Petőfi Népe, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-02 / 27. szám
Eszter és Kálmán § múlt ^ évben kerültek Budapestre, amikor a fiatalember a napi munka mellett elvégezte a technikumot. Kálmán egy gépgyárban kapott állást, Eszter egyelőre a kis lakást rendezi, és a lányukra. Icura vigyáz. Mikor otthágyták falusi otthonukat, nem is sejtették, hogy egyszerre két nagy csapás zúdul rá- mk. Először is el kellett vál- niok Ilonka nénitől, aki Kál* mént felnevelte, s aki valóságul védőangyaluk volt. S he- yette megkapták a másik, a budapesti nagynénit, Ilonka néni húgát, a szörnyeteg Karolát, aki a család réme volt. Lassan rájuk telepedett, mint a köd. Mindent kifogásolt. Baj volt, hogy nem mosnak elég gyakran kezet, rosszul nevelik leüt, Eszter herdál, sótlan a leves. Kálmán evés közben csörög a kanállal. Jaj volt nekik, ha egy jó szót mondtak Ilonka néniről. A két testvér évek óta nem beszélt egymással. Karola néni gyakran jött hozzájuk és ajándékot sohasem hozott. Majd ha meghalok — mondogatta — úgyis minden a tiétek lesz. Ilonka nénit szerették. Nemrégiben a következő tartalmú levelet kapták Ilonka nénitől: „Drágáim, szeretettel várunk a disznóölésre. Nélkületek el sem tudjuk képzelni ezt a napot. Azonnal válaszoljatok, mikor érkeztek, vasárnap reggel, vagy már szombaton este.” Eszter és Kálmán mindent meghányt, vetett, és elhatározták, hogy szombaton utaznak, így legalább két napon át együtt lehetnek a drága jó nénivel. Minden készen állott az utazáshoz, és pénteken Icu belázasodott. Eszter sírvafakadt. s az orvosért telefonált. Az orvos kö- hécselt, hümmögött a kis beteg felett és némi vizsgálódás után kijelentette: „Tüszös mandula.” Nem nagy dolog, de utazásról szó sem lehet. C ment a távirat Ilonka né- *"* ninek: Nem mehetünk. Icu beteg. Hétfőn megkapták a jó néni válaszát: Ha már így van, felmegyek én hozzátok, úgyis régen készülődök. S viszek egy nagy kosár kóstolót, amíg friss a hurka meg a kolbász. Szerdán délután étkezem az ötös vonattal. Eszter tapsolt, Kálmán körültáncolta az asztalt. S még magasabbra hágott a kedvük, amikor Kálmánnak korszakalkotó ötlete támadt: — Te Eszter, azt kérdi tőlem a múltkor Fejes, a műhelyvezető: No, te hajdani földbirtokos, mikor megyünk egy jó disznóölésre. Szívesen veled tartanék. — Fogd a szaván — kacagott fel Eszter. — Hívd meg Fejest feleségestül. Nem árt jóba lenni velük. A műhelyvezetőt fellelkesítette a meghívás. Megyek. Nagyon Bertholt Brecht: Hívatlan vendég K‘ szívesen. Elérkezett hát a nagy nap. A vendéglátás igazi nagy vacsora az új otthonban. Eszter komolykodva hajolt meg Kálmán előtt: — A technikus elv’társ Öméltósága fogadást ad a műhely- vezető elvtárs tiszteletére. Hölgyek nagyestélyiben, urak frakkban. acagva csókolták meg egymást, majd Eszter pontosan elkészítette a nagy estély menetrendjét. Ilonka néni ötkor érkezik. Kálmán kimegy elébe, és legkésőbb háromnegyed hatig hazahozza. Fél 7-kor kezdenek sütni-főzni, majd megteríteni. Nyolcra jöhet a vendég. — Mi lesz, ha betoppan Karola néni? — kiáltott fel Eszter. — Szerelmes isten — nyögött fel Kálmán. — Imádkozzunk Eszter, hátha eszünkbe jut valami. Egy perc gyötrelmes csend után Eszter sápadtsága szűnni kezdett. — Tudod, hogy Karola néni mennyire fél az influenzától. Bacilusok, bacilusok, tele van véle a világ. — Megvan! — emelkedett szólásra a teremtés koronája felvidultam — Még ma kimegyek hozzá és elmondom neki, hogy Icu milyen súlyos influenzába esett. Azt mondom majd, hogy az orvos piros cédulát is ragasztott az ajtóra. Ez a leleményesség megnyugtatta őket. Kálmán felöltözött, a sarki Közértben vett 15 deka konyakos meggyet. Karola néni kedvenc csemegéjét és elindult Hűvösvölgy felé. — Miért jöttél? Mi ütött belétek? — fogadta Kálmánt a meglepett Karola néni. — Belénk semmi sem ütött. De Icu. Icu beteg. Súlyos, ragadós influenza. A piros cédula is kint van. — Persze, mert úgy mennek haza, mint a jószág. Se fertőtlenítés. se kézmosás. Csak hordják haza a bacílusokat. — Szegény leit látni szeretné Karola nénit — játszotta ki a vezércselt Kálmán nekibátorodva. Az Öregasszony Vészterhesen felnevetett. — Látni szeretne? Majd ha a piros cédula lekerült, fiacskám. Kálmánban csárdást táncolt az öröm, de szilárdan játszotta a boldogtalant. — Hát akkor tessék, Karola néni. Egy kis csemegét hoztam. — Nekem? Te? Mi ütött beléd? — kérdezte Karola néni dermesztő gyanakvással. — Konyakos meggy — dadogta Kálmán. — Be ne gyere — állta el az ajtót az öregasszony. — A sta- niclit tedd le oda a székre. Majd fertőtlenítem. — S ezzel útjára engedte Kálmánt. A fiatalembert mámorossá “ tette a győzelem, s ez a mámor benne zsongott szerda délutánig. Előző nap igazgatói engedéllyel csúsztatott, s már háromkor ment hazafelé. Fü- tyürészve, kettesével ugrált le a lépcsőn, és mintha halottas házba lépett volna. — Telefonált Karola néni — sírta Eszter keservesen. — Itt lesz egy félóra múlva. Dermedten álltak perceken át. Eszter fogadkozott. hogy világgá megy, Kálmán pedig azon háborgott, hogy miért nincs nálunk idegenlégió. Ö most azonnal jelentkezne. Az óramutató közben száguldva jelezte a múló perceket, valamit tenni kellett. És ekkor az udvaron hangosan bömbölni kezdett Szúnyog Sanyi, a házfelügyelőék vásott gyereke. — Sanyi! — kiáltott le neki hirtelen támadt ötlettel Kálmán. — Akarsz egy forintot? — Noná! Kettőt nem lehet? — Legyen kettő — egyezett bele Kálmán, és magyarázni kezdte Sanyinak, hogy jön ide nemsokára egy csúnya öregasz- szony, álljon elibe, és mondja neki azt, hogy leüt sürgősen orvoshoz kellett vinni csak késő este jönnek haza. — Az a boszorkány, akit utálnak? — kérdezte Sanyi flegmán. — Ki mondta, hogy utáljuk? — próbálta Eszter letorkolni a nyegle kamaszt. C ok beszédre már nem volt ** idő. Bezárkóztak a lakásba, s most Sanyin volt a sor. Kálmán és Eszter dermedten álltak az előszobában, mikor meghallották az öreges, fáradt léptek kopogását, s nyomában Sanyi bosszantó hangját. — Szűcsék nincsenek itthon. Halk női hang kérdezett valamit. — Ha nem hiszi, csak nyomja a csengőt. Nyomhatja ítéletnapig — hallatszott Sanyi hangja. A csengő hosszan berregett, majd néma csend támadt. A fáradt, öreg léptek távolodtak, s akkor újra megszólalt Sanyi: — Mondja marná, mit mace- rálja ezeket? Az előbb mondták, hogy a pokolba kívánják magát. Eszter idegrohamot kapott. —- Ez a te ötleted volt. Ezt: azért mégsem kellett volna. Gyötrődve telt el egy negyed- ! óra, s akkor kinyitották az aj- ! tót, s beviharzott Karola néni. í Szokatlanul kedves volt, való- í sággal ragyogott az arca. < — Mégse tudtam megállni,! hogy el ne jöjjek. Szegény, kis! Icu. S tudod, te gonosz — mondta Kálmánnak — nagyon meg- ( hatottál ám, azzal a konyak- ! meggyel. Hoztam belőle a kis! betegnek is. 5 E szter egy fotelbe zuhant,! “ Kálmán kitámolygott a i folyosóra, becsöngetett a házfel- ! ügyelőékhez, Sanyit kereste: < — Te szörnyeteg, kit küldtél! el? ! — Hát azt a vén szipirtyót. 5 Pedig két nagy kosarat is ci-1 pelt. í — Ilonka néni! — Bődült fel! Kálmán és futott, hogy Eszter-! nek elmondja a rettenetes hírt.! Mikor belépett az előszoba aj - < táján, éppen megszólalt a tele-! fon. Fejes telefonált. — Nem várunk nyolcig, gye-! rekek. Hétre ott leszünk. Ugye, < nem dobtok ki? j Kckesdi Gyula Hajnali utasok Csillogva leng az út fölött a lámpasor — aranyfüzér — munkások lépnek a ködben, vállukon takaró — a dér, jönnek a hajnali dercés úton — a klsládikóval, lucbokorból zizegve száll utánuk halk szellő-sóhaj. Sínek mentén álldogálnak, fázó madarak topognak, rezzenő két cslllagfénnyel gőzt fúva, döccen a vonat, fölnyomulnak lgyékvőn mind lépcsőktől — gazdátlan pádig, fehér-pihés földeken nagy suhanással hajnalodik. Ablaknál kékimaekós lányok ringanak, — bokor orgona, orcájukat pirosítja a kelő nap szép mosolya, Táj s idő míg- futnak vélük — lehunyt pillákkal merengve - otthon, róluk álmodik még az ágy jószagú melege. LUKACS MIKLÓS Udvardl Gyula: Csatornaépítők. A halott katona legendája Ügy jött el már öt kikelet, s a békének semmi nyoma. Megértette: mit tehetett...? halálba ment a katona. A háború tombolt tovább, és a császár sajnálta őt, a halálbament katonát, — hogy halott lett, idő előtt. Nyár fénylett, s ő már lenn pihent, ahol békén pihenni jó. Éjszaka jött, és megjelent egy orvosi komisszió. Nagy komisszió érkezett a végtelen rónákon át, és gyáva, reszketős kezek kikaparták a katonát. Egy orvos nézte, nézte őt, átlátott bordái között, s „Harcképes!” szólt. „Idő előtt gyáván a halálba szökött!” S már vitték is a katonát, (kék volt, és szép az éjszaka) sisakja nem volt, látta hát, hogy’ fénylett az ég csillaga. Pálinkát öntöttek bele, tüzes pálinkát: jobb legyen! Két nővér bajlódott vele, s ő tántorgott, félmeztelen. Es mert már bűzlött messziről, egy pap tömjénes füstölőt lengetve hosszan, ment elől, az oszladozó test előtt. Valahol elől zenekar tüzes indulót recsegett. A katona lábaival próbálta a díszmenetet. ... Nem tart mindig az éjszaka, új hajnalpír jön el, s akkor a halott katona többé nem menetel.. • Fordította: A11 tally István. 13. A pofon Erőteljes taps fogadta a bevezetőt. A zenekar rázendített Erkel Hunyadi Lászlójából a „Meghalt a eselszövő”-re. Utána Szabolcska Mihály versét szavalta egy bőszoknyés, fehér- pruszlikos lány. A Sybill három duettje fejezte be a műsort. A fiatalabbak türelmetlenül vártak erre. A rendezők irányításával viharos gyorsasággal rakták fal mellé a székeket. Ka- szásné és a két lány az ablak melletti sorban kapott helyet. Feri ezúttal is velük szemben helyezkedett el néhány hasonló korú fiatalember mellé. Tekintete a halványkék krepdesinbe öltözött Ilonkán függött. Lavotta verbunkosával kezdődött a mulatság. A terem közepét csakhamar benépesítették a táncolok. Feri meghajolt Ilonka előtt. Nem soká táncolhattál együtt. Néhány szó, és a sudár, szőke lány máris eltűnt a tánctér kavargásában. Feri utánament, újra és újra felkérte, de nem soká örülhetett neki, sok táncosa akadt. Gyors csárdás után tangó következett. A fiú szerette volna, ha legalább csak néhány percig magukra hagyják őket. Szorosan tartotta a lányt. Tapintatosan, csöppet se tolakodóan dúdolta: Egy szerelmes tangó Egy kacét leány. Simuljon hozzám Ezen az éjszakán... Ilonka mosolygott: — Nem bánta meg, hogy hallgatott rám? — Nem, ha magával táricol- hatok... Egy kicsit elszégyelte magát, mert valahogy sután, félszegen hangzott ez az indokolás. Már vége is volt a tangónak. Ferinek úgy tűnt, alig egy-két percig tartott. De most legalább kart karba fűzve körbe járhattak a teremben. A fiú hangulata nehezen oldódott. A lány jókedvű volt, otthonosan érezte magát. Szünet után, ahogy táncolni kezdtek, egy elegáns Idegen lépett melléjük. — Szabad? Feri átengedte Ilonkát. Eszébe jutott: Katit is illene felkérni. öt most is a fiatalabb fiúk szórakoztatták. A lány meleg pillantással mondott érte köszönetét. — Aranyos kislány — állapította meg Feri. Amint elvitték Katit, újra Ilonkát kereste. Most már valahányszor felkérte, néhány lépés után újra s újra hallotta a mind kihíóbb hangot: — Szabad? Ilonkát át kellett adnia. Bosszankodott. Ez az elegáns fráter rájuk akaszkodott. Egészen magához szorította Ilonkát. Feri tehetetlenül nézte. Akkor közvetlenül mellette megszólalt egy hang: alacsony, szeplős képű fiú mondta a szomszédjának. — Nézd a Lakyt, milyen klassz nőt fogott. A kis, szeplős alak Ilonkára mutatott. — Figyeled! — Úriszabó, teheti — mondta a szomszédja. — Jól megy neki. — Ezt is beprotezsálja az apja műhelyébe, mint a Babát. Legalább kettő között válogathat. Feri vörös lett a haragtól. Gyors léptekkel a táncolókhoz sietett. Dühében elfelejtette, hogy a fiú tőle kérte el Ilonkát. — Lépj le, öcsém — mordult rá a Lakynak emlegetett kikent fickó. Megállt és nekitámasztotta vállát az övének. Feri türtőztette magát. — Nono! Ne olyan hevesen — válaszolta. De nem hátrálhatott. Megismételte: — Szabad? Laky kakaskodott, szembefordult a fiúval. Még mielőtt bármit is tehetett volna, hatalmas pofont mért Feri füle tövére. 1 Körül halott bajtársai, s az a kettő is ott haladt, kik próbálták öt menteni a k k o r... de nem volt út szabad. ingét (mocskát eltüntetik!) fehér-fekete-rőt színekkel kenték, s most viszik a halott test előtt. Elől egy úr: frakkja alól vasaltan vakít inge ki: egy német, aki tudja jól, hogy a kötelessége mi! Vonul végig a csapat, a sötét ütőn. És mehtll kell! És tántorog a katona, mint viharban a hópehely. Macskák, kutyák üvöltőnek, a patkányok visítanak, árulókkal hogy’ éljenek egy azon nap és ég alatt?! S hogy vonultak falukon át, jöttek a lányok, asszonyok, fa meghajolt, holdfény szitált, és „Hurrá!” harsogott. „Viszontlátásra!” „Csindrará!” és asszonyok, s papok ... és menetelt a katona, tántorgott, a halott ___ És vonultak falukon át. és mégsem látta senki őt, bár kísérték — a katonát — érdemmel kérkedők. Táncolt a nép, kurjongatott, s nem látta mégsem őt, csak odafenn a csillagok mérték a nasrv időt.
