Petőfi Népe, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-13 / 36. szám
Í964. feÜruär 13. csütörtök S. oldal Nem lenne visszavonulás Pihen a hajó, a kormányos is... 5,Nekem ugyan már nincs iskolába járó gyerekem, nem érzem hát olyan fájdalmasnak az itteni állapotokat, mégis elmondom, mert napról napra tanúja vagyok. Reggelenként a házam mögött mennek él a gyerekek, útban a feketehalmi iskolába. Sokszor ők törik az első csapást a térdig érő hóban. Szinte sötét van, amikor elindulnak, mert öt kilométert kell gyalogolniuk dermesztő hidegben Alsócebéről Feketehalomig. Csak a kutyák ugatása hallatszik még olyankor a kihalt határban. Ha látom, úgy sajnálom őket, de segíteni nem tudok. Az illetékesek azt mondják, nincs tanító. Jártam az egyik gyereknek az anyjával, ha jól emlékszem, két éve, a megyei tanács oktatási osztályán, és a Művelődésügyi Minisztériumiban is. Mindkét helyen megígérték, hogy kérésünknek eleget tesznek és viszaá11' ' k Alsócebén a régi tanít; járhatnak újra a felső _os gyerekek is. De ez CöcíK ígéret maradt. Ez az iskola itt a legrégibb a kiskőrösi tanyai iskolák közül. Hatvan-hetven éves. De három vagy négy éve a felső tar gozatot megszüntették, a gyerekek pedig szanaszét szóródtak. Járnak Kiskőrösre a vásártéri iskolába, Soltvadkertre, Bócsá- ra, Felsőcebére és Feketehalomra. A többség a két utóbbiba, ahol ugyanúgy együtt tanulnak az V—VIII. osztályok, mint azelőtt itt. Most, a legutóbbi tanácsülésen isméit szóba jött az iskola dolga, amikor is azzal igyekeztek meggyőzni, hogy a kiskőrösi iskolában jobb a tanítás, mint a tanyai iskolában (ezt én is tudom), meg kilátásba helyezték, hogy kollégiumot fognak építeni a tanyai gyerekeknek. De hol vagyunk még attól? Még ha így is lenne, miért kellett már évekkel előbb szétszórni a gyerekeket? Jöjjenek ki az elvtársaik, nézzék meg, jól van-e ez így? Majd elmondják a szülők, milyen érzés az; hóban, fagyban, korán reggel iskolába ereszteni a gyereket a másik határba, amikor pedig itt is van egy a közelben!” Igazuk van Dulai György tanácstag, a kiskőrösi Törekvés Szakszövetkezet raktárosa írta ezt a levelet szerkesztőségünknek. Adatai pontosak, a levélben foglaltak annyira megfelelnek a valóságnak, hogy nekem már más dolgom nem is maradt, mint helyeselni. Igazuk van az alsóhogy a munkát idejében és megfelelő minőségben szállítsa a mesternek. Kurimszky szolgálati viszonyainak ilyetén való ismertetésével ki akarta védeni a környékbeliek közeledését. El kellett zárkózniok, nehogy bárkinek eszébe jusson bekopogni hozzájuk sarkalással, talpfoltozással. Megtartották a „lakásavatást”. Nagyon szerény „családias” ünnepség volt ez. Cigi már egészen elszokott mindenféle társaságtól. Pista a lelkére kötötte: most azután amennyire csak lehet, kerüld a nyilvános összejöveteleket. Kurimszky jól tudta, az ilyen jellegű munka megköveteli a konspirativ előírások legszigorúbb betartását. A Bank utca huszonháromban a párt egy új nyomdája kezdi meg működését, s biztonságáért közvetlenül ők ketten felelősek. — A kedves felesége? — kérdezte ezekben a napokban az egyik barátkozó hajlandóságú szomszédasszony. — Olyan ritkán lehet látni... — ö, kézit csókolom, úgyszólván sosincs itthon —. hárította cebeieknek. Elhamarkodott dolog volt az iskolájukat „körze- tesíteni”. Mert micsoda körzetesítés az: az egyik osztatlan rendszerben tanító tanyai iskolából áttenni a gyerekeket a másik ugyanolyanba — csak sokkal messzebb! Ide legtávolabbról három kilométerről jártak a gyerekek. Most öt kilométer a távolság. Ez oda-viseza naponta négy kilométer különbség. A többségnek. az ide közel lakóknak, persze ez a különbség sokkal nagyobb, Nem ok nélkül méltatlankodnak a szülők. Jogos kérés, rossz megoldás Akkor hát miért körzet esitet- ték annak idején az alsócebei iskolát? Az illetékesek magyarázata helytálló: a tanítóhiány miatt. Az akkori tanító már nyolc éve volt itt. Jogosan kérte, hogy helyezzék be Kiskőrösre. Bár korábban ketten tanítottak itt, akkoriban éppen magára maradt, egyedül foglalkozott mind a nyolc osztállyal. Kerestek helyette mást, de csak képesítés nélküli akadt. Az pedig a rendelkezések szerint nem taníthat egymaga tanya iskolában felső tagozaton 19 Azokban az években nyúltak hozzá nálunk erélyesebben a körzetesítéshez, mint a tanyai gyerekeken való segítés valóban eredményes eszközéhez, „Körzetesítsük hát Alsóeebét is — szólt a döntés —, mert mégiscsak jobb, ha külön tanul az alsó és a felső tagozat, mintha egy csoportban maradnak. Sőt, néhány gyerek még osztott iskolába is kerül, Kiskőrösre.” így is lett. „Elvi kérdés“ Azt már ezután csak a kényelmesség mondatta egyik-másik illetékessel, hogy „visszalépés lenne visszaállítani a régit”. A helybeliek bosszankodtak, mert ilyen választ is kapnak, amikor az iskolájukért kilincseltek. De bizony hiba volt „elvi kérdést” csinálni egy tévedéshez való ragaszkodásból. Mert a körzetesítés ugyan helyes intézkedés, előrelépés. Bár ne lenne már egyetlen tanyai kis iskola se, hanem mindenütt, minden osztály külön tanulna, képzett tanítók és szaktanárok vezetésével. De mechanikusan, körültekintés nélkül végrehajtani, anélkül hogy megvizsgálnák külön-külön mindenütt a helyi viszonyokat, és a gyerekek, legalábbis a többség érdekeit — így végrehajtani a körzetesítést nem fejlődés, hanem meggondolatlanság, sok bosszúság, el Kurimszky tapintatosan a közeledést. — Textilgyárba jár, ha éjszakás nappal alszik, ha nappalos, korán lepihen. Nagyon igénybe veszi a munka. Így ismertették életkörülményeiket a rokonsággal is. így lehetett megóvni magukat váratlan látogatóktól. De azért, hogy a „jó családi otthon” látszata meg legyen, bevitték a lakásba Piroska konyhabútorait. Ha valakit mégis be kell engedni, itt kínálják majd hellyel. Lassanként kialakult a ziccre dolgozó cipész házi műhelye is: munkaasztalt vásároltak háromlábú székkel, kaptafát, néhány felsőrészt, dirib-darab bőrt, árt, csirizt, kalapácsot, faszeget — mindent, ami kellett. Nem jött senki, de azért a munkaasztalt mindig „melegen” kellett tartani, olyan rendetlenségben, mintha gazdája éppen akkor hagyta volna abba a munkát. És kalapálni kellett akkor is, ha nem csinált cipőt. Sűrűn, hangosan, szabályosan. Sose tudhatja az ember ... Lehet, hogy túlságosan jól sikerült a dolog, mert olykor-olyelkeseredés és sok felesleges szenvedés forrása lett. Valahogy így történt ez Alsócebén is. Senki sem megy tanyára Más kérdés, hogy vissza lehet-e állítani az előző állapotot? Az érvényben levő rendelkezések szerint: ha legalább 15 tanítvány jut egy csoportba, akkor az iskola fenntartható. Alsócebén huszonhatan járnak az alsó tagozatba. Két tanítónak volna tehát „státus” az alsó és felső tagozatban. Csakhogy nincs jelentkező. Megnéztem: igazán nagyon szép, most parkettázott, festett, tágas kétszobás, déli fekvésű tanítólakás csatlakozik az iskolához. Ráadásul a környékbeliek nagyon szeretik a mindenkori tanítójukat. Tanítóházaspárnak való hely. De ki megy önként tanyára? Beszéltem a járási művelődésügyi osztály vezetőjével. Elismeri ő is, hogy korai volt Alsócebén a körzetesítés. Visszaállítanák a felső tagozatot, tavaly pályázatot is kiírtak erre a helyre, hiába. Ahhoz pedig nincs joga az osztályvezetőnek, hogy odaparancsoljon valakit a községből, akinek a helyére aztán mást kellene felvenni. Végül a megyei tanács vb művelődésügyi osztályának vezetőjével beszéltem. Az alsóce- beiek gondjáról nem volt tudomása. Ha hiba történt, helyre kell hozni — ez volt a véleménye. Megígérte, hogy személyesen veszi kézbe az ügyet, és az alsó- cebeiek gondját orvosolni fogja. A legjobb megoldás De a járási és a megyei osztályvezető egyöntetű véleménye szerint igazán megnyugtató módon akkor intéződne el az alsócebei gyerekek dolga, ha végre a kiskőrösi járásban is felállíthatnák az első tanyai kollégiumot. Kiskőrösön vagy Soltvadker- ten tervezik. Hogy ne kelljen többé se három, se öt kilométert gyalogolniuk fagyban, hóban a tanyai apróságoknak, ne együtt tanuljon se nyolc, se négy osztály. Hanem jó körülmények között, képzett nevelők keze alatt úgy tanulhassanak végre ők is, mint a falusi vagy a városi gyerekek. Mester László V kor minden óvintézkedés ellenére is akadt kuncsaft. Az egyik bekopogott: Mester úr, ha nem alkalmatlankodom, hoztam volna egy kis munkát. Ne folyjon a hóié a gyerek cipőjébe. Szabódni kellett, hogy máskor ne jöjjön, mert iparengedély híján baj lehet a dologból. De ezt az egy párat már meg kellett csinálni: elesettnek látszott a „megrendelő”. Sápadt, vézna férfi volt, ínségmunkából élő munkanélküli. — Készen van. de mást ne tessék hozni, mert feljelenthetnek az Ipartestületnél, nem szabad ipart űznöm. Csak segéd vagyok — magyarázkodott Kurimszky. — Mennyivel tartozom a javításért? — Semmivel, ez a kis hulladék bőr ... semmi az egész. Naponta sokszor, sokáig kopogott a kalapács. Ha Piroska gépelt — stencilre írta a Pistától kapott szöveget —, a kalapács még sűrűbben, még hangosabban kopogott. Háztartásba se időből, se pénzből nem sok telt. A párt fizette a lakást, megvásárolta a felszeA Duna hátára jrfkrázó jégpáncélt kovácsolt a tél. Kikötőkbe húzódtak a fürge járású, karcsú hajók. Családjuk körében várj ált a tavaszt a víziutak nyughatatlan vándorai — a hajósok is. Hartán, meleg konyhában, a gáztűzhely mellett szorgoskodva találtuk Ficzek Istvánt, a Deák turistahajó első kormányosát. Felesége tsz-gyűlés re ment, így a háziasszony kormánypálcája — a főzőkanál — férje kezébe került. — Nincs olyan dolog a világon, amihez egy hajós ne értene— nevet, és magára mutatva — Régi kedves szokás, hogy a zuhatagi szakaszon, a Baba- gáj-sziklánál megkereszteljük az utasokat. Leöntjük őket — víg szertartás közepette — egy pohár vízzel, van ám ilyenkor nevetés, sikongatás. A gyanútlan utast pedig, aki azt hiszi, hogy a Vaskaput ki kell nyitni — le- küldjük a gépházba. Ott lóg egy akkora kulcs, hogy négyen alig bírják cipelni. Civilben, békés otthoni környezetben semmi nem mutat arra, hogy Ficzek István a Dunán bolyongó „Deák” biztos kezű, hajóra termett kormányosa. Míg az ebéd elkészül, lemegy egy kártya parti is a legkisebb fiúval. hozzáteszi — ezzel a termettel meg is fulladnék, ha sokáig kellene ülnöm tétlenül. Itthon a ház körül mindig akad tennivaló, de azért már nem bánnám, ha hamarosan megindulna a jég. és mehetnék a szállásunkra — Orsovára. Hiába, nyughatatlan ember a hajós. Nyáron, távol a családtól örökké odahaza jár a gondolata. A téli pihenő hosszúra nyúló napjaiban pedig alig várja, hogy a hajóját ringató hullámok jeges álmukból felocsúdjanak. Ficzek István 31 éve hajózik és arra a legbüszkébb, hogy egy napot sem hiányzott, egy óráig nem volt beteg. Matrózból lett „vitorlás” (ez már magasabb rang a hajósoknál). 10 éve első kormányos, munkája ellen nem merült fel panasz soha. — Pedig nem is sejti, milyen veszedelmek leselkednek a Dunán — eleveníti fel jó hajós szokáshoz híven úti élményeit. — Egyszer kormányláncszaka- dásunk volt a zuhatagi szakaszon. 100—150 métert csúsztunk, s kis híján múlt, hogy ott nem maradtunk a sziklákon. A hajós életből nem hiányzik az izgalom, viszont derűben is bővelkedik. „A hajósok a tréfában is nagymesterek” — mondja a házigazda és bizonyításként mindjárt mesélni kezd. relést, küldte a papírt, a festéket. A párt szegény volt. Munkások filléreiből gyűlt össze minden pengő. Minden számított, a legkisebb kiadást is meg kellett gondolni. A pestújhelyi házikó új lakóinak éléskamrájában sose volt több két-három napra való élelemnél. Éjszakára vastag pokrócot erősítettek az ablakra. Kívülről ellenőrizték. nem látszik-e fény. Olykor reggelig folyt a munka: sokszorosítottak. Lehúzták a „Kommunista” friss oldalait. Szétterítve száradtak a lapok, aztán gondosan összerakták az olvasható példányokat, elkészítették a csomagokat. Néha, amikor a téli nap sugarai betévedtek a kis ház udvarára, a „cipészék” házatája megélénkült: kitették síáradni a gangra a frissen felcvikkelt cipőt. A lehúzott stencileket odabent elégették, a hamut péppé gyúrták, és éjszaka elásták a kertben. Ez sem volt elhanyagolható teendő, kiegészítette a „szerkesztőség és kiadóhivatal” megszokott munkarendjét. (Folytatjuk*) Hagyományos „jelek” után kutatunk, hiszen a romantikus tengerészhistóriákon nevelkedett képzelet valahogy ma is szeret párhuzamot vonni a rumosüveg, az elmaradhatatlan pipa — és a hajós nép között. A valóság? — Egészen más. Ma már ritka az a hajÓ6. aki pipál, pedig valamikor elképzelni sem lehetett egy kormányost pipa nélkül. Rumot sem iszunk többet, mint a szárazföldi halandók — nevet jóízűen — jómagam például egyáltalán nem fogyasztok szeszesitalt. Idejét múlta már, megkopott az a sok régi história. Kikötői életről, lányokról, kalandokról... Nem is hiányzik egyik sem. Elhiheti, hogy a fiatalok, de különösen mi családos emberek szinte újjászületünk, ahogy Mohácsot meglátjuk. Mert akkor már hamarosan magyar földre, illetve vízre — hazaérkezünk. Sokfelé megfordult, ismeri jól a Duna menti országok fővárosait, 1958-ban a Békeúton, a Szovjetunióban is járt. egészen Moszkváig eljutott. Színes élmények tarkítják munkában eltöltött éveit. — Mit tehet mást egy hajó nélküli hajós télen? Mesél arról, amit látott. Azt is csak itthon, mert Gilik János kollégám bizony messze lakik. Valamikor Harta lakosságának 60 százaléka hajós volt, fűtő. De ahogy a füstös hajók kimentek a divatból, eltűntek a fűtők is. Annak idején Harta adta minden hajózási társaságnak a legtöbb fűtőt és olyan hajósbálokat rendeztek itt télen, hogy annak az egész megyében híre szaladt. Azóta sok víz folyt le a Dunán, sok minden megváltozott, rendezettebb anyagi körülmények között élünk. Nekem például mind a négy gyerekem leérettségizett és egyik sem választotta apja mesterségét. Nem bánkódik emiatt. Minden foglalkozásnak megvan a maga szépsége, vonzereje. „Hajósból egy is elég a családban” — üti el tréfával a dolgot, de hangjából csillapíthatatlan sóvárgás érződik, a hullámbarázdákat szántó, könnyedén sikló hajó után. Csak arra vár, hogy a meginduló jég recsegő-ropogó hangjával üzenjen érte a Duna. Akkor felkerekedik és meg sem áll Orsováig. Várja a kormány- kerék, a partról ismerős városok köszöntik és a Duna bársonyos szőnyegként terül az új utakra induló hajó elé .. V. Zs.
