapácsára támaszkodó izmos karú munkás látható, a háttérben pedig gyárak füstölögnek. Félreérthetetlen motívum ez, mint ahogy félre nem érthető a kötet címe is: Gőzkalapács. Hajnal József, az ifjú poéta volt a szerzője ennek a gyűjteménynek, amely nem csak a helyi sajtóban — Tóth László tollából —, de országos lapokban is — Világszabadság, Népszava — kedvező visszhangot váltott ki. „Minden verséből, szóljanak azok a szerelemről, tavaszról, virradatról vagy halálról, kicsendül az elnyomottakért síró panaszos hang, az összetartásra serkentés, tisztán hangzanak belőle a szocializmus jelszavai.” — írja Tóth László és szenzációnak nevezi a kötet a város kulturális életében, a proletár irodalom számára pedig értékes és hasznos munkának, amely szerzőjének helyet biztosít a magyar líra képviselői között. Megfakultak-e ezek a megállapítások az idő távolából? Ezt kutattam a kéziratos könyvet — a könyvtárból az ott őrzött egyetlen példányt is végképpen „kölcsönvette” valaki — lapozgatva. S Hajnal József — a mai 79 éves veterán — mint lobogó lelkületű fiatalember lépett elém: „... lánctörő munkámban meg nem állít se szu- ronverdő, se a feszület.” — vallja Ősapáim című versében. Természetről, szerelemről énekel, s belejátszik mindig a közösségi, a szociális érzés, a társakért, a jövendőért érzett felelősség. „Űj hittel csügg lelkem a jövendőn, — Mert megcsókolt a piros napsugár!” Értelme van ennek a piros napsugárnak, s képletes az is, amikor az ég felé nyomult sok kérges tenyérre így felel a rímes szó: „Feljött Keleten a vörös kenyér.” (Virradás.) S ha a mezőn jár — a vers címe is ez: Mezőn — ezt a költői sort „Itt égő pipacsok az utamat állják, — Amott eggyéforrtak a szerelmes mályvák”— ilyen kép váltja fel: „Megkínzott parasztok bús nótája rezdül: — S lángba csap lázadó szívemen keresztül.” Idézném még, de félek, nem marad helyem másra, pedig még volna mondanivalóm Hajnal Józsefről, a prózaíróról is. Hajnal József a kecskeméti levéltárban. így hát csak annyit: nem fakultak ki ezek a versek. Vallanak ma is egy, a maga korában haladó eszmék felé tekintő, s azért küzdeni is akaró ifjú ember indulásáról, harcos szemléletéről. Földindulás. Ezt a címet adta összegyűjtött harctéri leveleinek, jegyzeteinek, a lapokban megjelent háborúellenes írásainak. Pe- terdi Andor — Várnai Zseni férje és költőtársa —írta hozzá az előszót a melegszívű barát lelkes szavaival, így zárva sorait: „Hajnal József megszólaltatta a lelkiismeretűnket. „Ez a kötet már nem láthatott napvilágot. A szerző úgy hozta el a kefele- vonatot a nyomdából, miután minden haladó érzésű, gondolkodású emberbe belefojtotta az ellenforradalom a szót. Sok-sok esztendő telt el, mire újra tollat fogott Hajnal József, hogy felvázolja visszaemlékezéseit arról a nehéz, de mégis szép időszakról, amikor ott állhatott a kecskeméti munkásmozgalom bölcsőjénél, s harcolt is érte a maga fegyverével, a tollal, mint az első szocialista, kommunista sajtó kecskeméti szerkesztője. Regényes életrajz, ezt a műfaji megjelölést lehetne adni Látó Pál közbeszól című írásának. A századforduló körül kezdődik a könyvbeli Látó Pál — nyilvánvalóan Hajnal József — életútja és a Magyar Tanácsköztársaság bukásával zárul. S közben eseményeket, hiteles történeteket mond el a munkásmozgalom életéből telitűzdelve várostörténeti, helytörténeti adalékokkal, dokumentummal felérő megállapításokkal. Felvonultatja a mozgalom vezetőit, megismerjük a későbbi mártírok, a harcostársak küzdelmes és tragikus sorsát. Horváth Ambrus, Vágó Béla, Berényi Pál, Lugosi István, dr. Budai Dezső, Vincze Lajos, Hajma József, Reisz- mann Sándor és Simon István alakja vonul előttünk el, s kerül emberi közelségbe. (Hiszen legtöbbjük nevét sokan csak kecskeméti utcanevekről, és feliratokról ismerik.) Idézi a Magyar Alföld május 1-i vezércikkét Tóth László tollából, s elmondja — a szemtanú hitelességével — a későbbi tragikus eseményeket, a Francia Kiss Mihály és Héjjas Iván vezette ellenforradalmi brigantik véres leszámolását. Megelevenedik az ismeretlen Rábák János mozdonyvezető, aki „úgy verekedett az életéért, mint egy csapdába került fenevad, acélkemény ökleivel súlyos csapásokat osztogatott azoknak, akikkel szembetaláta magát — mindaddig, amíg puskatussal szét nem ütötték a fejét”. „Az első nekirohanás szomorú éjszakájának harminchat halálos áldozata lett” — írja Hajnal József, s beszámol a továbbiakról is, amikor még újabb áldozatokat követelt a „nagy leszámolás”. Megrendítő ez a kis — alig 75 oldalas kéziratos, eddig könyvalakban még ki nem adott — füzet, s amikor az ember végigolvasta, úgy érzi, gazdagabb lett általa. A részletek rajza adja az élményt, s az egyszerű sorok mögött meghúzódó Barta Lajos: VILÁGSZABADSÁG Barta Lajos Kossuth-dijas írónk, Ady Endre barátja és jelentős kortársa néhány nappal a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után írta az alábbi örökbecsű írását. Ott, ahol én kis gyerek voltam, mindenütt szép, nagy egyenes földek vannak. A szem ott mindenütt messzire láthat, de az emberek lelke abban az időben mégis nagyon szűk kis helyen mozgott. Akkor még az egyszerű ember lelkének nem volt szárnya, hogy a gondolata erejével átrepüljön az egész világon... Az országút mellett, a falutól nem messze, ott agy csárda állt. Kijöttek hozzánk a csárdába az öreg emberek beszélgetni. Felültettek a térdükre, és úgy folyt a szó köztük. A hajuk már fehér volt, az arcuk ráncos. Sokat beszéltek egy nagy harcról, Aki megkérdezte őket: — Milyen harc volt az? Annak azt felelték: — A szabadságharc!... Bent a faluban nagy házak is voltak, a széles tornácok eleje vastag oszlopokra nehezedett. De a falu végén csak kis házak álltak, szalmatetejüket a szél régóta cibálta, tépte és nagy lyukakat szaggatott rajta. Ezekben a kis házakban laktak a zsöllérek. Ök voltak azok, akik a csárdába beszélgetni kijártak, akiknek a térdén de sokat lovagoltam. Már reszketeg, öreg testek voltak, erejük beleveszeti a mások földjébe. Nagy darabokban feküdtek ott a földek. Beláthatatlan nagy tagokban, se szélük, se hosszuk. A zsöllérek akármerre néztek — csupa uradalom! Grófi uradalom, hercegi urado- lom, főhercegi uradalom, papi uradalom. Idegen föld, nehéz robot, sovány napszám... Akkoriban még nem voltak arra nagy vasútak, az emberek nem tudtak hazulról mozdulni, csak nagy ritkán láttak más vidékről való embert... Nem tudtak meg semmit arról, hogy mozog-e valami a világban és hogy az emberek másutt hogyan gondolkodna?... Nem tudták azt, hogy azon a határon túl vannak-e nekik testvéreik, akiknek az fáj, ami nekik is fáj, akik éppen olyan reménytelenségben élnek, mint ők is, mert nincs valami jobbra, valami nagyszerűbbre kilátásuk. Csak azt érezték, hogy az uradalmak nem mozdulnak, és az ő életük és azoknak az élete is, akik ő utánuk jönnek, már nem lesz más, csak örökös napszám... Testükben, mint szűk ketrecben, rep- desett a lélek, magukra voltak hagyatva, és fázott bennük a lélek a nagy testvértelenségen. drámaiság, amely a nagy közönség előtt csak alig-alig ismert eseményeket mondja el. Közel nyolcvan esztendő súlya nyomja a veterán Hajnal József vállát, de még ma is friss szellemi erővel — egy-egy betegségből adódó megpróbáltatással újra és újra megbirkózva — ül munkához naponta tiszteletbeli és örökös munkahelyén (amelyet nyugdíjasán sem akar elhagyni teljesen), a kecskeméti levéltárban. S az írnivalóból sem fogyna ki soha. Több esztendő munkájával kutatta végig a régi újságokat, és egy hézagpótló katalógust, címtárat szerkesztett a munkás- mozgalom helyi vonatkozású cikkeiről — az utókor számára. Ezekben a napokban — már hónapok óta — egy bőven részletező, a város számtalan hely- történeti vonatkozású adalékait is érintő életrajzán dolgozik. Még sok a mondanivalója, s egyetlen akarat fűti: szeretné átadni gazdag tapasztalatainak kincsestárát a mozgalomnak, az utódoknak. A csárda és a falu közt feküdt a temető és az öregek sírba is szálltak, anélkül, hogy csak a remény is bevillámlott volna a lelkűkbe, hogy lehet ez egyszer még másképp is!... Azóta is többször jártam arra! Az uradalmak még akkor sem mozdultak meg! Csak a régi napszámosok helyén dolgoztak új napszámosok; az apákat felváltották a fiúk, az unokák... A nagy földek még mindig mozdulatlanok voltak! De az időben, a levegőben, az emberi koponyákban már mozgott valamit! Valami, amit nem lehet látni, amit nem lehet megfogni! De az a valami erősebb mindennél, ami látható, ami megfogható: a gondolat... Es most azon a vidéken is, ahol a régi öregek még reménytelenül sírba szálltak, megindultak a nagy darab földek és elfutnak azok alul, akik eddig a lábukat szétterpesztve rajta álltak. És ha megkérdezed a régi zsöllérek unokáit: — Ti miért harcoltok? Akkor azok már azt felelik: — A világszabadságért! És a régi zsöllérek unokái már nem érzik azt, hogy a testük ketrec és abban fázva, dideregve röpdös a lelkűk! Hanem azt érzik, hogy a lelkűk sasmadár, és az egész világ ki van neki nyitva, hogy azon átrepüljön... A régi zsöllérek unokái nem várják, hogy jön-e a harmadik, vagy a negyedik faluból egy ember, akitől megkérdezzék: — Mi újság arrafelé? Mozog-e valami a világban? Mert ők tudják, hogy mi mozog a világban. Tudják, hogy a nagy darab földek mindenütt megindultak azok alatt, akik azokat eddig csak bitorolták. Tudják azt, hogy nemcsak a szomszéd határban, nemcsak a másik vármegyében, de nagy Oroszországban, a megvert Németországban, a gőgös Franciaországban, a forró Olaszországban, a hatalmas Angliában, mindenütt ott vannak az ő testvéreik és egyazért harcolnak mindannyian: visszaveszik a földet és felszabadítják nemcsak magukat, hanem az egész világot...! Ott, ahol én kisgyerek voltam, mindenütt szép nagy egyenes földek vannak. És a régi zsöllérek unokái most már nemcsak az ég aljáig látnak el, hanem a lelkűkkel végigrepülnek az egész világon... A világszabadság nagy lehelete zúg most végig a világon és a régi zsöllérek unokáinak lelke benne zúg ebben a leheletben. — Már a kétszázadik oldalnál tartok — újságolta a múltkoriban mosolyogva. S arra gondoltam, milyen sokat tanulhatunk ma is Hajnal Józsi bátyánktól — állhatatosságot, hívatásszerete- tet, derűs életszemléletet, friss kedélyvilágot, amellyel reagál az élet dolgaira. S akad leróni való adósságunk is — sürgető adósságok — vele szemben. Talán nem is anyagiakban — arra- igényt sem tart, s erről gondoskodnak állami, tanácsi szerveink —, hanem a munkáját erkölcsileg is jobban elismerő közlési lehetőségek megteremtésében. Hiszen annyiféle kiadvány lát napvilágot — ne jutna pénz és papír a fentebb is említett művek — legalább sze- melvényes publikálására? Nehéz elképzelni. Jó lenne, ha visszhangra találna ez a gondolat. Hiszem, hogy Hajnal József jövő esztendei 80. születésnapjára ez lenne a párt és állami szerveink, s barátaink legszebb ajándéka számára. F. Tóth Pál
