Petőfi Népe, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-26 / 21. szám

1964. január 26, vasárnap 7. oldal JÖ ÉTVAGYAT! Krisch Bela felvétele Riadókészilltséghen Gondoskodtak az idei gáztűzhely-ellátásról Mint ismeretes, a hazai gáz­készülékgyártás elmaradt a nö­vekvő földgáz-, propán-bután- gáz- és városi gáztermeléstől. Az a veszély fenyegetett, hogy a gázkészülékhiány akadályoz­za majd az épülő távvezeték­ben Budapestre s más váro­sokba is eljutó nagyalföldi föld­gáz bekapcsolását, nemkülön­ben a következő években ug­rásszerűen növekvő propán­bután gázmennyiségek felhasz­nálását. Ezért tavaly az érde­kelt minisztériumok és vállala­tok bevonásával megalakították a tárcaközi gázkészülék-bizott­ságot, hogy a készülékgyártás ügyét elmozdítsák a holtpont­ról. A különböző minisztériumok és szerveik összefogásának első kézzel fogható eredménye, hogy sikerült biztosítani az 1964-re szükséges gáztűzhely-mennyisé­get, nagyrészt hazai gyártással, kisebb részben pedig behoza­tallal. Amint a bizottság megállapí­totta, ebben az évben 114 000 új gáztűzhelyre van szükség. Az érdekelt szervek megállapodtak, hogy ebből 54 000-ret a fővá­rosi gázkészülékgyártó vállalat, 30 000-ret a Zománcipari Mű­vek salgótarjáni üzeme (amely tavaly a második félévben tért át ennek a terméknek a gyár­tására) állít elő, 30 000-ret pedig a baráti országokból importál-/ nak. Az itthon gyártott tűzhet lyek városi és földgáztüzelésre alkalmasak, a külföldiek pedig propán-butános berendezések lesznek. A Zománcipari Művek kép­viselője beszámolt az ülésen, hogyan tervezik a salgótarjáni üzem gázkészülékgyártó kapa­citásának fejlesztését. Jövőre a gyár már 40 000, 1966-ban 85 000, 1967-ben 90 000, 1968-ban 150 000, 1969-ben pedig 170 000 modern gáztűzhelyet állít elő, és berendezkedik korszerű gáz- fűtőkészülék készítésére. (MTI) Bajai kikötő. Zseblámpám vé­kony fehér csíkot „vág” a sö­tét éjszakában. Kirajzolódik a keskeny deszkapalló, mely az uszályokon keresztül a jégtörők­re vezet. A körzeti meteoroló­giai állomás mínusz 16 fokot jelentett, de itt a csípős szél­ben még egyszer ennyinek ér­zem a hideget. Óvatosan hala­dok a pallón. Egyedüli támpon­tom — a távolban imbolygó j fény. ) Jégtörő III. — betűzöm a ha- ; jó feliratát. Bentről rádiózene szűrődik ki. — Jó estét kívánok — lépek be a helyiségbe. — Kecskés ka­pitány elvtársat keresem... így kezdődött ismerkedésem a jéggel és a jégtörőkkel. Em­berekkel, akik dacolnak hóval, faggyal és szabad utat csinál­nak az egyszer szelíden, más­kor vad erővel hömpölygő, de most jégtakaróval borított víz- folyamon. Látogatás a „pokolban“ Ismerkedjünk meg hát a jég­törővel. A hajó gyomrában, a háló­fülkékből meredek vaslépcső vezet a felszínre. Az „orrban” van a tiszti étkezde, melyet in­kább klubhelyiségnek használ­nak. A baloldali peremről nyí­lik a rádiós szoba, a legénységi étkezde és a konyha. Jobb ol­dalról a legénységi szállás, a gőz­fűtés kazánbejárata és a gép­házi lejárat — a hajó „pokla”. Dobhártyát szaggató, idegté­pő zúgás-búgás fogadja a gya­nútlan idegent. Középen hatal­mas gépsor — a hajó „lelke”, elől a kapcsolótábla fala — a hajó „agya”. S az „alvilág” je­lenlegi ura Muszi István gépke­zelő — egy-egy gombnyomás­sal serkenti az „agy” munkáját. — Menet közben vagy hu­szonöt különböző műszert — manométereket, feszültségmérő­ket. áramerősség-jelzőket, perió- dusmérőket — kell szemmel tartani a gépkezelőnek — mond­ja. — Jelenleg riadókészültség­ben vagyunk, tehát időnként a hajómotort is járatjuk — veti közbe Kecskés József kapitány, a hajó parancsnoka. Itt a gépházban van a vil­lanyvilágítás központja is. — Éjfélig van áramtartalé­kunk — mondja a gépkezelő és leállítja az áramfejlesztőt. Egy­szerre szokatlanul nagy csend lesz a teremben. — Szolgálat­ban leszek az éjszaka, majd új­ra bekapcsolom a motort... Találkozás Boldizsárral A gépházból a kapitányi ka­binba indulunk. Hatan vagyunk a kis szobában. Illetve heten. Mert itt van Boldizsár is. És nevét valamiféle szertartásos áhítattal ejtik ki az ittlevők. — Mit tud Boldizsár? — ezt már Stubicze Józseftől, a szom­szédos Jégtörő IV. parancsnoká­tól kérdezem. — Meteorológus, hajógépész, szakács, női szívrabló, lelki ta­nácsadó. .. — mondja mosolyog­Stubicze József úgynevezett „beugró” parancsnok. A szabad­ságon levő kapitányokat helyet­tesíti, tehát az esztendők során szinte minden magyar folyami hajón megfordult, dolgozott. — így Boldizsár is rendkívül nép­szerű lény, hiszen mindig ott van mellette. Nincs olyan ma­gyar hajós, aki ne ismerné. Stu- bdcze kapitány — a gazdája — nagy becsben is tartja. Az asz­talfiókban ... No, nem kell félreérteni Bol­dizsár mindössze egy aprócska, gumikutya. Vagy lehetne kaba- lakutyusnak is nevezni. S a hosszú hónapokra csaladjuktól elszakadt hajósoknak ezek a Boldizsárok jelentik egy kicsit az otthont. Amitől felriad az idegen Az óra mutatója lassan túl­halad a tizenkettes számon. Nyugovóra tér a személyzet. Halk zümmögés kél — működik a segédmotor, mely a világítási áramot termeli. Egymás után sötétednek el a kajütök kerek ablakai. A rádiós szobában éjszaká­zom. Kintről behallatszik az ügyeletes hajóőr csizmájának ütemes kopogása. Bumm!.. Bumm... Zrrr ... Bumm! Mi ez?! Robbanás? Lövés? Bumm! — nem csöndesül. — Bumm!... Bumm! Magamra terítem a köpenyt és kilépek a fedélzeti folyosó­ié. A hideg éjszakában kísér­tetiesen visszhangzanak a rob­banások. — Rianás... — lép hozzám az őr. — Minden éjszaka hall­juk ... Mi már megszoktuk. Tö­rik a jég. — S az új robbanás megrázza a hajótestet. Kopogtatásra ébredek. Fél hét. Harminc perc múlva indu­lás. A nap rarancssárga gömbje már ragyog a keleti égbolton. S így reggel sokkal barátságo­sabb a kikötő. A környező uszá­lyokon javában folyik a mun­ka. Pár száz méterre — az egyik hajó mellett — egy ember bal­tával vág léket a jégpáncélon. Dolgozik a motor. A hajó fa­rában a legénység rakja he­lyükre a vontató, illetve segély­nyújtó sodronyokat. Vaslépcső vezet a felső fedél­zetre. Innen nyílik a kormányo­si és parancsnoki fülke. A parancsnok belép a kapi­tányi állásba. A szomszéd Jég­törő IV-es parancsnoka jelrí, hogy készek az indulásra. A rá­dió sípoló hangja hét órát je­lez. Felbúg a hajókürt — és in­dulunk. Jégtáblák között Elől a szomszéd hajó. Ö re- peszti a jégpáncélt. A mi moto­rosunk pedig aprítja a feltört jeget. — Milyen vastagságú a jég, kapitány elvtárs? — kérdezem. — A jelentés szerint itt az öbölben 30—60 centi között van. Meghúzza a parancsnoki jel­zőkészüléket. „Teljes erővel elő­re.” A gépház visszajelez —érti az utasítást. A sűrű bordázatú hajó könnyedén szabdalja apró darabokra a keményre fagyott páncélt. — Igen fontos a telelő kikötő rendszeres feltörése — mondja Kecskés elvtárs, miközben „fél­erő” parancsot ad. — A szűkü­lő jég esetleg beszakíthatja va­lamelyik uszály oldalfalát. így viszont elkerülhető a több mil­lió forintos anyagi kár... Megszólal az utrarövid hullá­mú adó—vevő rádió, és egymás után jelentkeznek be a Mohá­cson állomásozó jégtörőhajók a bajai központ — az Alsóduna- völgyi Vízügyi Igazgatóság — hívására... A hajó orra kemény jégtaka­róba fúródik. Megállunk. A mo­tor birkózik a fél méter vastag­ságú akadállyal. Három-négy nekirugaszkodás — és győz a technika. Szabad a kikötő. A gyorsan pergő hajócsavar szür­kés színű vizet kavar. Kisebb- nagyobb jégtáblák úsznak el mellettünk. Nyolc óra. Hajónk befut a ki­kötőbe. A kapitány felemeli a rádiótelefon kagylóját: — A pa­rancsot végrehajtottuk... KOVÁCSI MIKLÓS Végül is, nem állhatott ellen érzéketlenül, engednie kellett. * ,.. Nézi Feri a prést, amint ereszkedik, süllyed, összeér. Megcsavarja a kereket. A prés szétnyílik, emelkedik. A műhelyben fojtogató szal­miákszesz terjeng. A nyitott aj­tó mögött kisebb helyiségben asszonyok olajos kannákat szí­neznek, a sarokasztalnál páká­val forrasztanak. Mitévő legyen? — töri a fejét Feri. — Ilyen helyre elmenni? Még sose volt iparosok társa­ságában. Nincs is olyan ruhája, amelyik oda megfelel. Kinevet­nék az elegáns ficsurok, kinéz­nék maguk közül, ha látnák ol­csó konfekció öltönyében ... Mit szól Badanti Tóni? Beke Zoli már azért is elítélné, hogy ilyesmi egyáltalán megfordulha­tott a fejében. Iparos Dalárda- Polgárok. Szép is volna ... Lehet, hogy Tónival se járna különbül. Ha megkérdezné tőle, illik-e elmenni, talán meg is haragudna. De az ígéretet már nem lehet visszavonni, rosszul esne Ilon­kának. Talán Tóni nem is hara­gudna. .. Az lesz a legjobb — dönti el —, ha megkérdezem tőle. 7. A Pálma kávéhás A szokatlanul kemény fagy és a vele érkezett heves, dunai szél pirosra csípte a Váci úti járókelők arcát. Az emberek fázósan nyitottak be az öt4 venegyes házban a Pálma ká­véház tölgyfa ajtaján, jólesőn melengették gémberedett ujjai- kat a töredezett kályha virág­mintás csempéin. Bajkai János jó félórával ko­rábban érkezett a megbeszélt időpontnál. Monorról jött. Tag­baszakadt ember volt, negyven felé járt. Vöröses szőke baju­sza, egészséges színű, kerek pa­rasztképéről magabiztosság su­gárzott. Amikor benyitott a hátsó he­lyiségbe, négy-öt ünneplő ru­hába öltözött fiút és lányt pil­lantott meg az ablak mellett. Ahogy közelebb ment, hallotta, arról beszélgettek, nem bán­nák, ha ma kissé hamarabb fejeződne be a tanulás, mint máskor, szeretnék elérni a far­sangi bálon a nyitó csárdást. Rajtúk kívül csak egy isme­rős fiatalember volt a szobá­ban; Beke Zoli. Bajkai tudta róla: őt sose lehet megelőzni a szokásos keddi és pénteki összejövetelen. A kályha mel­letti asztalnál ült, a Népszavát böngészte. — Szervusz, professzorom — hajolt fölé Baj kai. — Mi újság a nagypolitikában? Zolit nem áldotta meg a sors túlságosan nagy humorérzék­kel. összeráncolt homlokkal vá­laszolta. — Emlékszel, mit ígért a kormány? Azt, hogy télen nem lesz kilakoltatás. És mi a vége a nagy fogadkozásnak? Nézd — bökött az újságra —, naponta hetven családot pakolnak ki az utcára. A szükséglakások zsú­foltak. Apró gyerekek fagynak meg az éjszakában. Te, mit gondolsz, János, mi lesz ennek a vége? — Világforradalom — mond­ta Bajkai. — Ez olyan világos, mint a kétszer kettő. — Elko- morodott. — Vidéken se jobb. De addig kell még egy kicsit brusztolni. A megyében, tízez­reknek kellene segély. De hiá­ba járt küldöttség Károlyi Gyulánál, a vén csibész a füle botját se mozgatja. Zoli tudott a küldöttségjá­rásról. Benne volt a Népszavá­ban. Sejtette: Bajkainak bizo­nyosan van valami köze a do­loghoz. Preszly Elemér Pest megyei főispánhoz készültek deputációba a szociáldemokra­ták. A földnélküliek családtagon­ként tíz kiló gabonát kaptak havonta a megyétől. Ez volt a „segély”. Egy napi ínségmun­kát kellett végezni érte. Meny­nyi kenyeret lehet ebből sütni? Jó krumplisán legfeljebb tizen­három kilót. Negyven deka jut belőle naponta egy családnak, fejenként átlag tíz deka. No, meg egy vöröshagyma. Bajkai viszi faluról falura a lázadás szellemét, ő választott ki két megbízottat a küldött­ségbe. Azzal kezdődött, hogy néhány nappal előbb Bajkait találko­zóra hívta egy ismeretlen em­ber. Nem ment volna el, ha az üzenethozó nem lett volna régi, kipróbált ismerőse. Ab­ban megbízott. Pontos személy­leírást kapott tőle egy bizo­nyos Gabiről. Gabi azon a szombat estén pontosan félnyolckor a Szín­házi Életet tartotta a kezében a Körútnak tartó villamos Bo­ráros téri járdaszigetén. A szikár, jó megjelenésű, kis­sé sápadt, harmincöt körüli férfi fekete télikabátot viselt. Bajkainak kellett megszólítania. — Bocsánat, ismerősnek tet­szik lenni Budapesten? — Csak itt, Pesten nőttem fel. — Jó, akkor menjünk a So­roksári út felé. — Menjünk — egyezett bele az idegen, aki Kőbányáról jött, ott lakott a Család utca ötven­háromban. Ettől kezdve már főleg ő beszélt. — Mik a kilátások? Az ak­cióval, persze ... Monorról ta­lán nem, de Pilisről, Irsáról lehetne valaki a küldöttségben. Megoldható? Jól van... Har­cos, bátor emberek legyenek, de fegyelmezettek. Az érződ­jék a fellépésükből, hogy — Petőfit idézve — még kér a nép, most adjatok neki... Ki­mondatlanul is érződjék a levegőben, ha ott lesznek a mi embereink. A Soroksári úton elhallgatott. — Ennyi volt a közölniva­lóm. A párt részéről így kép­zeljük el részvételüket az éh­ségakcióban. A közvetlen cél, hogy kenyeret szerezzünk a nyomorgó falusiaknak. Bajkain volt a sor, hogy el­mondja, mit tapasztal jártában- keltében. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents