Petőfi Népe, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-04 / 2. szám

1964. január 4, szombat 5. oldal SZOMBATÉJI SZÍNHÁZ: Tulajdonképpen premier előtti bírálatot talál itt az olva­dó. A kecskeméti színház újsze­rű vállalkozása ugyanis a szom­batéji színház nevet viseli, az első előadást pedig kedden, szilveszter estéjén — az éjfél előtti hagyományos kabarét he­lyettesítő második előadást is megkettőzve tartották A. meghir­detett formák között mint szom­batéji színházat, csak ma este láthatja először a közönség ezt a kitűnő vígjátékot. Dunai Fe­renc már hosszú sikersorozatot megért első színpadi művét. Az 1962-es vígszínházi premier után egymással eléggé ellentétes kri­tikai vélemények csatája kez­dődött, mely azóta szerencsére elcsitult. valószínűleg azért, mert minden színházi előadás legfőbbik szereplője a közönség — az egymással ellentétes kri­tikai megnyilvánulásoknak az­zal a részével értett egyet és fo­gadta szívébe a darabot, meg az új szerzőt —, amely szíves­örömest üdvözölte a vígjátékok­ban nem túlságosan bővelkedő magyar színpadon ezt a hangu­latos, frappáns, szatirikus ízű komédiát. A téma jólismert. Az eléggé könnyű erkölcsű, bokszolóból lett gyárigazgató, aki az éjsza­kát a barátnőnél töltötte, kb 25 perccel a darab megkezdése után megrökönyödve konstatál­ja, hogy egyetlen szál nadrágja használhatatlanná vált, s így minden remény megvan arra, hogy nem tud felöltözni, s majd megjelenni a gyári ünnepségen, melyen éppen át akarják nyúj­tani neki a kitüntetést. Végle­tekig kiélezett helyzetek, verbá­lis humorban is bővelkedő csat- tanós párbeszédek, kitűnően jellemzett figurák: az igazgató, a barátnője, az üb-elnök, a ki­rúgás előtt álló műszaki rajzoló, a megcsalt feleség, a kíváncsi szomszédasszony — tulajdon­képpen ennyiből is áll a „nad­rág”. Ráadásul az a jó tulajdon­sága is van, hogy mentes min­den moralizáló nagyképűségtől, erkölcsprédikációtól. Nem vall­ja azt, hogy a színpadi cselek­vés közben kell feltétlenül meg­büntetni a bűnösöket, hanem azt példázva, van az etikai ha­táskeltésnek olyan formája is, ahol az erkölcsi ítélet a nézők gondolataiban, tudatában for­málódik meg. Hogy a humor­nál maradjunk: vajon hogyan is lehetett volna beles uszterol- ni „A nadrág” csattanós jele­netei közé a hóhért a pallóssal, vagy a börtönért a cellakulcs- csal. A félig elégett nadrág kö­rül bonyolódó fordulatok ugye­bár az igazságtevésnek ezt a módját erősen kérdésessé tet­ték volna. <4 hohóxtltl bonyodalmak frappáns és sodró lendületű hal­mozása közben a vendégrende­zőnek. Pétervári Istvánnak még arra is jut ideje, hogy a darab­ban egyébként kínálkozó szati­rikus lehetőségeket stílustörés nélkül kiélezze, hangsúlyozza — és minden erőltetettség nélkül tartalmasabbá, mondanivalóban érdekesebbé, gazdagabbá tegye ezt a nem teljesen hibátlan vígjátékot. Igaz az, hogy az el­ső felvonás kissé hosszadalmas­ra sikerült, a néző talán még jobban meglepődne, ha kissé rejtettebb formában, nem a sze­me előtt zajlana le a nadrág „preparálása”, majd elégetése. De az expozíció utáni mesebo­nyolítás, az előadás hangulata mindenért kárpótol — és ez a szerző és a kitűnő szereplőgár­da mellett illetve azzal együtt Pétervári Istvánnak, a rende­zőnek az érdeme. A „szombatéji színház” tehát minden bizonnyal megnyeri a kamarajáték hangulatára vágyó közönséget. Ez az első kísérlet. A nadrág bemutatása pedig egymagában is sikeres vállalko­zás. Bár már ott lenne a szín­ház tarsolyában a legalább ilyen jó újabb magyar vígjáték! A nadrág sikere még azzal a ta­nulsággal is jár, érdemes lett volna Dunai Ferenc vígjátékát a rendes esti műsortervbe is beiktatni, a várható érdeklődést azzal a néhány előadással amit tervbe vettek nemigen lehet majd kielégíteni. A szereplőgárda igazán min­dent megtett a siker érdekében. Bárdy György könnyed elegán- ciával, hatásvadászó színészi öt­letek nélkül játssza ezt a szá­mára egyébként nem túl nagy feladatot jelentő szerepet. Dé- vay Kamilla, mint Berta, az igazgató barátnője franciás szel­lemességgel komédiázik. Egy­egy epizód erejéig kitűnő jel­lemkarikatúrát nyújt Pathó István, Bege Margit, Jánoky Sándor és Mojzes Mária. A késő esti kamaraszín­ház ötlete bevált, rendszeresíte­ni kellene ebben az évadban — s ha erre elszánta magát szín­házunk. szeretnénk ismerni a kialakuló terveket is. Modernek és klasszikusok, ritkán látott magyar darabok éppúgy bele­illenek ebbe a stílusba, mint A nadrághoz hasonló könnyed, franciásan szellemes vígjátékok. Csáky Lajos Zúg a röntgengép ZŰG a röntgengép Kiskunha­lason a tüdőbeteg-gondozó inté­zetben. A keskeny kis folyosón melegen öltözött emberek vára­koznak, némelyik a kis ablak­nál intézi a „papír ügyeket”. Jó meleg van idebent, és ami fő, tisztaság. A falak mögött hal­vány fényben félmeztelen em­ber ál] a röntgenkészülék mö­gött. Egy mozdulat és a leme­zen sejtelmesen rajzolódik ki a mellkas csontkosara, s az üte­mesen táguló, szűkülő tüdő. Az orvosnő dr. Csetényi Ar- túmé hosszabb ideig vizsgálgat- ja a képet, aztán megnyugod­va állapítja meg, hogy a beteg illetve a volt beteg teljesen meggyógyult — munkaképes. A negyven év körüli ember arcá­ról olyan boldogság sugárzik, hogy minket is eltölt vele. s Leleményes asszonyok A Kiskunfélegyházi Háziipari Szövetkezetbe tömörült ezer asszony és leány szorgalmas munkája nyomán mintegy 12 millió forint értékű bevételhez jut évente a népgazdaság, és öt­millió forint körül lesz az az összeg, amit munkabér címén megkerestek. A szövetkezet élelmes asszo­nyai minden évben találnak ki valami újat, valami jobbat, szebbet, ami még több munka- alkalmat teremt és pénzt hoz a házhoz. Neccrészlegüket az a veszély fenyegette, hogy kereslet hiá­nyában munka nélkül marad. Az egyhangú, hagyományos, fe­hér necc-kézimunkák nem illet­tek bele a modern lakásba. A leleményes asszonyok segítettek a bajon: színes fonallal modern mintákat szőnek a fehér alap­ba, ezzel az újítással egyszerre felélénkült a necc-csipke kelen­dősége, nem is győzik a meg­rendelőket kielégíteni, T. M. Készül a színes necc, a modern lakás dísze.- Kovács Éva és | Lajos Jolán neccelők, Báthori Árpádné részlegvezető. (Lakatos József felvétele.) egy pillanatra átérezzék a gyó­gyítás és a gyógyulás örömét. — Nagyon sokat köszönhe­tünk a Petőfi Népének, mert a lap sokat segített abban, hogy ma ilyen korszerűen felszerelt tüdőgondozóban dolgozhatunk — mondja őszinte elismeréssel Csetényiné. — Természetesen sokat dolgozunk, hiszen 51 ezer ember tartozik hozzánk a vá­rosból és a környező községek­ből, tanyavilágból. Nem a di­csekvés hangja szólal meg be­lőlem, de el kell mondanom, hogy a tavasszal, márciusban volt egy minisztériumi brigád­vizsgálat és nagy elismeréssel szóltak munkánkról. AMÍG beszélgetünk — mivel már a rendelési idő lejárt — bebarangoljuk a laikus számá­ra érthetetlen rendeltetésű gé­pek birodalmát. Az orvosnő — természetesen tökéletes ismerő­je a műszereknek — lelkesen magyarázza, melyik mire való. Szeretné, ha én is tisztában len­nék működésükkel és nagysze­rű teljesítőképességükkel. Eny- nyi idő azonban — egy rövid óra — nem elég ahhoz, hogy megtanulja az ember a kezelé­süket, így hát csak a csodálko­zásra futja. — Három éve vezetem a ha­lasi tüdőgondozót — válaszol készséggel a kérdésre. — Szo­ros munkatempót és igazi mun­kafegyelmet kelj tartani, ha teljesíteni akarjuk a feladato­kat. Az orvos nem teheti meg, hogy ha lejárt a rendelési idő, elküldi a betegeket. Így aztán sokszor megesik, hogy csak há­rom órakor jutok hozzá az ebédhez. Azok az emberek vi­szont, akik az ajtónk előtt ülve és hetenként nekivágva az út­nak egészségüket keresik — csak estére érnek haza. Nem tehetem meg, hogy könnyel­műen bánjak velük. Hogy mennyire komolyan ve­szi hivatását, azt a minisztériu­mi brigádvizsgálat tapasztalatá­ra támaszkodva mi most újból megállapíthatjuk. A kórház tü­dőosztálya és a tbc-gondozó in­tézet közötti kapcsolatot példá­nak állították az ország többi hasonló egészségügyi intézmé­nye elé. Igaz, hogy ez a „jó kapcsolat” bizonyos mértékig annak is köszönhető, hogy a kórházi osztály vezetője és a tbc­gondozó intézet vezetője férj és feleség. Ezen túlmenően azon­ban mindketten élethivatásuk­nak tekintik foglalkozásukat és szívvel-lélekkel a betegek gyó­gyításán fáradoznak. Pedig most nagyon jól szem­mel kell tartani Sípost... Pálos vacsora után szép las­san kisétált a teraszra, aztán lement az ösvényre. Nem vár­hatott egy percet sem, ezért nem is kereste meg a főhad­nagyot ... Amikor a fák már eltakarták a Palota-szálló ablakait, neki­iramodott, mint egy versenyfu­tó. Átugrálta a gyökereket, a szikladarabkákat, s húsz perc múlva már a falu szélén járt. Itt megint le kellett lassítania lépteit, nehogy felhívja magára a figyelmet. Már várták. — Kazán százados van a vo­nalban — mondta Istvánfi, s ő is ugyanúgy vigyázzba vágta magát, mint a szobában tartóz­kodó másik két nyomozó. Pálos átvette Istvánfi kezéből a kagylót. — Halljam, mi van? .. i Ne jelentsen! Mondja!... Az őrnagy végighallgatta Ka­zán százados beszámolóját a szakaszvezetc letartóztatásának körülményeiről, aztán ő szólalt meg: _ Ezt jól megcsinálták! Vár­jon egy kicsit... Gondolkodom. Készüljenek fel. Biztosítsák a Palota-szálló körülvételét... Il­letve ... Várjanak csak. . — Mégse ... Adjon utasítást Bon- dor századosnak, hogy még fo­kozottabban figyeljék a rádió- jelzések'’!... Váriunk inkább egy-két napot... Hátba jobban tisztázódnak a frontok... A sza­kaszvezetőt pedig azonnal ki kell engedni és állandóan a nyomában lenni... Várják újabb parancsaimat! A viszontlátásra! Óvatosan helyére tette a kagy­lót, de Istvánfiék tudták, hogy parancsnokuk most a legszíve­sebben szétverné az egész há­zat. — Nem marad más hátra, mint Síposra koncentrálni min­dent. A B. 26-os feltétlenül je­lezni fogja neki, hogy a sza­kaszvezető lebukott. Ha csak időben nem tud vele ismét érint­kezésbe lépni. Azon fordul meg most minden, hogy mennyire tudjuk szemmel tartani Liszkai- val ezt a fickót... Mindeneset­re azonnal költözzenek át a bel­ső barlangrészbe! Élelmet, vizet vigyenek magukkal! Legyenek kéznél, el ne mozduljanak on­nan! Ha valaki bemerészkedne a barlangba, tegyenk úgy, mint­ha kíváncsi turisták lennének. A holmihoz semmiképpen ne engedjék őket... Minden jót! Egy óra múlva ott legyenek!... A három nyomozó máris cso­magolni kezdett. Az őrnagy el­távozott, s visszasietett az er­dei úton. Húsz perc múlva ismét a Pa­lota-szállóban volt. Néh>ű»»-,n még kint ültek a teraszon, s él­vezték a nyári este csendes nyu­galmát. Pálos elsétált mellettük, s bement, hogy megkeresse Úszkált. A játékszobában ta­lált rá. Vagy hatan biliárdoztak. köztük Sipos, Éva, meg a fő­hadnagy is. Éppen a lány volt soron. Kissé ügyetlenül lökdöste dákójával a golyókat. A nyitott ablakon át a hűs levegővel együtt a szúnyogok is beözönlöt­tek a fényre. Sipos egy másik billiárdaszta- lon ült, s figyelte, hogyan ügyet­lenkedik Éva. Valahányszor mel­lé csúszott a lány dákója, felne­vetett. — Igazán nem szép, hogy ki­nevetsz ... — panaszkodott a lány, úgyhogy a többiek meg­sajnálták. Az őrnagy titokban Sipos ar­cát figyelte. De semmi különö­set nem tudott rajta felfedezni. Szeméből inkább jókedv sugár­zott. Egyáltalán nem volt riadt... Tehát semmit sem tud ... Ez jó. Vagy csak leplezi... A délutáni trükk roppant jól sikerült. Fe- renczi százados nagyon ügyesen látta el a rábízott feladatot. Az ügynök tökéletes biztonságban érzi magát, hiszen megszerezte a kulcsok mintáit. Egészen biz­tos, hogy ismét megpróbálja rá­venni Évát egy miskolci kirán­dulásra. Vagy még valószínűbb, hogy a kulcsok birtokában egye­dül megy. így még a szakaszve­zető segítsésére sincs szüksége, s még biztonságosabbnak ítéli meg a helyzetet... Vagy ki tud­ja? ... Az őrnagy igyekezett Si­pos eszével gondolkozni, s ez­zel a logikával csak ilyen kö­vetkeztetésre juthatott... Az el­következő órákban tehát eldől minden. Ha Síposnak sikerül le­fényképezni a tervrajzokat, fel­veszi a kapcsolatot a B. 26-ossal. S akkor... — Tudja, tanár úr, hogy hol­nap este lesz a jelmezbál? — kérdezte Pálostól Éva, befejez­ve a játékot. — És maga minek öltözik? — kíváncsiskodott az őrnagy. — Csak nem gondolja, hogy elárulom? Még Tibor sem fog­ja tudni... Pálos csak most vette észre, hogy Sipos orra tövében eg> hajszálvékony vágás van. Az ügynök kimelegedett, s a vé­konyka forradás vörös lett a ve­rejtéktől. Nyilván plasztikai mű­tét nyoma. Elváltoztatták az ar­cát ... Az őrnagy összeráncolta a homlokát, mintha azon törné a fejét, hogy vajon milyen jel­mezt válasszon. Pedig hirtelen úgy érezte, hogy most hátra kell fordulnia, mert valaki figyeli. Hátranézett. Az ajtóban egy fejet látott el­tűnni. XX. A müncheni hírszerző köz­pont parancsnoki szobájában egy nyakigláb férfi, fejét az író­asztalra hajtva aludt. Brondell ezredes szobájában most is kellemesen temperált volt a levegő, alvásra ingerelte az embert. (FolytatjukJ — VAN-E olyan eset az or­vosi működése alatt, amire büszkén és megelégedéssel gon­dol vissza? — Tulajdonképpen még nem régen vagyok orvos. 1951-ben Szegeden végeztem az egyete­met, de már több olyan esetet tudnék említeni, amelyekre ha gondolok, jóleső érzés fog el és büszke vagyok az orvosi tudo­mányra. Három vagy négy év­vel ezelőtt jelentkezett nálam egy vasutas. A középkorú, de inkább fiatalembernek mind a két tüdeje beteg volt — és mi meggyógyítottuk. Tudja, hogy milyen nagy szó ez. Másfél évig volt a kórházban és ma már teljes értékű emberként dolgo­zik. Tíz, húsz évvel ezelőtt tel­jesen lehetetlen lett volna a gyógyulása. — És tudja, hogy mire va­gyok még büszke? — fordul fe­lém az orvosnő, és már mondja is: — Tíz év óta vagyok Hala­son és az idén sikerült elérni, hogy a város 27 ezer főnyi la­kosságát teljesen „átszűrtük”. Nagy munka volt az igaz. de én ezért lettem orvos, hogy gyó­gyítsak, segítsek az embereken, a társadalmon. Kint már szállingózni kezd a a hó és lassan estébe hajlik a délután. A kis szobában is egy­re bizonytalanabbakká válnak a gépek körvonalai. Dr. Csetényi Artúrné meggyújtja a kis lám­pát és a sejtelmesen halvány­lila fényben ismét zúgni kezd a röntgen. A NADRÁG

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents