Petőfi Népe, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-26 / 47. szám

1964. február 86, szerda S. Oldal Ha túllövünk a célon A Bajai Állami Gazdaság gépészeti osztályának egyik kis szobájában 35 év körüli férfi rajzol elmerülten az ablak kö­zelében. Hirtelen élesen cseng a telefon. Gyorsan ellép az áll­ványtól, leteszi rajzeszközeit, s míg a kagylót felveszi égjük ke­zével, a másikkal egy noteszlap­ra írt feljegyzést kap elő mun­kaköpenye zsebéből. Várta már a hívást, soroljg, milyen anyag­igényük lenne. Hamar végez a beszélgetéssel Zsidanics József és visszatér tervrajzához. Csend, nyugalom veszi körül, ez árad kintről is, a park fái­ról. Más millió ez, mint a MŰM 609. sz. Ipari tanuló Intézetnél volt. Egy évvel ezelőtt még — s akkor már kilencedik eszten­deje — az iskolai élet örök, ifjú nyüzsgésében, izgalmas bonyo­lultságában teltek napjai. Ez most új munkahelye. Itt nem kell abban a szüntelen ké­szenlétet, önkontrollt igénylő tartásban élnie... Nagyobb a fizetése is... De, aki hivatásának a tanító­nevelőmunkát tekinti, lemond-e egykönnyen a kíváncsi, őszinte gyermekszemékről, az ismere­tek, gazdag érzések átadásának öröméről — a nyugalom, vagy egy-kétszáz forint többlet ked­véért? Miért kellett távoznia a MŰM 609. sz. Iparitanuló Inté­zetből Zsidanics József szakta­nárnak. annyi év után? Fegyel­mi vétség miatt. Miért kapott fegyelmit a fiatal pedagógus, akinek a munkakönyvében éven­ként találunk bejegyzést jutal­mazásokról, legutóbb előlépte­tésről, hogy végül is a minden tervezgetést, álmot megszakító, azonnali hatályú elbocsátás le­gyen — itt az iskolában — az utolsó? A vendégeknek kikészített ké­nyelmes székekben beszélge­tünk. Háta mögött az állvány, a ráfeszített tervrajzzal. Ö ki­csit a szók szélén ül, előreha­jol. Nyílt szembenézéssel, tár­gyilagos mérlegeléssel szövögeti visszafelé a már egyszer fájdal­masan elszakított szálakat. — Ügyem már bíróságilag is lezárt. Azon aligha változtatha­tunk ... Itt megbecsülnek, a szakmában dolgozom..; Persze, ha onnan nézzük, hogy más a hivatás, akkor... Pillanatra megakad a szó. Az­tán rátér az ügyre. — Nagy hibát követtem el, habár jószándék, segítőkészség vezetett... Már a tanév máso­dik felében kiütközött, hogy a mezőgazdasági gépszerelő tanu­lók szakmunkásvizsgára való felkészítése a hiányos könyvel­látás miatt nincs biztosítva. A vizsga anyagát tudniillik előző években tanult ismeretek is ké­pezték. Minthogy a tanulók ál­lami könyvellátás ban részesül­nek, egy-egy tanév végén visz- szaadják azokat, hogy az utá­nuk jövő osztály készülhessen belőlük. Az előre kiadott 34 té­telt együtt kezdtük kidolgozni tanítványaimmal — órák alatt. Februárban csak 5 tétellel sike­rült elkészülnünk, látszott, hogy vizsgáig, a heti 3 tanórán, amel­lett a tanultak átismétlése köz­ben. nem sikerül a hátralevő 29-cel végezni. Megmondtam a gyerekeknek, hogy személyesen, vagy másvalaki útján készítsék, dolgoztassák ki a tételeket. Tan­könyvek nélkül saját maguk nem boldogultak. Megkértek en­gem, hogy vállaljam el. Eleinte nem voltam erre hajlandó, az­tán felelősségérzetemre hallgat­va ráálltam, és 2 hónapi, ottho­ni, néha éjszakába nyúló mun­kával kidolgoztam a tételeket. A feleségem végezte a gépelést. Tudom, a Rendtartás tiltja, hogy a tanulóktól vagy szüleik­től juttatást fogadjunk el. A fia­talok által önként felajánlott, tételenkénti 2 forint tiszrteletdí- jat mégis felvettem. Gondoltam arra is, hogy a hosszú munkáért elfogadott tiszteletdíj már nem juttatásszámba megy... Hely­telenül fogtam fel... A vétsé­gemért kirótt fegyelmi bünte­tést, az elbocsátást azonban túl­zottnak, aránytalanul súlyosnak tartom..: Igazgatóm június 24-én érte­sült eljárásomról. 25-én kérdőre vont. .. .őszinte leszek: én sem korrektül kezdtem. Minthogy nem hozzám jött először, bizal­matlan voltam iránta, és mást neveztem meg a tételek kidol­gozójaként. Másnap azonban el­ismertem ... A történet további csomópont­jai a következők: Június 27-én a III/b 32 tanulójának írásbeli beadványa érkezik az intézet „vezetőségéhez”. Közük ebben, hogy a tételenkénti 2 Ft-ot ön­ként ajánlották fel. Zsidanics József nagy munkát végzett, azért köszönettel tartoznak. Az igazgató, felügyeleti szer­vének, a minisztériumnak jelen­tést tesz. Július 17-én az igaz­gató, az alapszervezeti párttit­kár, dr. Tóth László miniszté­riumi jogtanácsos és Csiszár Jó­zsef kiküldött jelenlétében Zsi­danics József elismeri vétségét. Családi helyzetére — két kis­korú gyermek apja —, egészsé­gi állapotára való tekintettel — 75%-os rokkant, félszemére nem lát —, s eddigi jó munkáját em­lítve — jóindulatú elbírálást kér. Ugyanez alkalommal 3, az írásbeli beadvánjrt aláírt és 10 alá nem írt volt tanulója az ed­dig elmondottakkal, s az ő elő­adásával egyező nyilatkozatot tesz. Egy hónapig a miniszté­rium állásfoglalására vár Nyilas József igazgató. Augusztus 22- ével felfüggeszti Zsidanicsot ál­lásából, 23-án zajlik le a fegyel­mi tárgyalás, melyen megszüle­tik az elbocsátást kimondó ha­tározat ... Az intézeti egyeztető bizottsághoz kerül az ügy. Az nem tud egyhangú határozatot hozni benne, s átteszi a bajai járásbírósághoz, amely hatály­talanítja a fegyelmi határozatot. Az intézet, illetve a miniszté­rium fellebbez, novemberben vi­szont Kecskeméten jóváhagyják az igazgatói határozatot. Tájékozódjunk az intézetnél is. A tiszta szép folyosóról a ta­nári szobába is beköltözött az órák alatti ünnepélyes csend, önkéntelenül is lábujjhegyen lépdel a vendég, suttogva ér­deklődik: meg ne zavarja a dol­gozatok, vázlatok tanulmányo­zásába temetkezett tanárokat. Egyikük tapintatosan tessékel egy éppen szabad kis szobába. Torna János elvtárs, az intézeti pártalapszervezet titkára szoli­dan, emberséggel mond véle­ményt a Zsidanics-ügyről. — Annak idején az alapszer­vezet, de a járási-városi pártbi­zottság is túlzottnak tartotta Zsidanics József büntetését. Ha a Rendtartást vesszük alapul, valóban fegyelmi vétséget kö­vetett el. Ha a Múnkatörvény- könyv alapján mérlegelünk, a tételenkénti 2 forintonkért meg­dolgozott. Papírt, indigót vett, gépet bérelt, felesége is segí­tett.'.. Jóska jó pedagógus, a gyerekek szerették ... Nem volt elég tankönyv a felkészüléshez, rövid idő állt rendelkezésre a vizsgákig; nemcsak haszonszer­zés vezette, hanem elsősorban segítőkészség. A tanulók azért tudták órán átismételni a ko­rábban tanult anyagot, mert a tételek otthoni kidolgozása lé­vén erre jutott idő az iskolá­ban ... Mondják, az igazgatónál nincs senki. Hallgassuk meg őt is. ősz hajú, piros arcú, nyu­godt ember Nyilas József. Iga­zi, tisztéletet parancsoló „igaz­gató bácsi”. Mikor megtudja, milyen ügyben keressük, érez­hetően „begombolkozik”. Szűk­szavúan, de egyenes határozott­sággal válaszolgat. Közrefogunk egy asztalsarkot, ahol bizonyára sok beszélgetés zajlott már le tanárok, diákok gondjáról, sor­sáról. — Igen, a fegyelmi vétség kivizsgálása és a határozathoza­tal az én jogköröm — mondja. A Munkatörvénykönyv értelmé­ben, a Rendtartás alapján jár­tam el... Én függesztettem fel, én bocsátottam el. — Nem volt túlszigorú a bün­tetés? Kis hallgatás. Nem a választ latolgatja Nyilas elvtárs. In­kább talán azon ütközik meg egy kicsit, miért feszegeti a saj­tó a már lezárt ügyet? Igazá­nak tudatában felel. — Kérem, minden utat vé­gigjártunk. Végül is helyben­hagyta a bíróság a fegyelmi ha­tározatot ... Szerencse ? SZurgulya bácsit (no lássa: ^ nem kell megijedni, — igazi nevét nem írjuk, ki) ket­tős nagy szerencse érte. Az el­múlt héten valamiféle jó sum- más örökséghez jutott a volt gazda és háztulajdonos vén bátyja után — s ennek tetejébe még hirtelen sikerült férjhez ad­nia negyvenéves hajadon kislá- lányát... Gurgulya bácsi ebben a szerencsés állapotban ragyog most itt előttünk a Helvécia- talponálló pultjánál, ragyog, mint kirakatban a jonatán al­ma — s öblös garabolyba ra­katja bele a palackolt hársleve­lűt, kadarkát, rizlinget, ezerjót. — Majd „elkóstolgassuk” eze­ket lassacskán — mondogatja epikureusi derűvel, s már szin­te lehet látni jámbor kék sze­mében az eljövendő estéli kva­terkázások lámpafényes perspek­tíváját. No, de mi meg el ne mulasz- szuk ám a kettős szerencséhez méltó gratulációt. Illő sasszé- val körözünk hátrafelé jobb lá­bunkkal, s kezet nyújtva szel- lemeskedúnk• — Sok szerencsét a két nagy szerencséhez! A mde Gurgulya bácsi erre ** most hirtelen komolyko­dóvá laposodó, filozóf arcot ölt. Belepillant a garabolyba, ahol a „hámozott szőlő” csalfáskodik az üvegekben, — majd, mint­ha a mátkává gyönyörödön kis­lányának tőle eltávolodó alakja után nézegetne, így szólal meg: — Szerencse? Ki tudja, sze- rencse-é? Ki tudja azt? ... S míg vagy fél percig maga elé merengve kászálódik elfelé, nekünk egyszerre eszünkbe öt- lik egy régen hallott öreg kínai mese, amely valahogy így hang­zott: . Wolt egy szegény favágó, » annak egy fia, meg egy lova. Egyszer elveszett a ló. Jöttek a szomszédok, sajnálkoz­tak, sopánkodtak a szerencsét­lenség miatt. Azt mondta erre az öreg: Honnan tudják, hogy ez szerencsétlenség? — Később a ló előkerült, visszajött négy­öt vadlóval. A szomszédok most gratuláltak a szerencséhez, mi­re az öreg ezt mondta: Honnan tudjátok, hogy ez szerencse? — Akkor a fiú, hogy több lovuk volt, elkezdett lovagolni. Egy­más után ülte meg a szép lo­vakat, de egyszer csak leesett és kitörte a lábát. No, jöttek ám megint a szomszédok, hogy kifejezzék a részvétüket, de az öreg kínai megint csak ezt mondta: Honnan tudjátok, hogy ez szerencsétlenség? S nemsokára kitört a háború — és a törött lábú fiúnak nem kellett bevonulnia. No, de ez már csakugyan sze­rencse volt!... S. GY. lé ment. A fiú a következő sar­kon a Báthori utcába fordult. — Ez az utca ma Cservenka Miklós kommunista mártír ne­vét viseli. Onnan a Rákos út­nak tartott, éppen arra, amer- ről jöttek. — Talán éppen arra nem gondolnak, hogy erre me­rek menni — villant át agyán. A detektív az Iskola utcáig látta őket. Ott megtorpant, nem tudta, merre menjen. Piri közben felugrott a H jel­zésű kocsira, arról átszállt az A-ra, s bement a városba, egye­nesen a Divatcsarnokba. Ott el­vegyült a vásárlók között, s csak akkor lépett ki egy mel­lékajtón, amikor meggyőződött róla, hogy senki sem követi. Lement a hátsó lépcsőn. Az ut­cán körülnézett, átvágott a Rá­kóczi úton, beült a Hauer cuk­rászdába. Egy órát töltött ott. Nem tör­tént semmi. Elhatározta; egy- egy barátnőjéhez megy Angyal­földre, nála el lehet néhány na­pig. Cigi egy közeli inségkonyhá­ra ment. Remélte, talál ott va­lakit, aki segítségére lesz, hogy átöltözzön. Szerencséje volt: öccse egyik barátjával találko­zott. Megkérte, menjen a szü­leihez, hozza el az egyik nad­rágját, és a sapkáját. Megbe­szélték: egy ismerős szabómes­ter lakásán találkoznak. Minden jól sikerült. Az öccse hozta el ciginek a holmit. A szabómester szívesen segítségé­re volt. Átöltözött, aztán az öccsével együtt ment el Pestúj­helyre. — Ne kérdezz semmit — mondta Cigi az öccsének. — Ki­keli rámolni egy lakást. Eltün­tetjük a nyomokat. — Egy mukkot se szóltam — vont vállat az öccse. Hátulról, a kerten keresztül közelítették meg a házat. Sem­mi gyanúsat nem észleltek. A zár érintetlen volt, a lakásban nem járhatott senki. Gyors munkát végeztek. A fiatalabb Kurimszky becsoma­golta a sokszorosítógépet és el­vitte egy ismerős pékségbe. Visszatért, és elvitte az írógé­pet is. Sándor ezalatt, nem kis szívfájdalommal, az inségmun- kásoknak készült röpiratot éget­te. Nem volt mit tenni, érezte a veszélyt, jobb, ha megelőzi. Péntek volt, nem készült el a rendcsinálással, ott maradt a lakásban, s szombaton kora hajnalban újra tömni kezdte a kályhába a röpiratokat. Vödörben hordta a hamut az udvarra. Sebtében gödröt ásott a kemény talajba. Nem először tette ezt, volt már gyakorlata bene. Szél kerekedett, a ké­ményen át félig égett röpirato­kat emelt a szél a magasba. Meg kellett figyelni, hova száll­nak. Nagy üggyel-bajjal vala­mennyit összeszedte. Eltemette ezeket is a hamuval együtt. Vasárnap már „tiszta” volt a lakás. Cigi túrára ment. — Régen láttunk — mond­ták a fiúk. , — Akadt egy kis mpnka a szakmában — felelte —, kellett a pénz. (Folytatjuk.) — Miért csak augusztusban hozta? Zsidanics elvtárs mint szaktanár jobban el tudott vol­na helyezkedni, ha számít rá, hogy olyan súlyos következmé­nye lesz vétségének. — Sosem áltattam azzal, hogy nem súlyos a helyzete... Neki is megmondtam, legnagyobb szépséghibája az ügynek, hogy engem nem kérdezett meg, el­fogadhat-e pénzt a tanulóktól? Ha nem látja ő is „illegálisnak” eljárását —, szólt volna. — Ebben igaza van, Nyilas elvtárs. De nem lett volna más elintézési mód? Zsidanics Jó­zsef hibázott, elismerte. ... Tud­juk, minden könyvet nem tud egyszerre biztosítani a minisz­térium, de éppen azért, társa­dalmilag hasznosat tett a szak­tanár, amikor munkájával elő­segítette a tanulók felkészülé­sét. Jó szándékát, vétsége mel­lett is, el kell ismerni. Hibájá­val arányban áll-e a büntetés, amely hivatásából kirekesztette. Milyen pedagógus Zsidanics Jó­zsef? — Munkáját nem végezte ép­pen rosszul... Azt nem lehet mondani... De éppen mert pe­dagógusok vagjamk ... Tisztán kell állnunk tanítványaink előtt... Húsz évig voltam is­kolaigazgató Nagybaracskán. Onnan kerültem a Tanítóképző­be, majd az 1962/63-as tanév­ben ide. Nem én kértem magam az intézethez ... Ahogy értesül­tem, Zsidanics elvtárs sem ér­tett egyet idehelyezésemmel... Nem vagyok illetékes hivata­los véleményt mondani, milyen állapotok voltak itt elődeim alatt. Annyit talán: előttem rö­vid idő alatt öt igazgató váltotta egymást. A társadalmi tulaj­don, munkafegyelem dolgában enyhén szólva zilált volt a hely­zet. A közvagyonról így véleke­dett egyik raktári dolgozó: „El­lenőrizhetnek engem —, úgy is azt lopok el, amit akarok.” Fu­sizás, pingpongoznak a tanárok délelőttön át, a gyerekek druk­kolnak — így ment. Hetven­nyolc dolgozó között minden ballépésnek, helytelen nézetnek hatványozottan romboló hatása van, ha nem vetünk gátat. Mi­kor Zsidanics József a hatvan tanulótól a 3400 forintot elfo­gadta, s a fegyelmi határozatot a bajai járásbíróság hatálytala­nította, olyan hangok hallat­szottak: „Ha egy pedagógus így is juthat pénzhez, mi is meg­próbáljuk ...” Nem lehettem következetlen ... JMncs szándékunkban távol­ról sem felkavarni a szenvedé­lyeket a Zsidanics-ügyben, amely már végigjárta a maga útját. A fegyelmi eljárás szabá­lyosságát sem lehet vitatni. Iga­za van a megyei bíróság indo­kolásának, hogy ilyen eljárás­sal az intézet nevelői, szakmai tekintélyét és szakoktatási meg­bízhatóságát, a társadalomnak a pedagógusok iránti bizalmát és erkölcsi megbecsülését sérti, ve­szélyezteti a tanár, az oktató, vagy az intézet bármilyen ran­gú nevelője. De mégis az a vé­leményünk, hogy a fegyelmi ha­tározat, és a veglhatározat — metafizikusán — csak azt eme­li ki az események sorozatából, hogy Zsidanics két forintokat fo­gadott el; az összefüggések, eny­hítő és pozitív körülmények vizsgálata elmaradt. A paragra­fus szerint nincs semmi sza­bálytalan az eljárásban. Viszont az egész eset sokkal többrétűbb, árnyaltabb, mint- semhogy _ a józan paragrafuso­kat ráhúzva, emberileg meg­nyugtató lenne a döntés. Ebből a szempontból nézve, nem kel­lett volna bírói útra kerülnie vz. ügynek. Nem hisszük, hogy kivihetetlen lett volna például olyan megoldás: A) Zsidanics József visszafizeti a pénzt a gyerekeknek —, s elképzelhető, mert megdolgozott érte — tisz­teletdíjat, vagy rendkívüli ju­talmat kap munkájáért a felet­tes hatóságtól. B) Nem mentjük fel semmiképpen a fegyelmi vétség alól, de mivel társadal­milag hasznos munkát végzett, a hiányzó tankönyveket pótló tételfeldolgozásokkal, eljárása szabálytalan volta — és nem bűnösen helytelen volta — miatt elhelyezték volna más Iskolába. S az eset még egy tanulsága, — ezért is írtuk meg: Becsüle­tes, derék emberek egymáshoz való viszonyát nagyon megronl- ja. elmérgesíti, ha az egymás értékeinek, munkájának elis­merésén alapuló együttműkö dést előítélet, pozícióféltés, irigység, s a nyíltságot kispol­gári fülbegyónássá silányult bi­zalmatlanság fertőzi. Ilyenkor az emberséges mérlegelést köny- könnyen helyettesíti a szubjek­tív túlzás... 4 történlekt után is biz­tosra vesszük, megvan a túlzott büntetést utólag enyhítő elégté­telnek az a módja, hogy Zsida­nics József munkakönyvéből az az ominózus bejegyzés kikerül­jön, és hivatalához visszatérjen. Tóth István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents