Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-30 / 304. szám
1963. december 30, hétfő 5. oldal Zonqoraórán... A behavazott, hideg utcáról jólesik belépni az alpári művelődési otthon szűk kis irodájába. Meleg fogad és zongoraszó. — Egyenesen ülj, szépen tartsd a kezed — magyaráz tanítványának Kovács Vilma, a tiszakécsked zenei munkaközösség tagja, aki hetenként kétszer jár be Lakitelekről Alpárra, hogy zongorázni tanítsa az ehhez kedvet érző gyerekeket. — November elején kezdtük a munkát — mondja és elég szép eredményt sikerült elérnünk. Tavaly is jártam ide, de nem akadt jelentkező. Az idén már 9 növendékem van, remélem, hogy nem hagyják abba a tanulást. Bizony, Vilma néni minden igyekezete hiábavaló, ha a növendékekből hiányzik a szorgalom és a kitartás. Pedig, de szép is az, ha a billentyűk engedelmesen simulnak az ujjak alá. s egy érintés elég, hogy kicsalja a zongora belsejében rejtőző hangokat. — Bizony — helyesel Bolesza Évi, aki az idén kezdett el tanulni és még csak egyszer mulasztott, akkor is betegség miatt. — A nővéremmel együtt tanulunk, otthon van saját zongoránk. De gyakorolunk ám, sokat... Vilma néni int, folytatni kell a tanulást. A kezdet biztató. Reméljük, hogy a türelmes munkát, sztírgalmas tanulást később sem hanyagolja el a muzsikálás szépségét először kóstolgató alpári ifjúság. méteróra mutatója felugrott a hatvanra. — Szeretsz száguldozni? — nézett rá Sipos. — Csak ilyenkor, amikor üres az út. Meg amikor mellettem vagy... — De hiszen autóban most ülünk együtt először. — Az igaz, és én mégis úgy érzem, mintha évek óta ismernélek ... — Álljunk meg egy kicsit, jó? — Minek? — kérdezte a lány. — Csak ... Éva fékezett, aztán megállt az út szélén, a fák alatt. Sípos kinézett az ablakon, hátra és oldalra, majd a lány mellé húzódott, átkarolta és megcsókolta. Valójában azért kémlelt körül, hogy nem követik-e. Azt akarta, hogy a mögöttük haladó autó elhagyja őket. Éva persze mit sem sejtett ebből... Így ültek hosszú percekig kitekert derékkal, és csókolóztak. — Ügy érzem, hogy nem tudnék többé nélküled élni — suttogta mély hangon Sipos. — Örökké az enyém leszel... Elhallgatott. Most szemközt közeledett egy autó, Éva azonban nem hagyta, hogy Sipos ar- rább húzódjon: — Beszélj, mondd, hogy szeretsz! Hogy örökké szeretsz! Hiszek neked! Ugye, soha nem 'égsz becsapni? — Soha1 Erre esküszöm! — Mire? — Minden, ami szent... — Én nem hiszek a szentekben ... Ugye, szereted az édesanyádat? — Nagyon — válaszolta Sipos. (Honnan is tudhatta volna ez a lány, hogy az ő anyja már nem él?) — Az anyád életére is meg mernél esküdni, hogy soha nem fogsz becsapni? — Megesküszöm rá! Éva megcsókolta Sipos mindkét szemét. A férfi arca láthatóan olvadozott a szerelemtől, pedig legszívesebben már a lány lakásán lett volna. Végül elindultak... Már Miskolcon, amikor Éva nagy hévvel magyarázta a történelmi nevezetességű épületekhez fűződő legendákat, Sipos váratlanul megszólalt: — Felmegyünk hozzátok? Ügy szeretnék már egyszer csakugyan kettesben lenni veled ... — Felmehetünk ... Illetve ... A bátyám miatt nehéz ... Tudod, őt nagyon szigorú titoktartás köti. És otthon is szokott dolgozni, az iratok is odahaza vannak... — Nem kérdezem, hol szolgál a bátyád. Megbízhatsz bem nem ... Szeretném megsimogatni az ágyadat, megnézni a konyhát, ahol főzöl, ahol élsz... Miért akarod ezt megtagadni tőlem? Hiszen előbb-utóbb úgyis be kell engedned ... — Hát nem bánom . .. Majd otthon ebédelünk ... Főzök, jó? — Nekem olyan feleségem lesz, aki főzni is tud? Hihetetlen ... — évődött Sipos. — Pedig tudok ám! Igaz, csak rakott krumplit meg bablevest, meg palacsintát, meg... Ennyi elég is ... Nem? francia, angol, német, bolgár, orosz stb. — A házat mikor vette meg? — kérdezem, s a nyugdíjas ember gondolkodás nélkül, precízen elmondja a történetet. 1923- ban kezdett gyűjteni, s 1941- ben már mint Petőfi-kutatót ismerték. A ház akkori tulajdonosa, egy tanító, miután megvételre ajánlotta az épületet a minisztériumnak, a megyének, a községnek, de mindenütt elutasításra tatáit — Vasberényi Gézához fordult ajánlattal, ö kapott rajta és háromezer pengőért megvette. Amikor kilépünk az utcára, a decemberi hidegben még soA dunavecsei Petőfi-ház, ahol egykor az ifjú költő vendégszerető hajlékra lelt. „Kis lak áll a nagy Duna néniében...” Ki ne ismerné ezeket a sorokat és ki ne tudná, hogy ez a kis lak Dunave- csén áll. Sajnos, csak állt, mert 1875-ben az utolsó tégláig lebontották. A község azonban még ma is elevenen őrzi szellemét a nagy költőnek, emlékét annak, hogy hosszabb ideig ott lakott és ott született a Hazámban című vers, amely alá már a Petőfi nevet írta. A dunavecsei emlékek egyik leghívebb ápolója Vasberényi Géza. Az idős ember szemében a szenvedély tiszteletre méltó lángja lobog, s kedvesen tessékel be egy több mint százéves épületbe, a 21 éves költő egykori tartózkodásának helyére, ahol egy kis Petőfi-múzeu- mot rendezett be gyűjteményeiből az ismert kutató. A szobában könyvek, szobrok és képek között beszélgetünk. A gyűjtemény sok igazi, nagy múzeumnak is díszére válna. Persze dísze ez Dunavecsének, de a megyének is. A jéghideg szobában nagykabátban, de meleg szavakkal és egyáltalán nem sietősen beszél a költőről, a kis múzeum legértékesebb darabjairól és nagy szerénységgel a saját munkájáról. — Itt lakott a költő ebben a szobában. Szekérháton jött le Pestről 1844 tavaszán ide Ve- csére pihenni. Pesten ekkor volt nyomdában a Vörösmarty segítségével és támogatásával összeállított első kötet — mondja az idős ember, s már veszi is elő a kis könyvet. — Ez a könyv Endrődi Sándor költőé volt, ő köttette bőrbe, én egy antikváriumban találtam rá. „Aranykalásszal ékes róna- ság...” olvasom a kis könyv első versét. Géza bácsi tovább mesél, s a zsúfolt polcokról egymás után kerülnek elő a ritkaságszámba menő Petőfi kiadások. Itt van többek között a Vahot Imre által 1845-ben kiadott János vitéz egyik példánya. De talán ennél is érdekesebb az a könyv, amely a költő válogatott verseit tartalmazza. 1936-ban Tokióban jelent meg japán nyelven. A gyűjtemény legbecsesebb darabjaként emlegeti Vasberényi Géza Dávidházi Kálmán debreceni —- Majd hétfőn eszünk palacsintát, kedden bablevest, szerdán rakott krumplit, aztán csütörtökön kezdjük elölről... Két srác rohant át a kocsi előtt a túloldalra. Éva csak későn vette észre, de szerencsére sikerült lefékeznie. Semmi baj nem történt. — És mit szól a bátyád, hogy felmegyek? — tért ismét az eredeti tárgyra Sipos. — Hát nem tudom. De különben is mit szólhatna? Ö nem avatkozik bele az én dolgomba. Biztosan meg fog szeretni téged, mert szeret engem ... — De hát ilyenkor biztosan nem szokott hazajárni... — tapogatózott az ügynök. — Á, dehogy... A legtöbbször még éjszaka sincs otthon... Nézd, itt ezt a görögkeleti templomot ... Több mint százötven éves... — Menjünk be! — javasolta az ügynök, hogy ezzel még inkább elterelje a lány figyelmét. — Bemehetünk. Gyönyörű ikonokat láthatsz ... Valóban szép látvány tárult eléjük. Sipos azonban egykedvűen botorkált a félhomályban. Most még csak vigyáznia sem kellett az arckifejezésére, mert Éva, bár már számtalanszor látta a művészi festményeket, teljesen elmerült a műélvezetben. A templom után aztán megnézték a Herman Ottó Múzeumot, a Nemzeti Színházat, a sporttelepet, a művészteleoet... És lassan dél lett. Éva elfáradt, s most már ő javasolta, hogy menjenek el könyvkötő által 1909-ben kiadott Petőfi Almanachot, amelyben a költő Reszket a bokor című verse harminc különböző nyelvű fordításban található. Az ékszerekre emlékeztető díszes bőrkötésű könyvben román, ógörög, cigány, kínai, japán stb. nyelven található a fenti vers. Dupla tokban, kulccsal elzárva őrzi Géza bácsi. Mindössze ötszáz példány jelent meg belőle. — Nagyon értékes darab ez a pohárszék — mutat a sarokban levő bútordarabra. Még most is ott áll, ahol annak idején, amikor a fiatal költő ebben a szobában lakott. A ház akkor Nagy Pálé volt, akinek Zsuzsika nevű szőke lányba szerelmes lett a lobbanékony fiatalember. A jómódú kislány azonban nem viszonozta a vézna, „bizonytalan egzisztenciával” rendelkező költő érzelmeit. Ehhez a Zsuzsikához írta Petőfi sok versét. Dunavecsei tartózkodása idején jó barátokra lelt a költő, s ezt bizonyítják versei is. Többek között A faluban utca hosszat, Meredek a pincegádor stb. címűek. Jól érezte magát itt Ve- esén, bár apja már nem tartozott a gazdag emberek közé. Ezért nem is szállhatott meg abban az egyszobás kis házban, ahol akkor szülei éltek, és Nagy Pál házában bérelt az apja neki külön- szobát. Ügy beszél Géza bácsi a több mint száz évvel ezelőtti időről, mintha maga is jelen lett volna a baráti körben, mely Dunavecsén a költő köré csoportosult. Nagy büszkeséggel mondja: — A japán kiadáson kívül van itt számos más nyelven kiadott Petőfi válogatás is. Többek között hozzájuk. Sipos csak erre várt. Jól körülnézett a modern épületben. Ügy tervezte, hogy egy alkalmas időpontban majd bejön Miskolcra, és meglátogatja Éváék lakását, persze olyankor, amikor senki sincs otthon ... Éva kinyitotta az ajtót, és előre ment. Sipos követte. A lány gyorsan végigvezette a lakáson. — Ez a konyha ... Ez a fürdőszoba ... Ez az én szobám ... Jól nézd meg... Itt fogunk lakni;.. Sipos megszorította a lány kezét. A báty szobájában egy nagy kulcscsomó hevert az asztalon, félig eltakarta egy odavetett újság. Az ügynök sasszeme nyomban felfedezte a köny- nyű zsákmányt... Egy pillanatra el is tűnődött, hogy milyen gyorsan mellé szegődött a szerencse... De hátha valami nem stimmel? Ezt le kell ellenőrizni ... — Jaj, de régen nem olvastam sporthíreket... — mondta, felvette az újságot. — Amikor üdül az ember, mindent elhanyagol ... — Jó is lesz, olvass csak, addig én megcsinálom az ebédet, és főzök egy feketét is... Biztatta Éva. — A kulcsaid itt hagytad ... — szólt Éva után közömbös hangon... — Á, az a bátyámé ... Lehet, hogy elutazott? — jött vissza sietve. — Az irodai kulcsai... Szent isten! — csapta össze kezét. — Biztosan elutazott . (Folytatjuk.) káig fogva tart bennünket az az érzés, ami a kis szobában úrrá lett rajtunk: itt lakott a költő, innen indult el a világhír felé, a halhatatlanságba. Verseit idézi a metsző hideg, a tél: „Megölte valaki magáf, az hozta ezt a rút időt...” s a fákon a fagy szikrázó kardjaival vívja párbaját a téli világ. Gál Sándor 9 politikai könyvnapokra jelent meg Földes Mihály: VIHAROS TAVASZ 1919 forró júliusában, a hegyekben, valahol Eperjes fölött összeül a forradalmi katonai törvényszék, hogy ítéletet mondjon a Béres János politikai biztos szökését elősegítő Fodor Imre zászlóaljparancsnok és Végh Ilona zászlóaljírnok ügyében. Ekkor mondja el a forradalmi ezred egyik harcosa, ös Bálint a maga tanúvallomását, amelyből nemcsak a szökés közvetlen előzményei, Fodor Imre, Végh Ilona és a mély konfliktusoktól dúlt Béres János jellemzése bontakozik ki. Van, aki szárnyakat kap, van, aki elbukik ... Földes Mihály fordulatos regényének egyik sajátossága, hogy nem legendás, évszázadokra, vagy akár csak évtizedekre előretekintő hősökről, hanem kisemberekről szól, olyanokról, akiket hátára kap a történelem hulláma. Történelemről és köznapokról, vágyakról és szenvedésekről, az ezer akadályon át is hazaűző és a mindenkinek tűzhelyet nyújtani akaró honvágyról szól ez a Kossuth-kiadásban napvilágot látott, olvasmányos új magyar regény. ITT LAKOTT A KÖLTÖ
