Petőfi Népe, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-31 / 25. szám

MM. január 31, péntdk

3. oldal

Emberi sorsok védelmezői

Két nemzedék

Halk zsibongás árasztja el az öblös folyosót Kecskeméten, a járásbíróságon. Nagykabátos, kucsmás emberek és prémes kabátba öltözött asszonyok, lányok beszélgetnek, egymás gond- ja-baja iránt érdeklődnek, mert itt mindenkinek valami nyomja a „szívét”, s azért jött ide, hogy a törvényszék segítségével rendbe hozza az ügyet, ami évek, vagy évtizedek óta foglalkoztatja.

— Kérem a következőt — szól ki az irodából a törékeny, szőke kisasszony, és sorszámmal a kezében P. F-né lép be a meleg helyiségbe.

Negyvenötben eltűnt a férjem

Szeretnék elválni a férjemtől, akiről 1945 óta semmit nem tudok — mondja a negyven év körüli asszony, és dr. Lengyel Zoltánné, a panaszfelvevő —, aki nagy megértéssel, türelemnél foglalkozik a panaszosokkal —, kérdéseivel lassan kibontakoztatja a fekete hajú asz- szony házasságának történetét.

— Amikor 1943-ban házasságot kötöttünk, a férjem tényleges katonaidejét töltötte. Akkor Csantavéren laktunk, és két évig éltünk együtt a legnagyobb megértésben. A férjemet kivit- ték a frontra, közben megszületett a kislányom — mondja P. F-né, és zsebkendőjét gyűrö- geti. Nehéz erről beszélni, hiszen a majd húsz év óta dédelgetett remény most már véglegesen semmivé foszlott, de az emlék még mindig sajgó sebként ül a lelkén. — Azóta nem tudok róla. Most együtt élek egy emberrel, akitől már gyerekem is van. Szeretnénk összeházasodni.

Az irodában kopog az írógép, s néhány pillanatra a háború jut eszünkbe, s fegyverektől dúlt harctérre gondolunk, ahol meghalt a férj, a mostani „alperes”.

El akarom adni a házam

— Van egy házam itt Kecskeméten, a Zsinór utcában — kezdi a panaszt a fehér hajú néni, aki még be sem tette az ajtót, már mondja, miért jött ide. Aztán leül a székre, fekete retiküljét ölébe veszi, és folytatja tovább: — Szeretném eladni ezt a házat, de van benne egy lakó. Mit csináljak, tessék mondani?

— Néni kérem! Keressen lakást, amelyik körülbelül olyan, mint amibe most a maga lakója lakik, mert csak akkor lehet

felszólítani a kiköltözésre, ha cserelakást biztosít neki.

— Cserelakás van, de azt mondja, hogy az nem kell, pedig nagyon jó lakás, még jobb, mint a mostani. Van most valami törvény, úgy tudom, az megengedi, hogy felmondjak.

— Az új lakásrendelet, ami január elsején lépett életbe, csak akkor engedi meg a felmondást, ha megfelelő cserelakást biztosít a tulajdonos. Ajánlott levélben fel kell szólítani a lakót, hogy itt és itt van a cserelakás, nyilatkozzon, hogy elfogadja-e. Ha igen, akkor nincs semmi hiba, ha nem, akkor jöjjön vissza a néni, és majd a bíróság eldönti, hogy köteles-e elfogadni, vagy nem.

— Szóval ajánlott levél... mondja a néni elgondolkozva, és láthatóan megnyugodva megy ki a teremből.

Három kereszt

— Jaj, olyan kellemetlen mindig ide jönni, de nem tudok mást tenni — mondja könnyeit törölgetve idős M. J-né, s félénken helyet foglal a széken.

Mondja csak néni, hogy mi a panasza.

— Hat gyereket neveltem fel, és öregségemre most magam maradtam. Miből éljek én meg? Öt úgy, ahogy fizeti a szülőtartást, de a hatodik, aki itt ju- hászkodik az egyik tsz-ben, már egy éve nem.adott semmit, pedig a bíróság 1962-ben havi hatvan forint fizetésre kötelezte. Tessék már valamit csinálni, hogy legalább egy kis pénzt adjon. A lakáscímét nem tudom, de rajta van azon, amit egy éve tetszett leírni. Akkor is itt voltam.

S a régi írógépen kattognak a betűk, készül a fizetési letiltás a gyerek ellen, aki saját jószántából nem hajlandó hatvan forintot adni az édesanyjának. Amikor elkészül az irat, a néni reszketve veszi a tollszárat. Nem tud írni. Oda rajzolja a három keresztet a szaggatott vonal fölé.

Egyik lakásuk üresen áll

— A mostani nehéz lakásviszonyok között nem lehet azt tűrni, hogy egy lakás üresen álljon — mondja a következő panaszos, egy fekete kabátos asszony. — G. J-ék abban a házban laktak 1957-ig, ahol most én, de akkor visszakapták a házukat, s abba költöztek bele, de ezt sem adták vissza, még ma is üresen áll egyik lakásuk. Csak nyáron szoktak oda jönni

ebédelni, ilyenkor télen pedig a befőttekért jönnek el. Nekem szükségem van a lakrészre, mert a ház az enyém.

Egy pillanatra mindannyian gondolkodóba esünk: hát még ilyen is van, hogy egy család két lakást tart fent. Ügy látszik van. A bíróság azonban majd intézkedni fog.

Bűnöző lett a férjem

Bordó kabátos fiatalasszony nyitja az ajtót. Kerek, sima arcán egyetlen mozdulat sem árulja el gondjait, de a szeméből a társtalanság, a magány tárnái ásítanak.

— Válás ügyben jöttem — mondja halkan, és helyet foglal. A rövid bevezető után — személyi adatok felvétele, lakás, foglalkozás — elmondja alig kétévi házasságának minden megpróbáltatását. — Két hétig éltünk jól. Akkor a férjem megkapta az első fizetést, de semmit sem adott belőle haza. Bevallotta, hogy négyezer forint adóssága van még legénykorából. Belenyugodtam, de két hét múlva még négyezret vallott be, aztán pedig még hármat. A munkahelyéről elbocsátották, majd büntető eljárást indítottak ellene. Közben éjszakákon keresztül nem jött haza, idegen nőkkel töltötte az éjszakáit. Én már ekkor terhes voltam. Szerettem a férjemet, amikor hozzá mentem. Próbáltam megbocsátani neki. Eleinte ő is ígérgette, hogy megjavul. Amikor a múlt év márciusában kórházban voltam, és megszületett a kisfiúnk, ő Pestre utazott egy ottani női ismerőséhez. Aztán az új munkahelyéről fegyel- mileg elbocsátották, mert lopott. Közben eladta az otthoni ruháimat, fehérneműket. En már nem bírom, tovább, kérem, válasszanak el tőle. Majd a gyerekkel megélek. Ebből már nem lesz rendes, becsületes ember, bár számtalanszor megígérte.

A jegyzőkönyvet sírva írja alá a fiatalasszony, de lépését mindannyian helyeseljük. Egy bűnöző férj mellett nem lehet élni. Ezt kívánja a gyerek, de az aszony érdeke is.

Jönnek, mellnek a panaszosok a bíróságon. Egyre sűrűbben nyílik a nehéz, barna ajtó, amely mögött kopog az írógép, és elmondják panaszukat az emberek, a bíróság pedig a törvény erejével rendezi a bonyolult emberi viszonyokat.

Gál Sándor

A húszéves Bálint Margit már évek óta adminisztátora a kiskunfélegyházi Vörös Csillag Termelőszövetkezetnek. Alpárról vonatozik be naponta munkahelyére, s emellett még a továbbképzésre is időt szakít: elsőéves tanulója a helybeli mezőgazdasági technikumnak. Mindennapos teendői közzé tartozik az iktatás, postázás, gépírás.

A tsz öregei — Nemcsok István, Fekete János és a hatvannyolc esztendős idős Pesir IstA hosszabbik át

Csak az tudja, aki járatos a Taligás- dűlőben, hogy mit jelent az, ha valaki a városból jövet, a hosszabbik úton, érkezik a tanyára. Régebben ugyanis ezen minden pusztai lakó kizárólag azt értette, hogy a városba látogató tanyai ember nem a legközelebbi, hanem — kerülőt téve — a hosszabbik úton közelitette meg hajlékát. Ilyesmi — persze — igen ritkán, főleg csak sáros időben fordult elő, akkor is csupán abból az okból, hogy a hosszabbik út homokos, ennélfogva a szekér könnyebben gurul rajta.

Igen ám, de ahogy néhány évvel ezelőtt a földművesszövetkezet a külterületiek számára boltot és italmérést létesített mellette, azóta a hosszabbik úton való érkezés merőben más értelmezést kapott. Manapság, ha a Taligás-dűlőben lakók valamelyike kissé kapatos, vagy más szóval, pityókás hangulatban szekerezik ki a tanyára, élete párja csípőre tett kézzel és összevont szemöldökkel fogadja, mondván: „Már megint a hosszabbik úton jöttél, ugye?” Azzal, ha úgy látja, hogy embere egyensúlyérzéke is megcsappant, lesegíti az ülésről, a lovakat kifogja, beköti az istállóba, szénát vet elébük, miközben hangos szitkokat szór annak az ismeretlen hatalmasságnak a. fejére, aki á bolt mellé kocsmai hivatal létesítéséről is határozott.

Hiszen, szó, <fmi szó, a taligás-dűlőbeli

ván — rövid pihenőt tartanak munkahelyükön, a homokbányában, ahonnét napjában csaknem félszáz köbméter homok jut a városban folyó építkezésekhez. Az idős gazdák a munka szünetében meghányják-vetik, hogy mi történik szerte a nagyvilágban. Néha egy-egy jóízű anekdota is elcsattan. Aztán János bácsi utolsót szippant cigarettájából, s a kérges kezek újult erővel mozdítják a szerszámot. Jóba—Pásztor

Cikkünk nyomán

Sorompó előtt

Lapunk múlt évi december 3-i számának Az olvasó hangja rovatában közöltük Szappanos Józsefné kecskeméti olvasónk panaszát, hogy a hunyadivárosi vasúti sorompó előtt számtalan esetben hosszú, háromnegyedórákig is kénytelenek voltak várni a kornyék lakói, amíg a sorompóőr végre átengedte őket a különben vonatmentes pályán.

A MÁV szegedi igazgatósága a panaszt kivizsgálta, majd miután megállapította annak jogosságát, nyomban intézkedett, hogy a sorompó működtetése c jövőben ne akadályozza feleste gesen az ott lebonyolódó fői galmat, és.— mint az igazga tóság osztályvezetője írja szerkesztőségünkhöz intézett értesítésében — a mulasztókat fele- lőssjffre vonta.

mondta a gyerekeknek aggodalmas arccal —, mert eddig, ha kapatos volt, kihozták a lovak, de most azok a közösben vannak, a hízókat alkalmi fogattal fuvarozta be, s így gyalog kell kijönnie.

Később már be sem ment a pitvarba, egyre a tanya végénél ácsörgött, onnét kémlelte az utat.

— Nem jön az — fordult be egyszer a pitvarba, hogy szalmát dugjon az égő kemencébe, s ekkor meglepetve látta, hogy embere ott ül a nappali heverőn, s a térdére fektetett noteszban színjőzanul és derűs mosollyal számolgat valamit.

— Hát te? — állt meg előtte Vékony Rebeka, földbe gyökerezve. — Nem a hosszabbik úton jöttél?

— Eltaláltad — mondta Varró Gáspár.

— Aztán miért nem? — kérdezte rosz- szat sejtve Vékony Rebeka. — Tán történt valami?

— Történt bizony — így Varró Gáspár.

— Jesszusom! — kapott a szívéhez az asszony. — Beszélj hát, mert mindjárt rosszul leszek!

— Hát csak annyi történt — folytatta ünnepélyesen Varró Gáspár —, hogy elküldték ...

— Hová?

— Brigádvezetői tanfolyamra. Aztán úgy gondoltam, hogy egy leendő brigádvezetőnek nem illik a hosszabbik úton járni, meg akkor se, ha ilyen nagy megtiszteltetés éri.

Azzal a belső zsebébe nyúlt, s a hízókért kapott pénzt hiánytalanul leolvasta Vékony Rebeka elé az asztalra. A, K,

asszonyok kifakadásainak van is némi alapja, mert elég egy pillantást vetni a közelebbi útra, azon még nagyítóüveggel sem látni egy árva keréknyomot, míg ellenben a hosszabbik út homokját olyan keményre taposták a fogatok, mintha betonnal vonták volna be. Természetesen, mindez még nem indokolná azt, hogy a hosszabbik úttal írásban foglalkozzunk: a tollat Varró Gáspár és neje született Vékony Rebeka esete adta kezünkbe.

Nevezett Varró Gáspárról tudni kell, hogy a Taligás-dűlő legtávolabbi csücskében, egy maga építette tanyán lakik. Az asszony, azaz Vékony Rebeka, vezetéknevének jelentésével ellentétben nem mondható karcsú termetű asszonyságnak, alakja hasonlatos a tanyabeli búboskemencékhez, s erő akkora lakozik benne, hogy amikor Varró Gáspár a hosszabbik úton érkezik ki, két karjába kapja, úgy viszi be a pitvarba, s fekteti le a nappali beverőre. Ilyesmi — persze — ritkán fordul elő Varróók portáján, mert komoly okának kell annak lennie, ha Gáspár italozásba kezd.

A minap azonban Vékony Rebeka úgy vélte, hogy Varró Gáspár alighanem a hosszabbik úton jött ki, mivelhogy a szerződéses hízókat szállította be az állatforgalminak, s ebből az alkalomból tekintélyes összeg üti a markát.

Vékony Rebeka úgy délután négy óra tájban már idegesen tekintgetett a hosz- szábbik út felé, de ott bizony egy teremtett lelket sem látott.

— Nem tudom, hogyan jön ki apátok —