Petőfi Népe, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-05 / 29. szám
MN. február 5, nenh Zárszámadó közgyűlésen a „holt vidék" élővé varázsoló! PAPRIKAFÜZÉREK KÖZÖTT Nyolcvankilenc ember dolgozik a Kalocsai Paprikafeldolgozó Vállalat fajszi telepén. Az épületek előtt felhalmozott ládákban vár feldolgozásra több száz mázsa édesnemes és csípős, Kalocsa környéki paprika. Első utunk az előkészítőbe vezetett. Negyvennégy asszony — özv. Bazsa Máténé brigádja — „csipedi”, tisztítja itt a feldolgozásra váró paprikát. Egy asszony naponta 150—170 kilogramm paprikát „csíped' le a füzérekről. Tizenkét százalék NAGY SZÜRKE táskát tart elénk Farkas Ignác, a szabad- szállási Matbiász Tsz elnöke. Ezt mondja: — Tegnap ebben hoztuk ki a pénzt. Majdnem hatszázezer forintot. Egyszerre még soha nem osztottunk ki ennyit közös gazdaságunk hároméves létrejötte óta. Tekintetemmel végigfürkészem az iroda fényképes tablóit. A jól sikerült felvételek időrendi sorrendben örökítik meg az elmúlt év munkamozzanatait. Itt a paprikaszedőket látjuk, ott a lápföldbányát, emitt a hordók előkészítését, amott a barack- szüretelőket. összefüggés van a táska előző napi tartalma és a képeken ábrázolt közös munkák között... Szabadszállás, az ősi kiskun terület központja — piaci nap lévén — forgalmas. De a művelődési otthon felé vezető úton a szokásosnál is nagyobb a jövés-menés. A Mathiász Tsz 220 gazdája zárszámadó közgyűlésre igyekszik. Jellegzetes, barna kun arcok. Testtartásukon a szívós, szakadatlan munka félreismerhetetlen jegyei. A költő által megénekelt „holt vidék" szülöttei, akik a zsugori természettel dacolva egész életükben kemény harcot vívtak a földdel a megélhetésért. S hogy ez a harc még nem ért véget, az az elnök beszámolójából is kiderül. Gabonából bizony gyenge volt a tavalyi átlagtermés. A hét hold szőlőiskola azonban majdnem félmillió forinttal gyarapította a bevételt. A növénytermesztés, a kertészet, a szőlő meg a gyümölcsös együttes hozamának értéke megközelítette az ötmillió forintot, ami sokkal nagyobb a tervezettnél. Az állattenyésztésből csaknem 700 ezer forint volt a bevétel, s ennél valamivel több a segédüzemek révén. JUDÄK János főkönyvelő az 1962-es évhez viszonyítva elemzi a tavalyi eredményeket. Amíg tavalyelőtt százezrek, az elmúlt évben már milliók jellemezték a pénzösszegek méreteit. S természetes, hogy ez a gazdák jövedelmében is kifejezésre jut. Az egy főre jutó, s a közösből származó átlagjövedelem 12 és fél ezer forint körül van, a munkaegység értéke 40 forint. Másrészt a közös vagyon is nagymértékben gyarapodott: saját erőből juhhodályt. gépjavító műhelyt garázzsal, s tojóházat építettek; vásároltak két traktort, cséplő- és munkagépeket; 70 holdon nagyüzemi szőlőt és gyümölcsöst telepítettek. A legizgalmasabb kérdés : Hogyan sikerült eddig eljutndok a rövid három év alatt? — Mi nem az irodából irányítunk, hanem kint, a területen — súgja a mellettem ülő Bartal Mihály, a tsz párttitkára. — És ez a közgyűléseknél is többet ér. A javaslatok munka közben születnek. A többit már hangosan, az egész közgyűléshez szólóan mondja: — Hogy a szövetkezeti egység kialakulóban van. az a gazdák és a vezetők együttes érdeme. Az egységes akarat tette például lehetővé azt is. hogy a legnagyobb hidegben is helytálltak a gazdák, amikor műtrágyát és egyéb anyagot kellett az állomásról elszállítaniok. EZUTÁN meglepetésnek tűnő bejelentést tesz az elnök. Három évvel ezelőtt, a szövetkezet megalakulásakor, 40 ezer forintot adtak össze az akkor módosabbnak számító gazdák, hogy megteremtsék a közös alapot. Az összeg 1963 végére meghat- vanszorozódott. A gazdák most visszakapják a kölcsönt. Van miből. Az ember azt hinné, hogy az ilyen bejelentés sima, minden zökkenő nélküli elfogadtatásra talál. Ám nem ez történik. Hanem innen is. onnan is röpködnek a felszólalások: A miénk volt az eddig is, amíg a közös bukszában tartottuk. — Vegyünk rajta inkább kombájnt. — Ha benn maradna, rövidesen meghatszázszorozód- na. — No, nem kell a pénz? — kérdi nevetve Farkas Ignác. S bizony, a kölcsön visszaadását csak immel-ámmal szavazza meg a többség. Az idei termelési feladatok végrehajtásáról tanácskoztak a napokban a Kéziszerszámgyár Kecskeméti Reszelőgyáregységének kommunistái. Rajtmár István igazgató volt a párttaggyűlés előadója, szavait csendben, figyelemmel hallgatták a párttagok. — Termelési tervünket 1963- ban 110 százalékra teljesítettük — kezdte beszámolóját. — Ml enevenezer reszeiövel adtunk többet a népgazdaságnak, mint amennyit a tervek előírtak számunkra. Az idén 4,5 százalékkal kell emelnünk a termelést, vagyis 2,1 millió forint értékű áruval vár többet tőlünk az ország. Felelősségünket növeli, hogy hazánkban egyedül mi gyártunk reszeléket. Mint. ismeretes, munkáslétszámunk 40 fővel csökkent, ez pedig annyit jelent, hogy gyáregységünkben az idén, ha teljesíteni akarjuk éves tervünket, 12 százalékkal kell növelnünk a munka termelékenységét. A minőségi követelmények betartására is kötelez bennünket az a tény, hogy üzemünk egyetlen reszelőgyár az országban. Munkásgárdánk fiatal, hiszen tavaly még a gyár dolgozóinak 25 százaléka budapesti betanító szakemberekből állt. Az idén azonban számuk 0,5 százalékra csökkent, mert a tanuló időszak véget ért, a fővárosi szakemberek nagy része visszament Budapestre, ezután már a saját lábunkon kell megadnunk. Ennek ellenére nem vagyunk borúlátók. Tavalyi tervünk jelentős túlteljesítése azt bizonyítja, hogy a vizsga jól sikerült. Dolgozzunk még fegyelmezettebben, mint eddig, tegyük elevenebbé a munkaversenyt, folyamatosabbá a termelést, csupán rajtunk múlik az idei tervek teljesítése. A beszámoló után pillanatokig csend honolt a teremben, az első felszólalásra azonban nem kellett sokáig várni. Gábor Lajos kohómérnök kért szót.' — Munkás- és műszaki gárdánk nemrég ismerkedett meg a szakmával — mondotta többek között. Tavalyi terveink teljesítése önbizalmat ad számunkra, elégedettségre azonban nincs okunk. Idei terveink teljesítése, gyártmányaink minőségének javítása érdekében javaslom, hogy gyáregységünkben fordítsunk nagyobb gondot a dolgozók szakmai és politikai nevelésére. Tóth Mihály meós arra hívta fel a figyelmet, hogy több üzemrészben baj van a munka- fegyelemmel, s emiatt sok értékes munkaidő esik ki a termelésből, Kovács János, az edzőműhely égjük kommunistája, javasolta, hogy a pártszervezet foglalkozzon többet a dolgozók politikai öntudatának fejlesztésével. — Januárban több műhelyünkben emelkedett a selejtszázalék — mondta Kovács Imre meós. — Panasz van a köszörűsök munkájára, ugyanakkor sok reszelőtestet törnek az egyenge- tők, akik viszont arra hivatkoznak, hogy a kovácsműhelyben nem megfelelően végzik a !á- gyítást. — Az idén kezdtük meg a termelést korszerű, új műhelyünkben, ahol olajtüzelésű kályhák vannak, és szokatlan még az új technológia — mondta Krámli József, a kovácsok művezetője. — Emiatt bizonyos mértékig növekedett selejtszázalékunk. Az új műhelyben azonban a nehézségek nagy részét már leküzdöttük, s javítjuk a minőséget. Felszólaltak még néhónyan a párttagok közül. Valameny- nyiük szavából kicsendült a gyáregység ügye iránti felelősségérzet. A taggyűlés tanulságait mi is úgy összegezhetjük, amint azt Gémes István, a pártszervezet titkára a vitát összefoglaló beszédében megállapította. — A párttagok reálisan tárták fel azokat a hibákat, amelyek elhárításával jelentősen tudjuk javítani az üzem gyártmányainak minőségét, növelhetjük 12 százalékkal a termelékenységet és túlteljesíthetjük idei termelési terveinket. Nagy Ötté Hatvani Dániel Nyílt számonkérést! Rosszul méretezett ajtókat, hiányos szerelé- sű faliszekrényeket küldött az építkezésre a budapesti vállalat A munkások panaszkodtak a sok állásidő, az apadó erszény miatt. Idegesen mondták meg véleményüket azokról a felelősökről, akik nem, vagy csak felületesen ellenőrizték a leszállított árut és a hibák ellenére átvették. Egyik munkás megjegyezte: — Nem emlékeztek, mit válaszolt X. művezető, mikor ilyen hibákat szóvá tettünk? „Nem érdekel, hogy maguk mit keresnék. Én megkapom a magam pénzét, a többivel nem törődöm.” — Tudnám én, hogyan kellene ilyen irányítókat emberségre nevelni — fordult hevesen gesztikulálva a beszélő felé egy másik építő, és a házak mögött nem messze megbújó irodák felé biccentett. — Két módszerem is volna hozzá. Elrendelném, hogy egy hónapig cseréljen helyet valame- lyi'fűnkkel; tudná meg, mit érez az ember, mikor két kézzel dolgozna, de tehetetlen. Vagy utasítást adnék, hogy attól függjön a következő fizetésének nagysága, mennyire biztosította nekünk a folyamatos munkát... Kemény javaslatok. Nem is abban a hiszem- ben vetették fel a, joggal méltatlankodó munkások, hogy azokat gyakorlatilag egyszerűen meg lehetne valósítani. M i szokott következni, ha az újság megírja a fentihez hasonló epizódot, tapasztalatot? Az építésvezetőségen szidják a sajtót. Miért ír meg ilyet az újságíró, mi az ördögnek fokozza a cikkel a „dolgozók rossz hangulatát”? Ügy is elég baj van a munkafegyelemmel. Bizonyos, hogy a kapkodás, szervezetlenség, a sok állásidő nem kedvez a munkafegyelem megszilárdulásának. — Másrészt az is igaz, hogy jelen esetben a budapesti vállalat pontatlansága az eredendő oka az itteni fennakadásnak. Hogyan továbbítsák annak az itteni bírálatot? Mit ér el vele az építésvezetőség, ha a kritikát tartalmazó lappéldányt megküldi a pestieknek? Azokról csak a helyi, megyei lapban volt szó, ott, távol Budapesten megússzák a nyilvános bírálatot. Azt meg elviselik, ha a cikk nyomán felsőbb, szervtől kapnak valami írásbeli figyelmeztetést; bőven van alkalom ki- magyarázkodásra is. A közzétett kritika az ittenieken csattan, s abból az a rész „aktuális” rájuk, ami az átvételi ellenőrzés elmulasztására vonatkozik. Ezt azonban nehéz kimagyarázni, mert hisz annak megint sok ága-boga lehet. Következhetett egyszerűen kényelmességből. Vagy érkezhetett az ajtó, faliszekrény az év utolsó napjaiban, s az építésvezetőségen örültek, csakhogy itt vannak már; nem töltötték ellenőrzéssel, „szőrözéssel” az időt. Vagy megalkudtak: év végére mindenhogy későn szállították azokat, az építést befejezni már úgysem tudják. Legalább a pestiek örüljenek, hogy valamit tudtak küldeni. így is elég tortúra lesz majd a reklamációval, amivel most már mindenhogy élni kell, ha már a sajtó kikottyantotta az ügyet. Megírják kifogásukat, odafent elkezdik keresni a felelősöket. A munkások azt mondják — és bizonyítják is —, hogy az ajtókat a megadott méretnek megfelelően készítették el. Megkérdezik a brigád- vagy műhely- vezetőt, milyen utasítást adott az asztalosoknak? Ö keresgél a rajzai között, és — vagy nála derül ki, hogy azokat összecserélte más épület rajzaival, vagy két reszorttal feljebb jönnek erre rá. Esetleg az sül ki a labirintus valamelyik ágán, hogy rossz volt az eredeti tervrajz. A hiba mindenképpen megvan, emiatt húzódik az épület befejezése, állnak, káromkodnak a munkások, indulatosan, meggondolatlanul válaszol a művezető, az építésvezető, mert több hasonló mulasztás miatt nem tud folyamatos munkát biztosítani. Le kell azonban szögeznünk, hogy a durva, cinikus hangnem ezzel sem menthető. A sajtónak kötelessége ez ellen szót emelni. Azt is szemléltetnie kell, miként jelentkezik a menet közben elkövetett hiba, selejt, felületes intézkedés következménye a munka utolsó stádiumában. Addig senki sem berzenkedik a sajtóra, míg elvileg, úgy általában, anélkül, hogy nevén nevezné a gyereket — a felelősöket — elbölcsel- kedik a rossz munka káros kihatásairól. Pedig igazi javulás, a hiba gyors kiküszöbölése csak akkor következik be, ha a mulasztásokért a címzettet név szerint tesszük felelőssé, akár párttaggyűlésen, akár termelési tanácskozáson, akár a sajtóban. A tapintattal — vigyázzunk az emberek érzékenységére! — nem mehetünk el annyira végletig, hogy amikor két nap alatt leválik a több mint 400 forintos divatcsizma talpa, megreped az új lakás szobafala, vagy áll a műhelyekben a munka, mert a kooperációs partner nem küld alkatrészeket — akkor jámbor mosollyal belefenyegessünk a levegőbe, ügyelve, senkit meg ne sértsünk: „Ej, ej — valami kis haszontalan megint rosszalkodott!” A nyílt számonkérésnek van teteje: lent is — de fent is. Tóth István
