Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-15 / 293. szám
1963. december 15, vasárnap 3. oldal A vasúikért fáit vastagon borítja a zúzmara. Még messze van a hajnal, az égen szikráznak a csillagok. A hőmérő higanyszála rendíthetetlenül a mínusz 10 fokon áll. Az utcákat jégpáncél borítja. Az óvatosan lépkedő emberek fellélegezve markolják meg a busz lépcsőjének fogantyúját, amint felszállnak — végre biztos talajt éreznek a lábuk alatt. Álmosan, pislogva foglalják el helyüket és fázósan húzzák össze magukat a bőrülésen. Megkérem a sofőrt, hogy mellételepedhessek a vezetőfülkében. Nagy Lajos, a kecskémét— bajai járat autóbuszvezetője még egyszer körülnéz, nem közeledik-e elkésett utas, majd pontosan 4 óra 20 perckor elindítja a behemót járművet. Miközben a kalauznő — a hajnal előtti hangulatban — csendben kezeli a jegyeket, ő minden figyelmét a jeges úttestre összpontosítja. Jó néhány száz métert haladtunk már, amikor a busz lámpáinak fénykévéjében integető férfi tűnt fel. A vezető a síkos úton nagy üggyel-bajjal megállítja a kocát. — Ne haragudjon, de ebben az istenverte időben már nem tudtam beérni a végállomásra, pedig fontos dolgom van Baján — szólt mentegetőzve az utas. — Nincs semmi baj, szálljon csak fel — válaszol a sofőr és már indulunk is tovább. A Reáliskoláig még hat embert szedünk így fel. Kisuhanunk a városból. A kocsiban érezni lehet, hogy odakinn a pusztaságban még hidegebb van, mint a házak között. A zúzmarás átszeli fák és az úttest tükörsima jégpáncélja szikrázik a busz reflektorainak fényében. A vezető nem ér rá gyönyörködni a látványban, mereven az útra szegezi tekintetét. A hatalmas alkotmány meg-megcs úszik. Fékezni azonban ilyenkor nem lehet. Nagy Lajos gyakorlott mozdulatokkal kezeli a motort, kisebb sebességre vált át, majd egészen leveszi a gázt, s így fogja le a kocsit. Árokba borulás ellen ez a legbiztonságosabb. Szemben korán közlekedő tejeskocsik, autók jönnek. A busz, s az ellenkező irányból jövők is lassítanak, lépésben haladnak egymás mellett, nehogy egymásba csússzanak a jeges úton. Az utasok mintha megéreznék, milyen harcot folytat a gépkocsivezető, hogy ura maradjon a kormánynak, átragad rájuk is a feszültség. Kérik, hogy kapcsolják ki a busz amúgy is lehalkított rádióját. — Félórás késéssel érkezünk Ágasegyházára — jegyzi meg a vezető, de ez egyszer nem lett igaza. Hatalmas héttonnás Skodára vetődik lámpánk reflektora. Pótkocsijával keresztbe áll az úton. Lassítunk, már csak a lendület viszi előbbre a buszt, s ötven méterre megállunk. Nagy Lajos kiszáll, s néhány utassal együtt én is vele tartok. A Skoda körül hárman toporognak. Amint közelebb érünk, látjuk, hogy a jármű hatalmas ballonkerekei alig harKönyvek a falunak A Kecskeméti Járási Tanács V. B. nemrégiben 90 ezer forintot szavazott meg könyvvásárlásra azzal, hogy ebből az ősz- szegből a községi könyvtárak állományát kell kiegészíteni. A járási tanács ajándékából eddig a lajosmizsei könyvtár számára 15 ezer forint értékű könyvet, az izsáki és az orgo- ványi könyvtárnak 10—10 ezer, a bugacinak 9000, a fülöpházi és a jakabszállási könyvtárnak pedig 5—5000 forint értékű könyvet vettek. minc-negyven centiméterre álltak meg az ároktól. — Már három órája fagyos- kodunk itt — mondja fogvacogva a pórul járt jármű huszonhat év közüli vezetője. — Ha megindítom a motort, már a rezgése is az árok felé viszi a kocsit. Száz hektoliter pálinka van fölpakolva. Ezzel a teherrel mozdulni sem merek. — Homokot kell minden kerék alá szórni — adja ki a rendelkezést Nagy Lajos, s ezzel már át is veszi az autómentés irányítását. — Nincs lapátunk — szep- pennek meg a pálinkaszállítók. — No, majd én kérek. Régóta erre járok, ismernek már a környékbeliek — szól a vezetőnk és már indul is a legközelebbi tanyába. A kutyák nem csaholnak, elkószáltak valamerre, úgy kell felzorgetni a házbelieket, amikor azonban megtudják, miről van szó, már hozzák is a lapátokat. Nyolcán állunk neki a homokszórásnak. Már minden kerék alatt bőven van homok, amikor a fiatal sofőr a vezetőfülkébe ugrik, hogy indítsa a motort. Nagy Lajos azonban leinti. — Várjunk, még az utat is fel kell szórni egy darabon, mert különben maradunk, ahol voltunk. A Skoda óvatosan megmozdul, s a roppant teherrel pontosan az általunk szórt két homokcsíkon halad. A busz utasai és a környező tanyákból összesereglett tsz-tagok integetve kiáltoznak utána: — Szerencsés utat... Tovább indulunk mi is. Már világosodik, feltűnnek Izsák tornyai, amikor emelkedőre érünk. Egyszerre mintha óriáá erő kerítené hatalmába a buszt, úgy perdül meg saját tengelye körül. — Egy mentség van, leállítani a motort — villant át Nagy Lajos agyán, de még ki sem gondolta a teendőt, keze már ösztönösen végrehajtja a parancsot. • Kezdődik elölről ugyanaz, ami a Skodával. A környékbeli tanyákról előkerülnek a lapátok. A Sárfehér Tsz egyik gumikerekűje a közelben trágyát hord a földekre. A fogatos vasvillával segít a fagyos göröngyöket az útra szórni. Amikor újra elindulunk, három parasztember is nyújtja a lapátját. — Vigye magával, Lajos, hátha még szükség lesz rá az úton. Majd visszahozza, ha már nem kell. Császártöltés után az út je- gessége megszűnik. A vezetőben is feloldódik az állandó figyelemmel járó feszültség. Beszélgetni kezdünk. — Mit érzett, mire gondolt, amíg a veszélyes útszakaszon haladtunk — kérdem tőle. — Azt, hogy mint engem a feleségem és a gyermekem ugyanúgy az utasokat is várják otthon hozzátartozóik. Ilyenkor úgy érzem, nemcsak az utasok életére, hanem sok-sok család boldogságára is én vigyázok. — Tulajdonképpen mit tart boldogságnak? Ebben a pillanatban a rádió közúti jelentést közöl: — „Az utak az egész országban rendkívül síkosak. A gép- járművezetők azonban a nap folyamán olyan óvatosan és fegyelmezetten hajtottak, hogy eddig egyetlen közlekedési baleset sem történt.” Nagy Lajos arca széles mosolyra derül. Ujjával a levegőbe bök, ezzel is nyomatéköt adva szavainak. — Látja, nekem ez is örömet, boldogságot jelent... * Nagy Lajos 17 éve vezet, eddig 470 ezer kilométert tett meg. A balesetmentes közlekedés bronz, ezüst és arany fokozatával tüntették ki. Amikor a félmilliomodik kilométert eléri, magas miniszteri kitüntetés vár rá. Szívből kívánjuk, hogy így legyen. NAGY OTTÖ Fogas kérdés A Kiskunhalasi Fa- és Építőipari Ktsz asztalosrészlegénél, a fényűző szóval irodának titulált parányi helyiségben két lelkes emberrel beszélgettünk. Szili Dezső elnökhelyettes a szövetkezet életrevalóságát jellemezte igen meggyőző tények felsorolásával. Annyi a megrendelésük, hogy eredeti 15 és fél milliós tervüket 20 millión felülire kérték módosítani a harmadik negyedévben. Aki ennek az egy részlegnek a zsúfoltságát is látja, megérti, mennyi fejtöréssel jár, míg szervezési megoldásokkal is megteremtik az előfeltételt a termelés növeléséhez. Számos újítási javaslat futott be ebben az évben — tájékoztatott bennünket Jaku- bovszki Elek újítási felelős. Az ésszerűbb munkaszervezés mellett mindenekelőtt a minőség elérésére törekedtek. A minőség, meg másodszor is a minőség a mi legfőbb éltetőnk — mondotta. — Nekünk korszerűen gépesített gyárakkal kell állnunk a versenyt, a mi lehetőségeink között készült gyártmányokkal. A jó munkából fakadó bizalom kifejezője, hogy például a mozaiklapokra korlátlan mennyiségben kapnának megrendelést. Az építőipari munkák vállalását már hónapokkal ezelőtt befagyasztották, annyi a megbízásuk. Legutóbb az asztalosrészleg volt kénytelen lemondani 250 ezer forintos munkát. A szövetkezet rendezte be a kiskunhalasi konfekcióüzletet; munkájukat fővárosi szakemberek is többször dicsérték azóta. — Mi ösztönzi a munkásokat ilyen lelkes erőkifejtésre? — kérdeztük. Szó esett minden szokásosról: több keresetről, lelkesedésről, öntudatról. Egy kérdésben azonban fejcsóválva nyilatkozott Jakubovszki Elek. — Az újításoknál nemigen beszélhetünk ösztönzésről. Az év első felében volt az újítási hónap, beadták elképzeléseiket, kidolgozott javaslataikat a munkások. Több újítást a megyei KISZÖV is jóváhagyott. De a díjakat azóta sem tudtuk kifizetni. Két hónapja kaptunk ígéretet, hogy most már erre is sor kerül, de csak várunk. Arra viszont megkaptuk az instrukciót, hogy január l-től újítási negyedév kezdődik ... Hogyan álljak most a munkások elé, mivel buzdítsam őket? Ez tényleg fogas kérdés. — th — n „Premier“ a téli erdőn Meseerdő;.. Távolról nézve, mintha menyasszonyi fátylat öltött volna. Egy pillanatra az akácvirágzás nászi pompája jut az eszünkbe, de a mínusz 10 fok, a lehelet kavargó párafelhője rádöbbent bennünket a decemberre. Az apró csemeték levelein megtapadit zúzmara csodálatos kaktuszokká varázsolja őket. Bent, az erdő közepén, a fekete fenyőkön millió tündöklő diadém. A délceg törzsű fák alatt pedig népes csoport sürög-forog: a papírgyártásnál felhasználásra kerülő hazai nyárfa kérgezé- sének idei „premierje’’ ez a Kiskunsági Állami Erdőgazdaság bugaci erdészetében. Vagy negyvenen hántják baltával, kérgezővassal, vonókéssel a kérget, míg végül a héjtól megfosztott, csupasz gömbfák ele- fántosontszínt kapnak. Nem könnyű ez a munka a szabadban. ahol szünet nélkül szálldos a fákról a zúzmara. — Bizony, a mi munkahelyünk elég szallős — állapítja meg kedélyesen Virágh Pál, a kelet-bugaci, vagy ismertebb néven nagyerdei kerület vezetője. — Tavasszal-nyáron sok városi ember irigyel minket, mert olyankor kellemes az élet az erdőn. De aki, hozzánk hasonlóan. eggyé vált vele, az a téli erdőt sem hagyná ott semmi kincsért! A fenyőtoboz-pergető helyiséget — mivel az a munka most szünetel — nagyon ügyesen és leleményesem hasznosítják. Első munkafolyamatként ugyanis itt „engesztelik” a gömbfákat. Ez már nem szellős munkahely. Amikor a kerületvezetővel be— Fiutó! Arra nincs nyúl! lépünk. szinte gőzfürdőben érezzük magunkat. A kinti zimankó után először jólesően csap meg bennünket a 40 fok körüli hőséig, a télikabátban azonban csakhamar izzadni kezdünk. A szerte a kerületből vontatókon beszállított fáról egykét órai melegítéssel olvasztják le itt a rárakódott hó- és jégréteget. Ennyi idő alatt a héj is megpuhul, s így a kérgezők munkája könnyebb. Figyelmességre. gondoskodásra vall, hogy az idősebb férfiakat és asszonyokat a „gőzkamra” előterében dolgoztatják, ahol még sincsenek annyira kitéve a hidegnek. A fiatalok — Bozó István, Szabó Mihály és társaik — serényen gyalulják vonókéseikkel a nyár nyers héját, ök fittyet hánynak a decembernek. Igaz, hogy az óránként kiosztott védőital, a forró tea is belső bundaként szolgál nekik. A kérgezést több mint húsz „saját” dolgozó, rajtuk kívül pedig a Városföldi Állami Gazdaságból segítségül kapott ugyanannyi munkás végzi. Van köztük idős, fiatal, férfi, nő. Egy hozzáértő dolgozó egyébként kevés híján egy köbméternyi fát is megtisztít napjában. Tóth Antal szakmunkástanuló egészen kislegény kora óta dolgozgat már az erdészetben: így meglehetős rutinja van, könnyen idomul kezéhez a munka. Egy csokorra való 17—18 esztendős nagylány is él az ingyen „kozmetikus”, a fagy szépítőszerével. Bocz Katalin és Tímár Zsuzsa arca a hidegtől majd kicsattan. Szász Éva szekeréé vei csapkodja le a gömb- fáról a bütyköket, csomókat, hogy a legények munkája simább, haladósabb legyen. Szénása Marika, kezében a kér- gező vassal, versenyt dolgozik a férfiakkal. A munkahely mellett valóságos motorpark: többen a dolgozók közül Pannóniájukon jöttek ki. A tisztásra most stráf- kocsi gördül. Dél van, meghozták az ebédet. Elnémul a szerszámzaj, s a kérgezők a jól fűtött kultúrterem felé igyekeznek, amelyben némelyikük szállást is kapott; s amelynek egyik oldaltermében a tiszta asztalon már ott sorakoznak a kirakott evőeszközök. Már itt is van a jó illatokkal csalogató kondér. Odakünn az eltelt fél nap munkájának eredményére, a tekintélyes halomba „sarangolt” gömbfákra porcukorként hullanak a magasból a zúzmgra- csomók, és a most lassan szállingózni kezdő hó finom mintájú píhéi. JÓBA TIBOR Decemberi este .. ^ (T óth Sándor felvétele) JEGES OT
