Petőfi Népe, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-12 / 9. szám
Bozsó János: Leningrad. A sarokban embermagasságú vaskályha. Egyik lábát végére állított tégla helyettesíti. Előtte hideg hamukupac, csikkek, tűlevelű gally és egy daraib selyempapír. Néhány órával ezelőtt itt emberek siettek keresztül, hónuk alatt csomagokkal. Teli demi- zsonok rafianyele nyikorgóit. Az esti vonattal még sokan utaztak. Azóta már asztal mellett ülnek. Most mindössze ketten . vagyunk. A férfi az előttem levő pádon ül. Fejét mélyen lehajtja, egészen a térdéig. Még húsz perc van a vonat indulásáig. Megpróbálok arra a balatoni állomásra gondolni, ahol a nyáron leszálltunk. Előttünk két vidám hét, és én mérges voltam, mert nehéz volt a bőrönd és a szandálomba ment egy kavics. Sárga kavicsos utak voltak ott és sok virág. Barnára sült nők vakító fehér sortban. Sütött a nap és mérges voltam. Ezen most mosolyognom kell. Egy vasutas néz be az ajtón. Fülvédője le van hajtva, fekete prémgallérján csillog a hó. Végigmér bennünket, kissé csodálkozva. Bizonyára érthetetlennek tartja, hogy valaki pont karácsony éjszakáján utazik, amikor ülhetne otthon a fenekén a jó meleg kályha mellett és tömhetné magába a vastag csikú mákoshajtottat. Az ajtónyikorgásra felüti fejét a férfi. Rövidre vágott haja sűrű, mint a négereké. Most látom, hogy sír. Részeg, ezt elárulja a bizonytalan mozdulat, ahogy megtörli az arcát keze fejével. S okáig néz, aztán hirtelen — az ittas ember közvetlenségével — hozzám fordul és szinte kiáltva mondja: — Ezt hoztam neki, látja? A gyereknek. Hosszúkás dobozt vesz elő táskájából, türelmetlenül letépi a zöld selyemzsinórt és felém nyújt egy kék selyemruhás porcelán babát. — Elment, elvitte az anyjához a gyereket is. Feje le- csuklik és rázkódó vállal sír sokáig. Hideg váróterem, karácsony este és ráadásul még ez is. — gondolom dühösen. Már itt is hagynám, de megint felüti a fejét és megszólal. Erősen figyelnem kell, mert hangja néha halk suttogássá fakul: — Kőműves vagyok. Szentesen dolgoztam a lánykollégiummal szemben. A komámmal mindig odafütyültünk a lányoknak. Néztek. Ö különösen. Vasárnap kimenőjük volt, megvártam. Egy este azt mondta, hogy eljön velem, nem bánja, hogy cigány vagyok. Eljön akkor is, ha az anyja nem engedi. Abbahagyta az iskolát. De jó sora volt mellettem. A cimborám, Feri mondta is, hogy hülye vagyok. Nem törődtem vele. Hazaadtam minden fillért, hogy legyen szép ruhája a kicsinek is. Í ó lenne elmenekülni innen — gondolom. Miért mondja mindezt nekem? Elitta az eszét. De nem igaz, ezekben a szemekben már nyoma sincs a mámornak. Csak mérhetetlen fájdalom fátyolozza a barna pupillákat. Semmi más. — Asszisztensnői tanfolyamot végzett. Egyszer bementem a rendelőbe. Zavarban volt, amikor be kellett mutatni a fehér köpenyes nőknek. Szegyeit. A végén már sétálni sem akart velem az utcán. Szé- gyelte. hogy cigány vagyok. Ügy sziszegi felém a szavakat, hogy szinte akaratlanul védekeznem kell: — Van ilyen, de ez ma már nem tipikus. Nagyon csodálom, hogy egy iskolázott, értelmes nő így gondolkozik. — Nem tipikus? A párttitkárunk is ezt mondta: nem tipikus. Sokat mesélt nekem arról, hogy nálunk mindenki egyforma. A cigány is ugyanolyan ember, mint a másik. Meg hogy itt, meg ott lakást építenek a cigányoknak. Akkor miért hagyott itt? Engem nem érdekelnek a házak. Engem csak az érdekel, hogy elment. Nem tipikus, de azért én belehalok. Érti? Nem bírom... ...Igaz, rosszul éltünk az utóbbi időben. Ittam is. De más is ivott volna. Volt úgy, hogy hétfőn részegen mentem a munkába. Nem emlékszem rá, a cimboráim mondták, hogy két kézzel hánytam magamra a meszet, és ezt kiabáltam: — Fehér akarok lenni, mert szégyelli a feleségem, hogy fekete a pofám. Clhallgat. Vár. Érzem, hogy valamit mondani kellene neki. De félek, hogy megint közhelyek tolakodnak a nyelvemre. Szinte kapóra jön, hogy kinn feldübörögnek a sínek. — Itt a vonat — mondom neki és indulok kifelé. Előre sietek, ott a pámás. A lépcsőről visszanézve; látom, ahogy bizonytalanul megy a kocsik mellett a szerelvény vége felé. Kezében fejjel lefelé lóg a kék selyemruhás szőke baba. Békés Dezső A tanyaiéi ahol az egész napot töltöttem, igen messze volt az állomás és ráadásul, amikor indulni kellett volna cseperészni kezdett az eső. Ott nem maradhattam éjszakára, mert senki sem lakott az épületben, csak olyan nappali szállásnak, „ebédlőnek” használták a termelőszövetkezet emberei. — Majd beviszi az elvtársat a gróf úr — mondja az elnök. A furcsa megjegyzésre azt vártam, hogy elmosolyodik, de alig húzódott félre egy kicsit a szája, s már adta is az „ukázt”, hogy szóljanak a gróf úrnak; befogni és irány az állomás. Ponyva legyen a kocsin. Negyedóra múlva el is indultunk a latyakos úton, szinte torony iránt az állomás felé. Nagy öklű. kajla bajszú ember ült mellettem, egykedvűen nézett az esőfüggöny szálain lassan a földre ereszkedő éjszakába. Ö volt a gróf. Törtem a fejem, hogy bírjam beszélgetésre ezt a csöndből, hallgatásból faragott embert, aki eddig csak annyit mondott: Esik! — s aztán fejére húzta a ponyvát, s legyezgette a lovakat kopott ostorával. Cigarettával kínáltam. — I\em é*ek vele — hangzott a kurta válasz, amiből szinte érezni lehetett, hogy szívesen venné, ha békén hagynám. Én azonban nem hagytam békén. — Jó kis lovak ezek! Főleg a bal oldali — próbáltam a lovakra terelni a figyelmet, de megjegyzésemre csak a ponyván kopogó esőcseppek válaszoltak. Mentünk. Eldobtam a csikket és nagyot sercintettem az ülésről előre. Pont az egyik lovat találtam el. — Mér köpködi azt a lovat? — kérdezte, s mindjárt hozzá is tette: — Nem ártott az magának. s amellett igen dolgos jószág.-— Olyan büdös ez a Terv, hogy muszáj volt köpni. Nem a lovat akartam. Sokat dolgozott már vele? — Hát egy pár évet lehúztunk együtt, ugye Szedres — mondta nem is nekem, hanem a fülét, farkát behúzva ballagó paripának. — Mióta van a tsz-ben? — Ott csak három éve, de enyém ez a ló már régen. — Mióta foglalkozik földműveléssel? — Amióta az eszemet tudom. Annak pedig már több, mint ötven esztendeje, hogy a világra jöttem. — Miért hívják akkor magát gróf úrnak? — Mert valóban gróf vagyok, csak hát parasztgróf — mondta a kocsis és szavaiból éreztem, hogy kedvére van a beszélgetés, amit olyan nehezen sikerült elindítani. — Ezt aztán végképp nem értem. Paraszt is. gróf is, tsz- > tag is, hogy viseli ezeket egy-j szerre bátyám? — kérdeztem \ mosolygva és ismét rágyújtot-i tam egy Tervre. j — Hosszú annak a meséje? fiam, meg kacskaringós. Tu-j lajdonképpen jóval a szüleié-1 sem előtt kezdődik a történet — mondta keserűen. Megsimogatta a kajla bajuszt és folytatta. — Cselédlány volt az any™ itt, az uraságnál. Amolyan konyhalány, meg mindeÓsbemutató a Katona József színházban A múlt évadban sikerrel játszotta színházunk — különösen' tájelőadásokon — H. Márjós Magda: Nyiss ajtót, ha kopogtatnakj című drámáját. Az írónő első háromfelvonásos színpadi műve \ volt ez, amelynek ősbemutatóját Baján tartotta színházunk. S Most újabb darabbal jelentkezik a szerző: Örökösök című tra-l gédiájának első bemutatására szintén a Katona József Színháza vállalkozott. j A bemutatót a szokásostól eltérően nem pénteken, hanems kedden, január 14-én tartják. I Gróf a közösben l nes. A többit már gondolhatja. Szóval így lettem én a grófnak a fia, s ezért maradt rajtam a gróf úr. A történet nem lenne teljesen kerek és sok értelme sem volna, ha itt befejezném. A dolog „vastaga” azonban még ezután jött. Olyanokat mesélt el a gróf, akit egyébként Orbán bácsinak hívtak, hogy az feltétlenül tollhegyre kívánkozik. —• Amikor megszülettem, már egyedül lakott az anyám abban a házban ahol most is lakom. Nagyapám halálhírét akkor hozta a posta, amikor ötéves voltam. Ö a homokbányában halt meg, mert életfogytiglani kényszermunkára ítélték, amiért agyonütötte a fiatal grófot, vagyis az apámat. Amikor megszülettem, anyám ment neki a Tiszának szégyenében. Hót szóval így alakult az én sorsom —mondja Orbán bácsi és a kajla kalap alól olyan közömbösséggel néz az esőbe, mintha neki semmi köze nem lenne a világhoz. Időn és téren kívülinek gondolná magát, ha tudna ilyen vonatkozásokban gondolkozni, de a két osztállyal, amit kérdőíveken az „iskolai végzettsége” rubrikába szokott beírni, örül, ha annyira viszi, hogy nagy ritkán elolvassa az újságot. — Más lába kapcája voltam világéletemben, mert ahogy az anyám meghalt, engem a lelencbe vittek. Tudja, mi az a lelenc? Árvaház! Alig voltam ott néhány hónapig, már elvittek. ötéves koromban már ott őriztem a libát, malacot a tarlón. Aztán iszonyúan keserű napok következtek. De azért csak felnőttem valahogy. Talán hízelgésnek veszi, de higy- gye el, hogy nem az: nagyon tetszett nekem, amikor negyvenöt után azt mondták, hogy most már mindenki egyenlő. Azt hittem, hogy rendbe jövök. Akkor már a neve’őszü- leim se éltek, öt hold földet hagytak rám, lovakat, felszerelést. Mi kellett még más? Mondhatom, hogy örömmel dolgoztam át a legforróbb nyarakat is, télen pedig a ház körül akadt munka. De nagyon egyedül voltam. Se asszony, se barát, még egy macskám se volt abban az időben. Ügy gondoltam, hogy jelentkezek a tsz-nél. — Csak nem gondolod Orbán, hogy egy grófi csemetét felveszünk magunk közé — pentyegett az elnök, amikor elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Csemetének nevezett, amikor már akkor is betöltöttem a negyvenet. Higgye el fiatalember, olyan rosszul esett ez, hogy a sírás a torkomat fojtogatta, amikor kifordultam az iroda ajtaján. Miért vagyok én grófi csemete? Mert egész életemben a munkám után éltem. Nézze meg a kezemet. Ilyen az urak keze? — így morfondíroztam magamban. Aztán újabb évek következtek. öt, vagy hat év múlva egyszer nyílt az utcai kapu. Hárman jöttek be rajta, három ember. — Nem akarsz közzénk jönni a tsz-be Orbán? — kérdezték, de azt hittem tréfálnak velem. — Hagyjanak engem békén, hiszen én „megfertőzném” magukat, ahogy az elnökük mondta. — Mikor mondtak magának ilyet Orbán bácsi? — Ötvenháromban, mikor be akartam lépni! — Az az elnök azóta már elment, meg aztán nem ilyen az igazi gróf. Egész életében kétkezi munkás volt. Itt nőtt fel köztünk, velünk küszködve, gürcölve, mér ne jönne akkor közénk. Az omló sötétségen át már hallani lehetett az állomáson szuszogó, tolató vonatok nyüzsgését, zakatolását. Az eső változatlanul esett. Igaz, hogy a ponyva nem ázott keresztül a fejünk felett, de néha csak bebecsapott alá. s a nadrágunk csuromvíz volt. A lovak ázott ürgeként vonták az elnehezült kocsit, s hangos prüsszenéssel fújták ki orrukból a csiklandó esővizet. — Olyan őszintén és józanul beszéltek azok az emberek, hogy engedni kezdett bennem az idegenkedés, hát beléptem. Azóta itt dolgozom. Látja, ilyen kácskaringós volt az én életem. Hekanyarodfnnk azállomás elé. A rozzant jármi úgy ugrált a köveken, mint babszemek a dobon. A mikor megszorítottam a gróf kezét, azt mondta: —Tudja, az a jó, hogy most annak van becsülete, aki dolgozik —, s mintha csak szavainak adna nagyobb nyoma- tékot ismét megsuhintotta ostorát. A lovak poroszkálva indultak neki az éjszakának. GÁL SÁNDOR 52. A versenyzők, vagy harmincán, ott álltak fej fej mellett a lepény körül. Köztük volt Sipos is. A többiek gyűrűként fogták közre őket. A hatalmas étteremben csak a kis. pislákoló gyertya világított. Az arcokat nem is lehetett látni... Kovács igazgató tapsolt. A versenyzők hangos csám- csogással vetették magukat a lepényre. Olyan lárma keletkezett, mint a lóversenytéren. Mindenki biztatta ismerősét, barátját, asztaltársát. — Ne rágd meg annyira, Lajos! — Vigyázz! Megelőznek! — De rossz fogaid vannak, Jenő! — Ezért éheztettelek, Mihálv? — Enni akarok a tortából, Feri! A biztatás egyre fergetege- sebb lett. Néhány versenyző már a lepény közepe felé tartott, amikor váratlanul elaludt a gyertya. — Megállni! — kiáltotta az igazgató. — Villanyt kérek! A hirtelen támadt sötétségben villany után kiáltoztak, de a csillárok sehogy sem akartak kigyulladni. Az igazgató hangja elveszett a rémült zsivajban. Néhányan öngyújtót vettek elő. s így próbáltak némi világosságot teremteni, amikor egy ve- lőtrázó sikoly dermesztette meg a hatalmas termet. Olyan ijedtség lett úrrá mindenkin, hogy sokan egymásnak futottak, s egészen összegabalyodtak. — Villanyt! — üvöltötte Kovács. De a fény most sem akart kigyulladni. Amikor elaludt a gyertya, Pálosnak hirtelen baljós előérze- te támadt, s a vaksötében oda- furakodott a lepényevőkhöz. Ö sem látott semmit, csak az éles női sikolyt hallotta... A SZŐKE BABA
