Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-07 / 286. szám

A SAJTÖNAPRA

A VÖRÖS ŰJSAG megjelenésének évfordulóján, december 7-én a sajtó munkásai minden esztendőben egy kicsit „befelé” tekintenek, önvizsgálatot tartanak, felmérik egy-egy időszak, az eltelt év munkáját, számot vetnek kötelezettségeikkel, hivatásuk szerteágazó feladataival, amely egy mondatban így foglalható össze: a dolgozó nép szolgálata.

Nemes hagyományaink, a forradalmi sajtó — megyénkben a Magyar Alföld, a Félegyházi Proletár és a Tanácsköztársaság sok más kiadványa —, majd a felszabadulás utáni harcos, kommunista újságírás nemes öröksége, követendő példája nyomán szerkesztjük, írjuk naponta, egyre bővülő terjedelemben és egyre nagyobb példányszámban megjelenő lapunkat, a párt politikáját közvetítő Petőfi Népét.

Megyénk sajátos gazdasági, politikai és kulturális feladatai szabják meg a tennivalókat, a sajtó feladatát is.

„Fegyverünk”, ahogy mondani szokás: a toll, de ezt nem tekintjük öncélú eszköznek, sőt, ellenkezőleg. A segítő szándék vezérel bennünket akkor is, amikor bi- * rálnunk kell, s akkor is, ha az elért sikerek mellett olykor jelentkező hibák ellen felvesszük a küzdelmet.

OLVASÓINK bizalmát mutatják azok a levelek, amelyeket naponta küldenek szerkesztőségünkbe, s amelyek hangot adnak az élet sokféle kívánságának, óhajának, gondjának-bajának, örömének és bánatának egyaránt. E bizalom sarkallja munkánkat, s az az érdeklődés, amelyet tapasztalunk a pártsajtó törekvései iránt, amely törekvések egyek a megye egészét átfogó nagyszerű célkitűzésekkel, az „aranyhomok” vidékének, kultúrájának, arculatának megváltoztatásáért folytatott munkával.

A magyar sajtó napján szeretettel köszöntjük olvasóinkat. az immáron harmincezres példányszámához közelgő Petőfi Népe előfizetőit, köszöntjük segítőtársainkat — o nyomdászokat, postásokat —, akik nélkül nem juthatna el újságunk azokhoz, akikhez szólni oltárunk.

S EZÚTTAL IS — ígérgetés nélküli — bensőnkből és meggyőződésünkből fakadó, az olvasó és lapunk kapcsolatát továbbmélyítö, állhatatos, s még jobb munkára teszünk fogadalmat.

így írunk mi,

„így írtok ti..— állított görbe tükröt kortársai elé a neves szatirikus író: Karinthy Frigyes. Az újságírás egyszerű, szerény, kis míveseiről — aminek mi tartjuk magunkat — ritkán jrnak szatírát. Legfeljebb ha kedvtelésből maguk „vetemednek” ilyesmire. Egy esztendőben egyszer engedtessék meg hát a merészség, hogy egész oldalt írjunk „céhünk” belső dolgairól. Az öngúny, az önirónia „smirglijével” elkövetett szúrka-piszkáink közül bocsátunk itt közre néhányat. Talán nem veszi rossz néven az Olvasó.

Látogatás a tollseprűgyárban

N

em messze onnan, hol Pi- nyege Mihály bátyám, a racka juhok felkent pedagógusa legelteti az állatoktatási osztály által részére átadott birkákat és kosokat — van Kiskunbögö- nye. A főutca zsindelyes kis házai muskátlis ablakaiban vi rágzik a pipacs. A házak előtti kis padokon szép szál legények ölelik derékba, a ringó csípőjű Julcsákat, Marcsákat, Zsuzsikákat. A kanász nagyot csap botjával kutyája farára, mikor belépünk a tollseprűgyárba.

Az igazgató, Zsinóros Szabó Menyhért már a kapuban vár. Szivarzsebéből csábítóan kínálja magát a fehér toliseprű. Az irodájába ballagunk. A nap aranyló sugarai betekintenek a komor ablakok üvegein.

— Menyhért bátyám — már megengedi, hogy bátyámnak

Segítőtársaink

Kézirataink első „kritikusa” a szedő. Az a jó újságcikk, amibe még ő is szívesen „beletemetkezik”. Sok múlik gyorsaságán, ügyességén, figyelmességén. Katona András, a kecskeméti

nyomda „villámkezű” gépszedője még a fiatalabb nemzedékhez tartozik, de máris nélkülözhetetlen munkása a laprészlegnek. Képünkön: szedés előtt még átfutja a szöveget.

Harmincöt éve hordja Kecskeméten a leveleket, újságokat Kovács Sándor bácsi, a posta Kiváló dolgozója. Naponta 250 újságot, s hetente legalább ugyanennyi folyóiratot, képeslapot visz el a címzetteknek. Még négy éve van hátra a nyugdíjba menésig. Kívánunk továbbra is erőt és egészséget a nem könnyű munkához.

Egész nyáron át bosszantott az a sótartó. Szabályos kis sótartó volt, olyan, mint annyi sok társa az üveg- és porcelánbolt kirakatában és polcain. De ez nem használaton kívüli eszköz volt, sőt, ellenkezőleg: szinte kapkodták az emberek egymás kezéből. Mert csak egyetlen példány volt található belőle a kecskeméti strand falatozójában, így azután, amikor egy vasárnap négyezer ember fordult meg e vadregényes helyen, s közülük ezer szeretett volna enni és sózni valamit, megindult a vadászat, s a hajsza a sótartó után.

— Ezt kéne megírni, ez aztán glosz- sza téma! — sóhajtott fel egyik szerkesztőnk a reggeli eligazításon, s jelentőségteljesen nézett rám. de én elfordítottam a fejem. Bagatellnek éreztem a dolgot korunk nagy probléSótartó

májához, a leninvá- rosi szúnyog invázióhoz képest. S inkább a szúnyogokról írtam. Rovatom tagjainak azonban célzást tettem a só- tartóra, utalva a következő jutalmazási időszak kilátásaira. Minden eredmény nélkül. Senkit sem hatolt meg a sótartó ügye. írtak a Kuka szemét- szállító autók sorsáról, a kátyúkról, szökőkutakról, Durov állatidomítóról, s a piaci szentkép- árusról — de a sótartóról nem. Szerkesztőnk még

szóba hozta néhányszor. majd lemondóan legyintett: mit is lehet kezderfí ilyen fantáziaszegény társasággal. És még ezek nevezik újságíróknak magukat — gondolhatta. és joggal!

A téma azonban mm hagyott nyugodni, s azóta is bántott a lelkiismeret. Milyen sokat használhattam volna akkor a köznek, ha megszívlelem a tanácsot, s nekiszegezem toliam annak a vándorló használati tárgynak.

Vezekelni szeretnék, belátom, hibáztam. S hogy ezt jóvátegyem, megírtam könyörtelen hangú cikkemet a tűrhetetlen állapotokról. És most várom a nyarat, a strandszezont, hogy művemet publikálhassam. A n etáni változás miatt nincs aggályom. A strand egyetlen sótartóját ugyanis a szezon utolsó napjaiban csórtam el. A főkönyvelőtől pedig megérdeklődtem: a keret jövőre is egy sótartó vásárlását irányozza elő, a százszázalékos fejlesztés alapján... A téma tehát nem vész el.

Persze, közgazda- sági szemlélettel kell nézni a dolgokat!

(T- ál.)

szólítom —, hát hogy is áll a toilseprügyártás ?

A

z öreg az előtte heverő tulipántos dobozt bámulja. A sok beszédtől rekedtes hangján kiböki:

— Hm, hm... Hát, csak, csak... Vagyis javul a termelékenység, csökken az önköltség — jegyzem noteszembe az öreg félreérthetetlen magyarázatát Mert Zsinóros Szabó Menyhért igazán tiszta fejű. A világos magyar beszéd híve.

Tavaly került az igazgatói posztra. ízig-vérig parasztember. Ezelőtt a Budapesti Bizsuipari Művek igazgatója volt. Saját kérésére helyezték ide. Pedig volt Pesten lakása, itt meg albérletben nyomorog.

Komótosan indulunk az üzem felé. Az ajtó nyitására apró tollpihe pihen meg orromon Ennyire közel még sohasem éreztem magam a munkásosztályhoz. A csavaros eszű pihe megcsiklandozza orrlyukamat. Meg az igazgatóét is. Kacarász- va lépünk be a műhelybe, ahol háromszáz férfi és asszony köti napestig a toliseprűt.

— A spárgát jól meg kell csa- varintani. Utána összepásszin- tom a tollakat, majd rátekerem a csavarintott madzagot. Megbogozom, aztán kész a seprű magyarázza Kövincsesi Rozálka, az egyik szakmunkás.

Rozálka, ez a tűzrőlpattant menyecske már napi ötszáz toll seprűt köt egymaga. Este meg énekórákat vesz, táncdalénekes- nek készül. Szereti is mindenki a vállalatnál.

A fosztógép mellett Szőrös Ábris alakja magaslik. Az ő keze nyomán telnek meg az an- ginok cihával. Mert cihát is csinálnak itt. Esténként pedig fütyörészve karikázik babájához a szomszéd faluba.

Q sszeölelkezik a nappal az v estével. A fosztó-, aprítóvágógépek vidám muzsikája teszi lüktetővé a péntek alkonyát. A tovatűnő kocsink hátsó ablakából még egy szempillantás- nyira megvillan Zsinóros Szabó elvtárs fáradd alakja, amint a kapuban zsebkendőjét lobogtatva búcsút int nekem.

(—ácsi —mi)

A mosóporos doboz

KÉT újságíró vitatkozik. Arról szaporítják a szót, hogy miképpen lehet a rendkívül fontos témáikat úgy megírni, hogy hatékonyan béleivódjanaik az olvasók tudatába.

— Többször, de különböző variációkban keil tálalni egy- egy, a társadalom életébe vágó dolgot, ám úgy, hogy a cikkek között legyen összefüggés, s ak- kor elérjük a célt — mondja egyikük. — Én például néhány hét óta hogyan csinálom a gu- mipütyürével? Mivel nem sokat konyítok e növényhez, megkértem egyik főagronómusunkat: világosítson fel a pütyüré nép- gazdasági hasznáról. Megtette. Ezután már gyerekjáték volt megírnom a vezércikket, remélem, te is olvastad, amelyben elvi síkon ecseteltem, hogy a pütyüré így, a pütyüré úgy. Hogy nagyobb nyomatéka legyen írásompak, hivatkoztam benne a főagronónuisra is.

EGY hét múlva megkértem barátunkat, hogy ő meg szakmai szempontból tájékoztassa olvasóinkat a pütyüré termesztésének agrotechnikájáról. Ezt is megtette. írásában az én cikkemre hivatkozott. Két hét múlva, ekkor te szabadságon voltál, a pütyüréről ismét elvi cikk következett tőlem, s abban a fő- agronómus szakmai tájékoztatását erőteljesen emlegettem. Ezután vártam egy hetet, ismét megkértem, hogy újabb cikkben ismertesse a gumi pütyüré termesztésével kapcsolatos

mindazokat a szakmai tudnivalókat, amelyeket elózó írásából kihagyott. A kézirat már nálam van, s szövege azzal kezdődik, hogy miként az én nagyszerű eszmefuttatásomban a pütyürót, stb., stb...

— EZT a végtelenségig folytatjátok? — kérdezi a másik zsurnaliszta.

— Mindaddig, amíg nem látom, hogy pütyürét termesztenék még az erkélyeken elhelyezett virágcserepekben is. De biztos a siker. És ezt barátom az egyazon témával foglalkozó kü lönböző cikkeink láncolatával érjük el. ^

— Nem hiszem, hogy ennek a folytonos ismétlésnek a várt hatása lenne — így a kolléga.

— Mire alapozod feltevésedet?

— A mosóporos dobozra.

__fi

— Ismered te is. Az oldalál egy menyecske van raj zol v aki a kezében szintén egy rm sóporos dobozt tart. Ezen ism< egy menyecske van, kezébe mosóporos dobozzal, amelye ugyanaz a menyecske követk< zik, de már alig láthatóai ahogy fog egy már-már ki sei vehető mosóporos dobozt, s eze nyilván újból megjelenik a m< nyecske ... Egyszóval: a folyté nos ismétlésben a menyecskébe) s a dobozból végül is nem Iá1 szik semmi. Pedig nem hiányzi1 az a bizonyos láncolat sem.

AZ első újságíró nem folytai ja a vitát. (—ján —ván.)

FORGÁCSOK

— Nos, hogy tetszett a cikkem? — faggatja a kezdő újságíró az első riportjában megénekelt gazdasági vezetőt. — Nagyon — hangzik a válasz. — Megtudtam belőle ugyanis azt, amit eddig alig vettem észre, hogy nálunk kék az ég, illatoznak a virágok és a lányok hajához hasonlít az aranyló búzatábla. Nem írtad meg viszont — nagyon helyesen — azt, amit eddig mindenki észrevett és a szemünkre vetett: a hibákat.

— Mivel tudná alátámasztani állítását? — kérdezi a bíró a tanútól, aki meggyőző érvekkel magyarázta a tényállást. — Hát, kérem, én ugyan nem láttam saját szememmel a dolgot, viszont olvastam róla a Petőfi Népében..;

Hogy melyik a legolvasottabb rovatunk?

Egy hölgy állít be izgatottan a szerkesztőségbe. — Kérem, hetek óta figyelem a lapot, de nincs benne az újságban! — mondja, s elfúl a lélegzete. — Mi nincs benne? — csillan fel a jelenlevő toll- forgatók szeme. — Hát a kisuno- kám, a Kálmika neve. Tegyék bele, könyörgöm, úgy várja már az egész család, mindennap elolvassuk — az anyakönyvi híreket..,

*

— Nem írtuk ki a neveket, mégis reklamáltak — panaszkodik az ifjú újságíró.

— Hja, kérlek, az emberi érzékenységhez még nem találták fel a megfelelő, elég bonyolult és kifinomult rejtjelkulcsot — mondja bölcsen a tapasztaltabb kolléga.

Hi-hi..;

Adám és Éva közvetlenül a teremtés után —_ ahogyan ezt egy XVIII. század eleji metszet ábrázolja.

Olvasom a fenti szöveget a Tábortűz c. úttörőlap október 7-i számában, a Kis enciklopédia-sorozatban, Az ember teremtése címszó alatt. S elgondolkozom, hogyan lett Jean Effel ma élő neves francia karikaturista rajzából a kispaláé soknak szánt ábra, XVIII. százaa eieii metszet?

Csúnya dolog a káröröm, de azért kuncogni kezdek. Hi-hi-hi . . . biztosan felcserélték a képet. Hát, ez megnyugtató. Tetszik látni! Nemcsak a SÜL ^Ságunkban 'óidul ám elő sajtóbaki! Nem bizonyt

(ef—)