Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-31 / 305. szám
* Alacsony, nyflt ** tekintetű fiatalember kopogott be hozzám a tanácsházára. — Szeretném megváltoztatni a nevem. Mert én kérem Bogdán vagyok... A cigányok nálunk mind Bogdánok, Balázsok és én nem akarok tovább Bogdán lenni! Kérdezem tőle, miért? Elkomolyodik és folytatja: — Nekem eddig csak kellemetlenségem származott abból, hogy Bogdánnak hívnak. Hogy csak egyet mondjak: Pesten kerestem munkát. Bementem a gyár személyzetiséhez. Kérdezte, honnan jöttem, hogy hívnak? Bogdán Józsefnek, válaszoltam. Ettől a perctől fogva a személyügyest mintha kicserélték volna. Ügy fordította a szót, hogy: eléggé nehéz bejutni a gyárba, meg aztán segédmunkásokban válogathatnak ... Tudtam, hogy dolgoztak már itt a falumból cigányok ... Aztán mégiscsak sikerült munkát találnom. 1200 forintot kerestem havonta, ebből az asszonynak küldtem 700-at... Egyszer az is megesett, hogy a postás a pénzt másik Bogdán Józsefnénak adta át... Mondom, nem jó ez, hogy én Bogdán vagyok. Más nevet szeretnék ... Különös kérés. Közöltem vele, hogy milyen okmányok szükségesek a névváltoztatáshoz. Fel is írtam egy cédulára, és megállapodtunk, hogy ismét felkeres, ha beszerezte. A naptáramba feljegyeztem a jövő hét szerdájára: „Bogdán József névváltoztatása.” A fiatalember azonban nem jelentkezett. Elmúlt két hét is. C gyszer aztán megint ko- *■ pogtatott. Ugyanolyan félszegen foglalt helyet, mint először, de a szeme most valahogyan másképp csillogott. — Na — mondom — megvannak a papírok? Azt mondja nincsenek, de már nem is kellenek. Lehet, hogy a segítségem nélkül is megváltozik a neve. Csak nem?! S ugyancsak kíváncsi voltam rá, hogy hogyan. — Huszonhét éves vagyok — fogott bele nagy lélegzettel. — Soha nem láttam az apámat. Anyámtól néha hallottam, hogy nekem is van apám, de mást nem mondott róla... Tizennégy éves voltam, amikor meghalt az anyám. Azóta kerestem az apámat. De soha nem sikerült a nyomára akadnom. Azt ugyan megtudtam, hogy miért nem beszélt róla nekem anyám: leányfejjel szült engem. Hitt a a „fehér” kőművessegédnek, s aztán még mielőtt napvilágot láttam volna, az itt hagyta őt. Apám adatai nélkül jegyzett be az anyakönyvvezető is, s a bejegyzés azóta is változatlan: én az anyám nevét viselem, Bogdán vagyok, törvénytelen gyerek... KŐSZEGI JÓZSEF Nekem nem volt apám. Sehogy se tudtam belenyugodni ebbe. Amikor már dolgoztam, pénzt kerestem, számtalanszor útra keltem, hogy megtaláljam őt. Nem sikerült. Állandóan változtatta munkahelyét, félt, hogy gyermektartást kell fizetnie. Most, nem sokkal azután, hogy itt jártam, végre pontos címet tudtam meg: Pest egyik külvárosában él apám. Tusa- kodtam magammal: menjek, ne menjek? Hogy fogad? Végül mégis vonatra ültem, egy napi keresgélés után eljutottam a házhoz, ahol ő lakik. Demegő kézzel csöngettem. ** Betűztem az esőverte névtáblát: Kő-sze-gi... ö az! Öt keresem. Elhagyott minden bátorságom, amikor nyílt a kapu, és ötven körüli asszony dugta ki a fejét: Tessék, kit keres? Torkomon akadt a szó. Már majdnem kimondtam, hogy az apámat. Pirulva dadogtam, hogy Kőszegi Istvánt. Ugye itt lakik? Itt — felelte az asszony. Elfogódottan mentem fel a négy betonlépcsőn a kis teraszra, s onnan a virágokkal körülrakott előszobába. — A férjem lepihent, délelőttös volt, de mindjárt hívom. Addig üljön le... Kimondhatatlanul hosszúnak tűntek még a másodpercek is. Ültem és vártam. A belső szobából hangokat, majd csoszogó lépteket hallottam. A félhomályból először a körvonalait, majd őt láttam meg. öt, az apámat. Pizsamában, hálópapucsban. álmos szemekkel és kócos hajjal... Másnak képzeltem. Látszólag közömbösen nyújtott kezet. — Kőszegi — morogta — Bogdán — mondtam én. Kínos másodpercek következtek. Hányszor elterveztem, mit fogok mondani, szépen felépítettem magamban, most azonban nem jött ki hang a torkomon, valami fojtogatott. Ügyetlenül fonogattam megizzadt ujjaimat, s csak néztem, néztem az apámra, ö az asztalterítőn rajzolgatott a kezével... Majd a terítő rojtját kötötte csomóba... Hallgatott. Csak néha pillantott felém, úgy mintha valaki megtiltotta volna, hogy rám nézhessen ... Nekifohászkodtam: Én azt se bánom, ha kiutasít, elküld innen, de tizenhárom éve készülök erre a pillanatra... — Szabad kérdeznem, milyen ügyben jár nálunk? — lépett ki ebben a pillanatban a Többet akar a szív Rétek kolompolnak a tehenek nyakában basszus alkonyat zeng kiáltanak a fák de nem hallom szavukat paták alá feküdt a néma fű álma a hold sárga virága Szememben halkuló tanyák fáradt kezemben remeg az árnyék mint a szekérderékba dobott kapanyél régi éveimet forgatják elő a küllők akácfák senyvedését a sövénykerítésben bagzó kakasok boldog kortyogását krumpliföldek lilazöld üzenetét Ráncok az arcon részeg kalap a nap az ég szemöldöke rándul nagyot akar a szív beleroskad a táj görnyedő háta a sóhaj nem tudja a világra felrajzolni csattogó gépek olaj—vas—erejét Mégis itt állok szembefordulva a homállyal tudva hogy nemcsak petróleumlámpa a szó mit elfúj a szél pitypangnyi pihékrie mert több a remény mint a tehenek szuszogása s a tenyészetnél többet akar a szív is hogy beleépüljön e vasbeton-századba termő tenyerébe felemelje a tájakat vízsugarakká sodorja zölden a szelet a fényt s az értelem érezze végtelen mint a világ Hatvani Dániel odébb mert kisszobábó1 a fr‘1, é- ge. Azzal leült ő is. összeszedtem magam: — Az apám miatt, öt kerestem. — Az asszony az apámhoz fordult: — ö az? — ö. — De ezt nem mondta az apám, csak bólintott. — Tehát tudnak rólam — gondoltam, s ez jólesett. Ezzel az asszony fel is állt, tette kis bőröndömet, az előszoba ajtajában hagytam, s indult kifelé. Már háttal, még annyit szólt: — A maguk dolga... A te dolgod. Intézd ahogy jónak látod ... Mi pedig ültünk egymásnak szemben, többet hallgattunk, mint beszéltünk. Én csupán azt kértem: vállaljon el a magáénak hivatalosan is. Adja nekem a nevét. Rólam annyit kérdezett, hogy mi van velem, miből élek, van-e feleségem, gyermekem? örültem ennek is. Mondtam, hogy van. A gyerekek írni, olvasni tudnak. A közeli városban dolgozom, a fizetésemből szépen megélek, most tettük rendbe a házat és motorom is van. __ Ami a nevedet illeti, én ne m bánom ... De mit szól az asszony? Neki is tudni kell... I ndultunk ki az udvarra. Az asszony tizennégy év körüli lányával ült a barackfa alatti pádon. Csak úgy megálltunk előttük, szemben. Az asz- szonynak nem tetszett túlságosan mindez. Az apámhoz fordult: — Ügy vedd a nevedre ezt az embert, hogy a mienkből ő soha nem örökölhet! Ezt mi szereztük, amit itt lát, sitt csak egy örökös lehet — ujjá- val a lányra mutatott. — ö. Ö és senki más!... Alig vártam, hogy szóhoz jussak és megmagyarázhassam: és nem az örökségért jöttem, csupán a nevemért. Apám kikísért a kapuig, elköszöntem tőle. A szeméből azt olvastam ki, hogy nem haragszik. Talán tíz lépést tettem, visszanéztem ... Két nagy ablak van az apám házán, s háromszor olyan hosszú mint a mienk. Aztán nem törődtem vele tovább. Hisz lehet még nekem is ilyen! Siettem, hogy elérjem a délutáni vonatot. Holnap dolgoznom kell. E n eddig nem szóltam semmit, most ő is elhallgatott. Arra gondolt talán ő is, hogy mi lehetett volna belőle, ha nem apa nélkül nő fel, ha nem kellett volna már gyerekfejjel is örökösen birkóznia az élettel. Kezet fogtunk. Kívántam, hogy legyen olyan nagyablakos háza neki is, mint az apjának, s a kapun névtábla: Kőszegi József. Varsányi József. ./ r /J*s«éJ\ Ábrahám Rafael: Kecskemét (tus). TÉLI SZONETTEK — Részlet a ciklusból — Ember halad a bóbitás homályban, havas cipőben kiséri a tél, észre sem vette, amikor megláttam sovány arcát a villany fényinél. Zsebre tett kézzel, meghajlott a háta, uszálymunkás vagy földműves lehet, úgy gondolom, ahogy nézek utána ... nehéz járású emberek ezek. S tudom, hogyha a lépése nehéz is, ha fejlehajtva csak a földre néz is, nem lázad már a fejében a gond, de lágy melegség párájában éled s kötődik már az új hájtású élet, s zöld ágával a béke ott bolyong. 2. Lelkemben már a tavasz vágya ébred, de hópelyheket hint rám még a tél, még önmagával susog a természet, de érzem, hogy már hozzám is beszél. Még jégcsap ül a szundikáló házon, úsznak mogorva, súlyos fellegek, de a henyélő dombokon már látom a tavasznak a szél helyet keres. Még tél van, hó száll és a jég ropog, de érzed-é, hogy lent a föld dobog, mert eszménkkel van megtermékenyítve és szül világot átfogó tavaszt, mely egységünkön új hajtást fakaszt, ha széttörik a szenvedők bilincse. Gál Sándor vuausíut 45. Sipos végigdőlt Ferenczi százados egyik fotelében. Szeme kutatón siklott végig a szobán. Vajon véletlen, hogy a kulcsok itt maradtak? Csakugyan elutazott? Vagy csupán átugrott a szomszédba? Csak nem csinál ilyen baklövést, hogy itthagyja a legfontosabb kulcsokat? Sipos próbálta kisakkozni a valóságot. Az eszébe sem jutott, hogy várhatták őt Ferencziék lakásán, örült a véletlennek, és nyugtatgatta magát. Csak így tovább ... No, de munkára fel! Mintát kell venni róluk. A zsebébe nyúlt, kis szelencében őrzött gipszszerű anyagot vett elő. Két nesztelen lépéssel ott termett az asztalnál, s gyors, gyakorlott mozdulatokkal lemintázta a kulcsokat. Maid visszaült a fotelbe, és tovább vizsgálta a szobát. Tekintete hosszan elidőzött az íróasztalnál. Egyelőre még nem mert felállni, félt, hogy Éva bejön, s észreveszi, amint az iratok közt kotorászik... Ni csak, valami tervrajzok ... Pauszpa- pír-tekercsek ... Vajon mi lehet rajtuk? Ezt meg kell nézni... Sipos nem tudta türtőztetni magát, egy ideig még hallgatta a konyhából beszűrődő tányércsörgést, majd felugrott, és az íróasztalhoz rohant. Megnézte az egyik tekercset, s örömében szeretett volna felkiáltani. Itt van, ezt keresem, ezért jöttem! „A légelhárító rakéták rendszeresített hajtóművei! Szigorúan titkos!” A rajzot óvatosan kiterítette az íróasztalra, a négy sarkára egy-egy könyvet tett, és már éppen meg akarta csavarni fölötte bal kezének kisujját, amikor lépteket hallott. Viszaugrott a fotelhez, és gyorsan leült. Az ajtóban ott állt Ferenczi százados Mindjárt megismerte Éva leírásából. Ügy meglepődött, hogy nem jött ki hang a száján... — Látom, unatkozik, fiatalember ... A húgom magára hagyta? — szólalt meg csendesen, nyugodtan a honvédszázados. — Bocsánat! Még nem is ismerjük egymást... Ferenczi József. — Sipos Tibor ... nyújtott kezet az ügynök. És bármennyire is háborgott belül, arcán nem lehetett észrevenni semmi nyugtalanságot. — Itthon dolgozom néhány napja, csak leugrottam ebédelni — szólt ismét Ferenczi. — Nem tudtam, hogy maguk hazajönnek ... Pedig akkor gyümöl- csöztettem volna gyenge szakácstudományomat ... — Ö, nagyon kedves ... Bár tulajdonképpen nem is volt szándékomban itt ebédelni... — Csak nehogy mérgezést kapjon a főztjétől! — mondta nevetve Ferenczi. — Mentegetőzött, de biztosan ügyes háziasszony... Különben sem vagyok válogatós — felelt Sipos élénken, de agyában fogócskát játszottak a gondolatok. Mit tud a fickó? Miért viccelődik? Időt akar nyerni, hogy segítséget hívjon? Ki kell próbálni ...
