Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-01 / 281. szám
1963. december 1, vasárnap 5. oldal Forog a mintázó korong. AI rópadig — meséli nevetve vékony drótszálon lebegő vil- amikor már tanulni kezdtem lánykorié fényében új alakot | keresztapámtól ezt a mesterséA korong mellett... Petőfi Kecskeméten PETŐFI Sándor vándorszínész korában Kecskemétet készült elhagyni, amikor elhatározta, hogy mint színlap- osztó, a szokásos módon kis füzetet ad ki, melyet majd szétoszt a derék helybeli színipártolók között, és így némi jövedelemre tesz szert. A kis füzet Jókai Mór egy fiatalkori elbeszéléséből s a költő néhány költeményéből telt volna ki, és közreműködését Ács Károly is megígérte; de mindjárt hozzátette, nem hiszi, hogy a cenzor engedélyt adjon rá, mert a legkisebb észrevétel miatt már megtiltotta a kinyomtatást. Azt felelte erre Petőfi: — Válassz ki költeményeimből egyet, melyről gondolod, hogy a cenzornak nem lesz oka visszautasítani. ÁCS KÁROLY ilyennek vélte a Disznótorban címűt. Azt javasolta, hogy Szilády Károly nyomdász által küldesse el, mert a cenzor ellensége lévén a színészeknek, az engedélyt már e miatt is megtagadhatja. A cenzor hajthatatlannak mutatkozott. Míg végül is Ács Károly alaposan felbosszankodva, elment hozzá, hogy megtudakolja annak okát. Sambera Calazantius József, piarista pap, cenzor ekkor azt felelte: — Mit? Hát követhetett volna-e el annak írója nagyobb és botrányosabb vétket, mint amikor olyat mer kívánni, hogy az ég gömböc legyen és mi abban töltelék! Tán én legyek töltelék és az ég gömböc? Horrendum! Egy szót se vesztegessen mellette, én annak kiadását meg nem engedhetem ... ÍGY TÖRTÉNT, hogy Petőfi Sándor csupán kézírással sokszorosítva oszthatta ki, búcsúzva Kecskeméttől, néhány költeményét. Révész Tibor Koncz József az új eljárással vesz fel, köcsöggé formálódik a nedves agyagcsomó. A koron- gozó asztalán gyülekeznek az égetésre váró cserepek, most már nyugodtan tarthat Koncz József kiskunhalasi fazekas egy kis pihenőt. — Még nem értem fel a gyúkészült vázákban gyönyörködik. get. Szép munka, ősi hagyományai vannak. De lassan csak kihal ez is ... — Bizony — sóhajt közbe a tűzhely mellett szorgoskodó feleség. — Halálra van ítélve ez az iparág. Gyárak csinálják a cserepeket is, inkább különlegesség, mint hasznot hajtó foglalkozás a fazekasság... .Nem ide készültem” Ha | abár az úgynevezett 4+2-s gimnázium, más néven: szakközépiskola mind nagyobb tért hódit középfokú oktatásunkban, még korántsem véglegesen kialakult iskolatípus. Sok tapasztalat kell még megelőzze végleges tantervének kialakulását. Másfelől be kell bizonyítania életrevalóságát is annyira, hogy ne csak a szakembereket győzze meg, hanem a szülőket és a tanulókat is. Az utóbbi a könnyebb feladat. Azok a diákok, akik ilyen iskolába járnak, úgy látszik, nagyon hamar megszeretik. Mi több azok se sajnálják a gyakorlati munkára fordított időt, akik nem szándékoznak megmaradni a tanult szakmában. Kunszentmiklóson mezőgaz dasági gépészképzés folyik már második éve a gimnázium két osztályában. A most másodévesek egyike, Rigó József így beszél eddigi tapasztalatairól: Eredetileg nem ide jelentkeztem, hanem „csak” a gimnáziumba. — Már így mondja: „csak a gimnáziumba”. — Mert a bátyám is ide járt még tavaly. Itt tudtam meg, hogy szakközépiskolai osztály nyílik. Kérdezték: van-e kedvem hozzá. Ráálltam. Szívem szerint úgyis gépipari technikumba mentem volna, gondoltam, ez is olyasféle. ' ollégiumban lakik, a szülei szabadszállásiak. Az első héten megválasztották az osztály KISZ-titkárának. Tavaly 4,1 eredménnyel végzett. — Megszerettem a szakmát és a munkát is — kanyarodik vissza az előbbiekhez. — Emlékszem, az első napon csávázógépeket láttunk. Jó, hogy amiről idebenn tanulunk, még azon a héten, vagy a következőn a gazdaságban is megnézzük működés közben. És persze magunk is egyre önállóbban dolgozunk vele. — Tavaly még aggodalmaskodott egyik-másik osztálytársam, valószínűleg a szülei ha tására — teszi hozzá — Azt hitték, csak kísérleteznek velünk. De látjuk, hogy szó sincs ilyesmiről. Legfeljebb később még jobb lesz a tanterv. A nyári gyakorlatokról beszél. A tanév végén egy hónapot töltöttek el gyakorlati munkán Persze nem esett jól, hogy a K többiek hazamentek júniusban a kollégiumból, ők meg, a szakközépiskolások itt maradtak, de aztán elfeledkeztek róla. Dolgoztak pénzért is. Rigó Jóska kerek 300 forintot keresett. A többi is így meg van elégedve? — Tíz-tizenketten megmaradunk a szakmában, az osztályból. A többi egyelőre valamilyen ipari pályára akar menni, egy-kettő pedig másféle szakon tanul tovább. — Elmosolyodik. — De tavaly ennyien sem szavaztak a mezőgazdaságra. Az érettségiig, azt hiszem, még többen leszünk ... És a „rendes” gimnáziumi tananyag? — Segítjük egymást. Itt még jobban kell, mert valamivel kevesebb idő van rá, mint a többi osztályban. Tavaly vállaltuk egyénileg, vagy csoportosan, hogy foglalkozunk a gyengébbekkel. Az egyik osztálytársunkat, aki fél évkor többől is bukott, év végére „felvittük” 3,3-re. S zükséges ezek után bizonygatni, hogy milyen iskola a 4+2-s gimnázium? Munkaszeretet, közösségi szellem és jó eredmények — adhat-e ennél többet az iskola? —r —ó Változások Az országút szélén útkapari dolgozik. Régóta megszökött kép. Pár lépéssel arrébb egy Pannónia áll, mellette leszúrva az U-betűs piros zászló, a kormányon régimódi tarisznya, nyilván a napi szalonna adaggal, mellette egy nylonzsák függ, benne Orion táskarádióból tánczene szól. Pár kilóméterrel arrébb egy Danuvia áll, bőszoknyás parasztasszony a gyertyát tisztítja. . * Kis falu cukrászdája előtt Moszkvics fékez. Utasai öltözetük alapján szemmel láthatóan parasztok. Egy férfi, három asz- szony. Nem is fiatalok. Otthonosan ülnek le a kis asztal mellé, s a legidősebb néni krémkávét rendel. S. E. Kihaló szakma idős mesfere A fazekas tűk őket, amíg csak győztük tölténnyel, ök is lőttek kegyetlenül. .. Hárman meghaltak közülünk, tizenegyen pedig bekerültünk a sátoraljaújhelyi politikai börtönbe... Volt ott már mindenfajta népség. Szerbek, ukránok, szlovákok, még német is egy. Egy sváb. Kommunista volt az is... Meg aztán persze magyarok ... Vitéz Kertes járt be mindennap kihallgatni a társaságot. Tudtuk, hogy nagy vaddisznó, embernyúzó, de aztán egyszer olyat hallottunk róla, amitől összeborsózott a hátunk, hogy még ma is félek rágondolni. Már korábban is rebesgették, hogy egy-egy tízes csoportot mindig elvisznek a börtönből. Az őrök azt mondták, hogy Németországba hurcolják a foglyokat. Dolgozni. Egyik este aztán megtudtuk, hogy fenét Németországba, vitéz kertes viszi ki őket a hegyekbe, és ott tarkólövéssel kísérletezik rajtuk. Maguknak kell megásniuk a sírt, aztán belelövöldözi őket a gödörbe. Mondták, hogy olyan tarkólövést kísérletezett ki, amitől azonnal meghal az ember. Irtózatos volt az az este. Az egész börtön ott állt a cellaajtóknál, és iszonyatosan dörömbölt. Egyszer csak valahonnan énekelni kezdték az Internacio- nálét. És ha hiszed, fiam. ha nem, az egész börtön az Inter- nacionálét énekelte egyfolytában, estétől reggelig. Hiába jöttek az őrök hiába üvöltöztek. Amelyik cellát kinyitották, az elhallgatott, de a többi tovább énekelt. Ekkor elrettentésül két foglyot kivittek az udvarra, ahová le lehetett látni a cellaablakokból. Az egyik szerb volt, a másik meg ukrán. Szöges korbáccsal ütötték a meztelen testüket. Azok meg mind a ketten tovább énekelték az Intemacio- nálét, egészen addig, amíg el nem ájultak ... — Hagyja már abba, apám, nem tud ebédelni a fiú... — próbálta megfékezni az öreg nyelvét Ferenczi század,os. — Igaz is... Egyél fiam ... — De folytassa csak, Ferenczi bácsi. Borzasztóan érdekes — rázta meg az öreg karját a fiú. — Hát ha ő akarja — nézett a gyerekeire Ferenczi bácsi. — Két nap múlva belekerültem abba a bizonyos csoportba. Tízen voltunk foglyok a teherautón, meg négy csendőr. Vitéz Kertes a sofőr mellé ült. őrnagyi sarzsit viselt, pedig tudom, hogy fél évvel azelőtt még főhadnagyként grasszált az újhelyi utcán. Mentünk az éjszakába, mentünk, az autó már majd kirázta belőlünk a lelket. Vacak hegyi utakon, meredeken, egyre beljebb a hegyek közé, az erdőségbe. Végül is leparancsoltak bennünket a kocsiról. Ásót nyomtak a kezünkbe, és ásni kellett. Akkor már tudtuk. hogy a saját sírunkat ássuk. Nem akaródzott sehogy sem, de hát tudod, fiam, melyik ember ássa meg szívesen a saját sírját? Köves volt a talaj, lassan haladtunk. Vitéz Kertes egyre csak nógatott bennünket. Aztán kész lettünk egy kisebb fajta gödörrel, bár szerintem még döngölővei is nehezen fért volna el benne a testünk... S akkor egyenként összekötötték hátul a kezünket... No, de hát együnk is valamit — emelte fel a kanalat az öreg, és százados fiára pillantott, aki már javában kanalazta a levest. Ferenczi bácsi is lenyelt egy-két kanállal, aztán folytatta, mert a fiú továbbra is izgatottan leste. — Aztán libasorba állítottak bennünket, majd odaszólították a gödörhöz az elsőt. Én a sor végén álltam. A fákon átsütött a holdvilág, de vitéz Kertes arcát olyan tisztán láttam, mintha a legfényesebb napsütésben néztem volna. Elővette pisztolyát, néhányszor megforgatta a levegőben, majd énekelni kezdett valami ócska dalt, a maga költötte szövegre még most is pontosan emlékszem. „Kommunista a nyavalyása, megérdemli, hogy a sírját jól megássa ...” Aztán tarkón lőtte az embert, aki abban a szempillantásban megfordult a saját tengelye körül, és belezuhant a gödörbe. Vitéz Kertes meg csak röhögött, és azt mondta: Ez is jól sikerült, ezt a ki végzési formát be kell vezetni az egész magyar és német hadseregben, ő tökéletesen kikísérletezte. . Már az ötödik embernél tartott... Én borzasztóan féltem... A fogam vacogott. Lassan elfogytak előttem mind. Rám került a sor... És mit ad isten? Megszólal egy autóduda, s már látjuk is. amint a hegyi úton fölfelé kapaszkodik az autó fénycsóvája. Vitéz Kertes otthagyott, és pár leöléssel arrább ment. Az autóról már messziről kiabáltak, hogy őrnagy úr. riadó, azonnal be kell vonulni! Vitéz Kertes odalépett hozzám, én szemben álltam vele, aztán két méterről hasba lőtt. Aztán már nem éreztem semmit. Nappal volt. amikor magamhoz tértem. Ott feküdtem az árokban a többi holttesten, legfelül. Körülöttem minden csupa vér. Amikor meg akartam mozdulni, úgy éreztem, baltát vágnak a gerincembe. Magam sem tudom, hogyan, de egyszer csak kint kúsztam az erdőben. Aztán megint elájultam, és akkor tértem magamhoz, amikor már ágyba fektettek. Jó erdei emberek mentették meg az életemet. Hát így volt, fiam, és ennek érzem a nyomát még ma is a gerincemben ... — A felszabadulás után megfogták ezt a vitéz Kertest? — kérdezte nagy érdeklődéssel a fiú. — Nem tudom. Negyvenhatban még egyszer kihallgattak, mindenféle jegyzőkönyveket csináltak fönn Pesten, de aztán, hogy mi lett. nem tudom. Azt hiszem a nácikkal együtt megszökött ez a vaddisznó is ... Az öreg elhallgatott. Csend borult a szobára, tapintható csend. Mindenki elmerült a gondolataiban Rájuk telepedett a közelmúlt rémséges árnya. A fiatal fiút bosszúvágy fojtogatta, szerette volna széttépni vi- fíz Kertes!:, aki ezt az ör ”v tönkretette. (Folytatjuk.) Tudja, érzi ezt Koncz József, de azért szívósan hajtja a korongot. Dolgozik. Az utóbbi időben színesből rátért a fekete égetésre és mivel a vázák szivárogtak, olyan eljárást kísérletezett ki, amelyik nem engedi át a vizet. Most boldog, hogy sikerült. A feltaláló örömével mutatja fénylő fekete korsóit, kancsóit, vázáit. Miközben magyarázza a módszerét, levelet szed elő. A híres keramikus, Kovács Margit írta, akinek néhány szép példányt elküldött mutatóba. — Kértem, hogy mondjon véleményt, meg tanácsot. A piacra nem akartam vinni, a virágcserepek mellé. Magam sem tudtam mit tegyek. Nagyon kedves volt tőle, hogy mindjárt válaszolt. Azt javasolta, hogy kicsit kerekebb, lágyabb formát adjak a vázáknak és küldjem be őket a képzőművészeti alaphoz. Igaza van, ez a leghelyesebb... Üjból odaül a korong elé. Lábával pedálozza az öreg szerkezetet. — Legtöbb helyen már gép hajtja — jegyzi meg félhangosan. — De öreg vagyok, megjárja nekem ez is. Még ha utódom lenne? — Legyint: — Persze érdeklődők vannak. Gyerekek az iskolából. Politechni- kások. És különben is, nehéz abbahagyni az embernek azt, ami annyira a szívéhez nőtt. — A gyorsan növekvő korsó fölé hajol. A kihaló szakma idős meste- r-, megyénk talán egyetlen fazekasa, még a késő esti órákban is szorgalmasan dolgozik V. Z».
