Petőfi Népe, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-23 / 45. szám

1964. február 23, vasárnap

3. oldal

W

Életmentő mozgalom

„Hajdan a keringő vér egy- harmadának elvesztésekor a súlyos sérülést szenvedett beteg menthetetlen volt. Mh

— szükség esetén — az egész keringő vér többszörösét csapolják a beteg szervezetbe”

— olvastam a minap a Nép- szabadság egy új tudományágat, a reanimatológiát bemutató cikkének bevezetőjében.

Nem először publikált, új „felfedezés” eredménye ez, mint ahogy többé-kevésbé ismeretes az is: kórházainkban manapság nem zajlik le nagyobb műtét — és nemcsak baleseti —, amelyet ne követne vérátömlesztés, hogy nyomában gyorsuljon, biztonságosabbá váljon a beteg felépülése ... S mi sem természetesebb, mint az, hogy az életmentő, konzervált vér percek alatt előkerül a véradóállomások laboratóriumából. Természetesnek vesszük ezt, de hálátlanság volna feledni azt az áldozatkészséget, mely az élet-halál között lebegő betegnek, a hivatását teljesítő orvosnak segítségére van. Hiszen a válságos pillanatokban alapvetően két dolgon múlik az élet: az életmentő hivatására a legkorszerűbb tudományos ismeretekkel felvértezett orvoson — és a véren. *

Kevesen tudják, hogy a múlt évben tizennégyezer ember mozdult meg ennek érdekében egyedül a mi megyénkben. Tizennégyezer ember, aki önként és bármilyen fizetség elvárása nélkül jelentkezett véradásra, s több mint három és télezer liter vérrel járult hozzá a sokszor élet-halálküzdelmet folytató, gyógyító orvosi munka sikeréhez, több ezer ember életének. egészségének visszaállításához.

Megyénk számos községében zajlottak le nagy sikerű véradónapok, köztük Solton, Csengődön, Tiszakécskén, Hajóson. A véradók ezrei, s a mozgalom lelkes segítőinek százai tettek bizonyságot áldozatkészségükről, szocialista humanitásról. Segítették a mozgalom széles körű kibontakozását orvosok — mint például a csengődi Pataki László doktor és a Solti Tá- pai Ottó doktor — vöröskeresztes titkárok —, köztük a hajósi Földes Lajosné, a kalocsai András László. A járási főorvosok közül is kiemelkedő munkát végzett dr. Kolos Gergely Dunavecsén, dr. Mihály Gyula Baján és járásában. De van a mozgalom szervezői között református lelkész — a lajosmi- zsei Gyarmati László — és gyárigazgató...

Megérdemlik valamennyien a legnagyobb elismerést, az egész társadalom megbecsülését, hiszen segítségükkel ez évre újabb jelentős állomáshoz érkezett megyénk véradómozgalma

A nagy értékű eredmény a terű ősmentes véradás ugrásszerű megnövekedése. Ez tette lehetővé, hogy az idei év februárjától lényegében megszűnjék a térítéses véradás.

Mit eredményez és mi célt szolgál e tekintetben a. takarékosság? — kérdezi, s joggal az olvasó. A válasz: Tavaly X millió 700 ezer forintot eredményezett. S ez az összeg, éppúgy mint majd az idei megtakarítás, megyénkben marad; az egészségügyi intézmények bővítését, a kórházak korszerűsítését szolgálja. T

A tavalyi sikerekhez, eredményekhez méltóan zárult a január, mikor is a tervezett 470 literrel szemben 609 liter vért gyűjtöttek be a véradóállomások dolgozói. A mozgalom februári eredményeit is hozzáadva „jelenthetjük”: a mai napig 11 községünkben 2852 véradó közel ezer liter vérrel segítette az életmentő mozgalmat...

A további tervek: április végéig még újabb tizennyolc községünkbe, év végéig pedig összesen 90 városunkba és falunkba látogatnak el a véradóállomások dolgozói. Semmi kétség afelől, hogy épp oly szívesen és megértéssel fogadják őket, mint korábban.

Eszik Éva

AZ EGYSÉG ÚTJÁN

i.

öreg parasztember ül a bakon. A tsz lovait hajtja. Most fogatos, becsületesen végzi munkáját. Alig tíz esztendeje még majdnem félszáz holdon gazdálkodott — persze nemcsak a saját munkaerejével.

Nem ritka ez a jelenség, s az sem, hogy egykori nagygazdák, középparasztok és családtagjaik együtt hajladoznak a szántóföldön a volt agrárproletárokkal, földhöz juttatott szegényparasztokkal.

Ámde az is előfordul még, hogy a hajdani 50—60 holdas földtulajdonos időnként kilátogat a szövetkezeti táblában álló régebbi tanyájára és az ott lakók előtt úgy próbál viselkedni, mintha ma is „kenyéradó gazdájuk” volna, s nem csupán egyike a közös birtok tagjainak. Az sem ritka dolog, hanem természetes velejárója az emberi lelkűiét „nehézségi erejének”, hagy a napszámos vagy bérlő sorból kiemelkedő szövetkezeti tagok egyike-másika ma is valami feszélyezettséget érez, amikor a közgyűlésen és más alkalommal melléje telepszik a volt „gazduram”, a mosMegkezdíék a mák, a borsó és a retek vetését

Hazánk legkorábban felmelegedő vidékén, a megyénkén áthúzódó homokhátságon, már megkezdték a kora tavasziak vetését. A védettebb területű házikertekben még a hóra kiszórták a mákot, Kiskunfélegyháza környékén pedig hozzáfogtak a borsó és a hónaposretek vetéséhez.

Elsőnek a kiskunfélegyházi Vörös Csillag és a Móra Ferenc Termelőszövetkezetben kezdték meg e munkát. Az átmeneti hideg miatt ugyan félbemaradt a vetés, de mihelyt felenged a fagy, a városhatár többi közös gazdaságában is hozzálátnak a borsó földbe szórásához.

összesen mintegy 150 holdon termesztik e hüvelyest. Az országban mindig itt termesztik a legtöbb hónaposretket is, amelyből az idén több száz holdat vetnek be. E zöldségféle magját elsőnek Kunszálláson és környékén szórták földbe.

tani egyszerű állatgondozó, vagy növénytermesztési brigádtag.

Bonyolult viszonylatok ezek, és sokat árthatnánk közös céljainknak, ha nem figyelnénk fel okosan, hozzáértő pedagógus módjára az alakuló, formálódó új paraszti életnek minden rezdülésére, növekvő és fejlődő szép csíráira, vagy torz hajtásaira.

Szélsőséges vélemények

Mert fellelhetők — egyre bőségesebben — az új hajtások, de a terebélyesedő, lombosodó fán — amelyhez ezúttal a paraszti osztályt hasonlítjuk — az elszáradt gallyak, ágak és levelek is.

Ha még akad imitt-amott — s tény, hogy található ilyen — tessék-lássék módon dolgozó tsz-paraszttá lett hajdani nagygazda, akkor könnyen megszületik az általánosító kijelentés is: „Kutyából nem lesz sza- onna.”

És a másik véglet: ha mondjuk az orgoványi tsz-ek táján úgy vélik, hogy nincsen ilyen nézet, s rendben mennek a dolgok, nem sok kell hozzá, hogy elterjedjen az állásfoglalás: „Nálunk már kialakult az egységes paraszti osztály.” S ebből nyilvánvalóan — kimondva vagy kimondatlanul — az következik, hogy nincs szükség a további felvilágosító, tudatformáló munkára, a régi, visszahúzó tendenciák elleni küzdelemre, s ideológiai harcra.

Szélsőséges nézeteket említettünk szándékosan, a két ellentétes pólus közt azonban még a jóhiszemű, de ferde elgondolások számos változata megtalálható.

Mi tehát a helyes álláspont? S hol tartunk ennek érvényre juttatásával? Ezt vizsgálta nemrégiben a kecskeméti járási párt-végrehajtóbizottság is — és igen tanulságos következtetésekre jutott az elemző, tárgyilagos felmérés, beszámolók, s a vita során.

„Köt” még a homok, visszahúz a múlt

A gazdasági körülmények mérlegeléséből indultak ki — helyesen —, s a járás sajátos helyzetéhez mérték a parasztság jelenlegi viszonyait is — hiszen ez elválaszthatatlan az objektív tényezőktől. Itt, ahol évszázadokon át a „homok volt az úr”, a paraszti sors is kötődik a táj arculatához, lehetőségeihez, nehéz, küzdelmekkel formált világához. 138 ezer hold homok — ebből 52 ezer futóhomok —, a közel 60 ezer tanyasi lakos életmódja,, a még sokáig „kísértő” alacsony termésátlagok, mostoha természeti adottságok szabnak határt nemegyszer az alkotókedvnek, kezdeményezőkészségnek, sőt még a politikai, a népművelő munkának is. Aki a valóságra akar építeni, mindezzel számolnia kell. Nem csoda, hogy a kecskeméti járási pártbizottságnak nem egy jelentése, beszámolója kezdődik ilyen felméréssel. S folytatódik a megállapítással: „Évszázados mulasztásokat kell pótolhi...” -Értsd alatta az elmaradottságot is. amely visz szahúz, s a gazdasági, az anyagi helyzet általános képét is, amellyel szorosan összefügg az előbbi.

A napszámos és a szövetkezeti gazda

Ha valaki j^.rja a termelőszövetkezeti csoportokkal, tsz- okkel és állami gazdaságok földjeivel váltakozó tanyavilágot, meglepődve tapasztalja, hogy mennyire sokrétű és bonyolult viszonyok közt kell utat vágnia itt az egységes paraszti osztály kialakításáért következetesen fáradozó embernek. A 74 , ezer holdon gazdálkodó termelőszövetkezeti csoportok közel egy- harmadát teszik ki a mezőgazdaság szocialista szektorának a kecskeméti járásban. Hatalmas szám ez — de még ezen belül is milyen sokféle árnyalatot rejteget.

A fejlődést jelzi az 1962-ben meglevő ötezer hold közös terület, majd ennek háromszorosa, az 1963. évi 15 ezer hold. Hogy azonban a másik végletet is megemlítsük, találhat még az erre járó ember — talán keresnie sem kell nagyon — olyan tszcs-tagot, olykor nem kis területen gazdálkodó „szövetkezeti” parasztot, aki 40—50 hóidon „bíbelődik” — a szocializmus viszonyai között —, s ha úgy hozza a sora — a bőségesnek ígérkező termés — öt-tíz napszámost is alkalmaz. Nemegyszer a „ráérő” szövetkezeti tagtársai közül.

Megesett az elmúlt esztendő őszén, hogy a lajosmizsei tanyavilágban mintegy húsz cselédgyermeket találtak, kutattak fel az iskola és a tanács vezetői.

S hogy a jövedelmek miként alakulnak, milyen ellentmondásokat, sőt ellentételekre okot adó lehetőségeket rejtenek, arról is érdemes egy-két szót ejteni.

F. Tóth Pál

(Folytatjuk)

r

Napóleon és a cukor

Vetjük. kitermeljük, fogyasztjuk. Évtizedek óta ételeink egyik legfontosabbja. Mindennapi életünk szükséglete a: CUKOR.

Természetesnek találjuk, hogy Magyarországon az ossz. szántóterületnek 2,5 százalékán, mintegy 220 ezer holdon cukorrépát termelünk. De ki gondolna arra, hogy ennek a kultúrnövénynek az elterjedésében milyen jelentős szerepet játszott Bonaparte Napóleon, a franciák világuralomra törő császárja. t Amikor már Európa középső részét leigázták a francia seregek, a világ erős hajóhaddal rendelkező országai ösz- szefogtak és gazdasági blokád alá vették a vén európai kontinenst. Kenyérgabona bőven termett Európa-szerte, tehát kenyérre nem volt gond. A gazdag sóbányák öntötték a sót, ebben sem szenvedtek hiányt. De a cukor fogyott és nem volt utánpótlás. Nem érkezett a sok ezer hajórako- mánnyi cukornád. Leálltak a cukorgyárak, s Európában megkezdődött a cukorínség. Ekkor rendelte el Napóleon: Bárhonnan is, akár a föld alól is, de teremtsenek elő a tudósok olyan növényt, amelyik cukrot tartalmaz.

így keresték aztán a tudósok ezrei — és nem eredménytelenül — az ilyen növényt. Rábukkantak a fehér marharépára, a mai cukorrépa ősére. Ilyen rövid életű múltra tekint vissza napjaink elterjedt kultúrnövénye.

Néhány számadat tükrében mérhetjük csak fel igazán a cukorrépa jelentőségét:

A világ egy főre eső évi cukorfogyasztása 30 kg. (Hazánk jóval az átlag fölött évi 40 kg-nál tart.)

Ma már nem ritka, hogy egy hold cukorrépaföldről 24 mázsa tiszta cukrot is nyerünk. És ez még nem az utolsó állomás. A napóleoni idők négyszázalékos cukortartalmát ma már mindenki megmosolyog ia. És biztos eljön az az idő — hiszen állandó kísérletek folynak nemesebb cukorrépa kitermelésére —, amikor a jelenlegi nagy jelentőségű 20 százalékos cukortartalom is a múlté lesz.

(regős)

— Az első fordulóban — mondja — 25—30 centiméterre mélyítjük az ekével az árkokat, a kapások pedig már 40—50 centiméterig „bolygatják meg” a homokot. Napjában — többszöri pihenővel — két és fél holdon végezzük el a mélyítést.

Galamb Mihályné arcát pirosra cirógatta a szél.

— Bizony, a műszak végére elzsibbad a karunk, a vállunk — mondja nevetve. — Kissé el- kényelmesedtek a hosszú télben. Egy-két hét múlva már vígabban emeljük a kapát.

A kézi kapások átlagos „fejadagja” egyébként naponta három sor kimélyítése.

— Miután az árkok kimélyítésével elkészülnek — veszi vissza a szót a brigádvezető —, műtrágyával dúsított tőzegdarát, majd a továbbiakban újból vegyes műtrágyát — holdanként 11 mázsát — juttatunk a talajba. Ezen a szőlőtáblán most másodízben végzünk talajerőpótlást. Üzemegységünkben az idén 53 holdat trágyázunk, ezzel a jó hatású szerves anyaggal.

Rapi János társaival, Kovács Józseffel, meg a „Sándorokkal” — túl a reggelin — új árokba suhintja a kapát.

— Alig pár éve fordult csak termőre ez a tábla — szól hátra —, de azért a nevemnapjára elfogadtam volna, amit termett. Képzeljék el, milyen emelkedett lett volna a hangulat!

A kedvük azonban e nélkül is jó. Összeszokot- tan, a vérükben levő mozdulatok erélyes biztonságával végzi munkáját a Mathiász-brigád. Az eke előtt baktató nehéz testű lovak gőzölgő párát fújnak a csípős reggelbe. Foga van még az időnek. S mégis, az ember szinte érzi, miként lüktetnek a nedvek, pezseg a megfrissült keringés a homoktól aranyporos, éledő gyökerekben ...

Jóba Tibtts

február végi szel. A szomszédos erdő tar gallyai borzongva baletteznek e vijjogó muzsika dallamára. Az erdőt övező táblákon is didergető még a reggel, de a széles pászmákban elomló napfény — délre már jó időt ígér. A homokhátságon mindenfelé elevenség. Emberek és ekét húzó lovak sziluettjei népesítik be a táj messzire elnyúló hatalmas „makettjét”, a munka mozdulataival tetézve a zsendülő tavaszt magába lélegző anyaföld fenségét.

Az Izsáki Állami Gazdaság II-s számú üzemegységének Mathiász szőlészbrigádja szegül itt szembe a makacskodó téllel, vívja a szőlősorok közt ekével, kapával az első — már vitathatatlanul tavaszi — ütközetet.

A brigádtagok közül a két Sándor — Varga és Rehó — odaérkezésünkkor éppen „súlyba” helyezi a kapát. A több óra óta tartó munka, meg az éles, friss levegő a legjobb étvágygerjesztő: előkerül a fehér kendőből a szalonna, kenyér.

—• A sorok közét mélyítjük — mondja falatozás közben Varga Sándor. — Kétszer mennek rá ekével a fogatosok, majd mi következünk a kézikapával. Az ezt követő trágyázás után kerül majd sor a szőlők nyitására.

A fiatal Csemus András, a brigád vezetője a fogatosok munkáját irányította eddig. Most a csoporthoz érve, elmondja, hogy brigádjának munkaterülete 150 hold szőlő. A kézi erejű mélyítéshez e hét keddjén fogtak hozzá, a fogatosok viszont már az elmúlt héten elkezdték munkájukat. A most harminc főt foglalkoztató brigád létszáma a munkacsúcsok idején csaknem megháromszorozódik. Napjában 10 óra hosszat tart a két éve termőre indult szőlők talajerejét pótló munka.

Az ágasegyházi határ felett harsány füttykoncertet tart a

Rigó József a sorvégén most fordul az ekével.

Éled a határ