Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-12 / 290. szám
5 9*3. december 1*. csfitlSrtíSit 5. oldat GURULÓ KÖNYVESBOLT Ki nem ismeri ezeket a nagy csukott autóbuszokat, oldalukon a felírással: Magyar Könyvkereskedelmi Vállalat. Itt is, ott is felbukkannak a községekben, a városokban, az üzemek előtt, vagy a forgalmasabb pontokon. Az emberek ilyenkor összeszaladnak, nézegetik a kecskelábú asztalra kirakosgatott portékát, aztán nagyon sokan közülük hónuk alatt nagy halom könyvvel távoznak. Érdekes munka a könyvkereskedőé. Amit csinál: üzlet is, meg kultúrpropaganda is. — Szebb ez a munka, mint régen, amikor mindenféle vacakot a vevő nyakába kellett sózni. És' semmivel se nehezebb, sőt, ma sokkal többet és szívesebben vásárolnak az emberek — mondotta legutóbb a megyénket járó vándorkönyvesbolt vezetője, Ablonczy Árpád Kiskunfélegyházán. Az állomáson rakodtak, ki, volt az asztalon vagy 200—250 kötet. Szépirodalmi, műszaki és mezőgazdasági szakkönyvek. A nézelődök között egy csinos fiatalasszony furakodott az asztalhoz. Az tűnt fel, hogy könyveket tartott a kezében, már amikor odalépett. — Varga Ákosné vagyok... Tegnap már vettem, azok közül szeretném ezt a kettőt kicserélni. .. Tgen, megbeszéltem otthon — felelget szaporán. Kiderül, hogy csaknem 300 forint értékű könyvet vitt el az előző nap, aztán otthon megnézegették a férjével és úgy határoztak, hogy kettőt hozzon vissza. Az elárusító nem tiltakozik: tessék, ott van, válasszon másikat. Nézegetem mit visz: Kómái vígjátékok, meg egy Vergilius- kötet. Igényes vevő. Ablonczy Árpád most egyedül van itt. A guruló bolt másik dolgozója átrándult Kiskőrösre. Mindig így tesznek, így nagyobb a forgalom. Túl is lépik havonta a kétszázezer forintot. Valaki fizetni akar. — Azt nem lehet — mondja az eladó. — Hogyan?! Készpénzt nem fogadnak el? — Csak részletfizetésre adunk. Hihetetlen. Amikor a vevő dudorodó táskával elmegy, Ablonczy Árpád mosolyogva vall: — így egyszerűbb és jobb. Ezeken a „standokon” körülményes lenne pénzt is kezelni, aztán meg — így többet vesznek az emberek. A részletfizetés legkisebb összege ugyanis száz forint. Hogy kell-e így is a könyv? Itt például két nap alatt harminc utas vett könyvet, csak a Kiskunmajsáról bejárók közül. Míg várnak a vonatra, jobb híján nézelődnek, aztán választanak, és viszik csekkel együtt... Persze, néha egy kis cselhez kell folyamodni. A múltkor ide jött egy fiatalember, mindössze egy könyvet választott. Mondtam neki: Sajnálom, nem adhatok, maga úgyse áldoz havi 25 forintot könyvre. Én-e? — Kérdezte sértődötten, és két perc alatt kiválasztott még három kötetet. 4 pró kereskedői ravaszkodás? Ügy, mint régen? Hát — ha a „stílusból” maradt is még valami, nem ártanak vele senkinek. Bizonyos, hogy nem könnyű ezeknek a mindig vándorló embereknek az élete, a munkájuk azonban mindenképpen hasznos. Sok új olvasót, sok új vásárlót szereznek a könyveknek. —r — 6 aki Pálos asztalánál vacsorázott, nem tudta, hogy most mit csináljon: utána menjen-e parancsnokának vagy sem? Ha most otthagyja az ételt, esetleg feltűnhet a többieknek. Kis ideig tétovázott. Aztán mégis meggondolta magát: lesz. ami lesz. A miniszterhelyettes parancsa mégiscsak fontosabb, mint az őrnagyé! Átsietett a halion, s kiment a teraszra. Pálos már ott bandukolt a nagy vízesés mellett, komotósan, ahogyan az idős emberek esti sétájukat végzik. — Liszkai utána kiáltott: — Tanár úr! Nem fogadna el séta partnernek? — Jöjjön csak, jöjjön, fiatalember ... — nézett hátra Pálos. — Megmossuk a kezünket a vízesésben ... A forrásvíz megfiatalítja az embert. Liszkai utána szaladt. Az alkonyati szürkeségbe borult vidéken nem látott egyetlen élőlényt sem. — Nem mertem egyedül hagyni — suttogta Pálosnak. — Jól tette... Már vártam. Be kell mennünk Hámor községbe. Átadta délután az üzenetet? — Természetesen. A százados elvtárs megígérte, hogy estére pontos választ ad! — Észrevette, hogy Síposnak béna a bal kisujja? (Folytatjuk.) Léda a kirakatban A kecskeméti ajándékbolt (Rákóczi út) kirakatában óriá- “• sira nöttt vérebek és vadászkutyák szomszédságában áll, helyesebben fekszik a porcelán testű Léda. Hátrabicsaklott fejjel fogadja annak a bizonyos hattyúnak az udvarlását, amelynek alakjában — a hitrege szerint — Zeusz isten megkörnyékezte. Nem szeretnék az erkölcscsősz szerepében tetszelegni, de meg kell mondanom, hogy nekem ez a porcelán figura nem tetszik. Giccsnek tartom, mégpedig rossz ízűbb, közönségesebb giecsnek a sokat emlegetett fogfájós kutyánál is. Miért? Hiszen az asszony és az istenállat szerelme a képzőművészet és a költészet klasszikus hagyományai közé tartozik. Kedvelt díszítő téma volt már a görög és római kultúrák idején. A reneszánsz kép géniuszai, Leonardo da Vinci és Michelangelo is életre keltették vásznon az ősi görög regét. N em a téma — a természetfeletti és az ember találkozása, vagy ha úgy tetszik, a mindent legyőző diadalmas szerelem — ellen van tehát kifogásom, hanem az ellen, ahogy ezt porcelánba fogalmazta a figura alkotója. Mert ez a rózsás orcájú Léda csak arra alkalmas, hogy’ serdülő kamaszok fantáziáját „gazdagítsa”. Semmi köze a művészethez, éppen úgy mint ahogy a gépelt lapokon terjesztett pornográf irományoknak sincs köze az irodalomhoz. Jóllehet, ezek is a szerelemmel foglalkoznak, mint ahogy azzal foglalkozik — elnézést a merész hasonlatért — mondjuk Flaubert is a Bovaryné című könyvében. Csak. más módon. És ez a döntő. Nemcsak a giccs- festők festenek naplementét, hanem a színek felkent mesterei is. De — és itt ismétlem magam — más módon. A művész és nem a kontár módján. Kultúrforradalmunk egyik célkitűzése éppen az, hogy a szépre vágyó dolgozó ember megtanulja elkülöníteni egymástól az igazi művészetet a szóbanforgó Lédáktól és naplementéktől. A tájékozatlannak nincs könnyű dolga, mert joggal hiheti, hogy a nagymúltú Herendi Porcelángyár nem enged ki kapuján giccset. Ha a bolti eladó hozzáértésében bízik, a Léda esetében ebben is csalódnia kell. IS i tudná megmondani, hány cikk foglalkozott már azzal, ■ » hogy Herend túlságosan lassan szabadul meg a polgári ízlést szolgáló rózsabimbóktól, babaarcú táncosnőktől, óriás vadászkutyáktól. De sokkal kevesebbet beszéltünk eddig arról, hogy az ajándékbolt dolgozóinak sem elég azt tudni, mibe kerül egy porcelán figura, vagy váza, hanem ismerni kell ezeknek a tárgyaknak a művészi értékét is. Hiszen nem rossz szándék vezérli őket, tájékozatlanságukból adódik, hogy polcukra engedik a borsos áru, de kétes művészi értékű holmit. BÉKÉS DEZSŐ hezen bár, de arrább ugrált, s eltűnt a bozótosban. Jártás körülnézett, szinte látszott rajta, hogy várja az elismerést.; j — Éhen pusztult volna a szerencsétlen néhány napon belül. Legalább egy hét kell, amíg úgy összeforr a csontja, hogy táplálékot tud szerezni maganak — mondta. Az egyik vadász hirtelen felkapta fegyverét, előrefurako- dott, célzott, s máris lőtt. Sokan megijedtek a váratlan durranástól, amelyet a hegyek Is felfokoztak. — Miért nem szólt előbb? — ugrott oda hozzá Járfás. — Nem szabad mindenre lövöldözni! — mondta németül kissé mérgesen. — Róka volt.:: — válaszolta a külföldi. — Eltalálta? — Azt hiszem, igen ..: — Gyerünk mindannyian, megkeressük..; — hívta Járfás a többieket is. A kirándulók nekiszaladtak a leltős résznek, s szétszóródtak. Mindenki kereste a rókát. Sipos és Éva együtt hajtogatták félre a bokrokat, de a róka nem volt sehol. Zengett az erdő. Az üdülők vidám kutató kedvvel szaladgáltak a bokrok között, mintha legalábbis a fáraó kincseit kellett volna megtalálniuk Sipo' egv pill:l'’'’,ra íi >• vél te. hogy senki sem ügyeli őket. Elkapta a lány kezét, és megcsókolta. Éva azonban elrántotta. — Nem játszom így tovább! Viselkedjen rendesen! — mondta határozottan Síposnak, aki azt hitte, hogy lány máris behódolt neki. Csalódott arcot vágott, és sokáig hallgatagon ment Éva mellett. A rókát nem lelték meg, nyilván el sem találta a vadász. Lassan már délfelé járt az idő, de még egy valamu evaló vad sem akadt puskavégre. Járfás javasolta, hogy Lérjenek vissza a szállóhoz, de a vadászok hallani sem akartak róla. így aztán kettéváltak, a külföldiek továbbmentek, az üdülők pedig elindultak visszafelé. A zenetanár olyan vidáman, fürgén ereszkedett alá a hegyoldalon, hogy egyszer el is csúszott a száraz avaron. Sipos segítette fel. Pálosnak ekkor véletlenül rátévedt a tekintete az ügynök ujjára, s azonnal észrevette, hogy Sipos bal kezének kisujja mozdulatlan, béna. De mintha semmit nem látott volna, megköszönte a segítséget, és újra beállt a sorba... XIII. A szállóban mindenki sietett r, vacsorával, készülődtek az ismerkedési estre. Pálos felállt az asztaltól, leakasztotta a fogasról sétából i it, és kisfáit az étteremből. Liszkai főhadnagy, Beszélgetés a filmről Optimista tragédia Kicsit megkésve jutott el hozzánk az idei szovjet filmnapok legkiemelkedőbb alkotása, az Optimista tragédia. Visnyevsz- kij nagy sikerű drámáját Szam- szonov szovjet rendező filmesíSzamszonov rendezése néhány sikerületlen jelenettől eltekintve, tisztán, művészi erővel adja vissza a nagy mű mondanivalóját. Kitűnő teljesítményt nyújt Borisz Andrejev, az anartette meg. A néző előtt megelevenedik a forradalom és a polgárháború eseménydús korszaka, maga a történelem. A rendező azonban nemcsak az akkori események, hanem a személyiség szerepének ábrázolására is törekedett egy sajátos közösség, a forradalmi matrózkülönítmény belső-fejlődésének, a különböző egyének egymásra hatásának mélyen elemzett feltárásával. chista vezér megformáló ja. Egyszerre megrendítő és visszataszító, alakítása legalább olyan jelentőségteljes lesz majd a filmtörténetben, mint Cserka- szov Rettegett Ivánja. Az Optimista tragédia megérdemelten kapta meg a cannes-i fesztivál egyik nagydíját. Űj, kimagasló fejezete a szovjet filmgyártásnak, azon filmek közé tartozik, amelyekre sokáig visszaemlékezünk. Epekedő szerelmes Egy bogaras ifjú tudósjelölt kilép könyvei birodalmából és az élet viszontagságai közé keveredik. Nekivág Párizsnak, feleséget keresni, az aggódó szülők óhaja szerint. Hogy aztán ebből miféle bonyodalmak származhatnak, erre a humorban bővelkedő jelenetekből hamarosan fény derül. A gyámoltalan fiatalemberre — aki otthonosabban mozog a csillagászat világában, mint a nők körül — a csalódást okozó kellemetlenségek egész sorozata zúdul. együttérző szeretetet is hősei iránt. Játéka Buster Keatonra emlékeztet, a némafilmek nagy nevettetőjére. A kétbalkezes kisember mulatságos figuráját sok gyengédséggel, különös szomorúsággal formálja meg, s teszi soka kra hasonlóvá, emberivé. ' Filmje leginkább azzal az irányzattal mutat rokonvonásokat, amelyet Max Linder és Jacques Tati képviselt. A hasonlatosság oka, hogy Etaix sokáig Táti munkatársa volt, tőHiába rendezett el képzeletében mindent nagyszerűen. Lőp- ten-nj omon rá kell döbbennie, hogy valóságban a dolgok korántsem olyan egyszerűek. Kudarcba fúlnak félszeg ismerkedési kísérletei, s még abban az egyben sincs köszönet, amelyik végre sikerül. Javakorabeli asszony, s egy felnőtt fiú anyja a televízió képernyőjéről hódító énekesnő, Stella is. Aggodalomra természetesen nincsen ok. Az álmok és a valóság között csetlő-botló ifjú végül mégis megtalálja az „igazit”. Ennyi a film meséje. Egyszerű történet, amelyet kitűnő humor- és ritmusérzékkel emel nz átlagos vígjátékok színvonala fölé a film íróját, rendezőjét és főszereplőjét egyszemélyben megtestesítő: Pierre Etaix. Sajátos stílusát őszinte egyszerűség. jellemzi, s találóan szel- J lemes jelenetei remr-ak vidámságot váltanak ki, hanem I le kapott útmutatást, majd biztatást az önálló munkára. Játékfilm készítésében csak azután próbálkozott meg, hogy első két rövidfilmjét Oscar-díjjal jutalmazták. Az Epekedő szerelmes három évig készült. Valameny- nyi jelenete először rajzban született meg, s csak azután került filmre. A gondos előkészítő munka nem volt hiábavaló. Meghökkentő fordulatokban, jól kidolgozott gegekben gazdag i-lmje finoman árnyalt képet rajzol a különféle szokások, szenvedélyek és hibák rabságában sínylődő. és emiatt komikus helyzetekbe sodródó emberekről, akik ennek ellenére — vagy talán éppen ezért — nagyon rokonszenvesek. A szereplők közül kitűnő még Laurence Ligneres, a „rámenős” barátnő, és France Arnell, az énekesnő alakítója, valamint a svéd lányt játszó Karín Wesely,
