Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-24 / 301. szám

B igu” onnan kapta a nevét, hogy legkisebb volt az osztályban. Akkora és olyan ügyesen kerekded, mint a csi­gabiga. Emlékszem, nekünk még vacogott a fogunk március ha­rapós derűjétől, ő már lehagyta lábáról a cipőt. Igaz, nem sok ér­telme volt már lábbeliként vi­selni, mert a hideg tavaszi esők szétmállasztották. Ha meg akart bennünket nevettetni, megállt az osztály elején: „Hallgassatok csak!” — intett maga köré min­denkit, aztán megkezdte a mu­tatványt. Felváltva rakta előre lábait, elkezdte cipőjében moz­gatni az ujjait, mire sárfekete lucsok szörcsögött elő a foltokon, repedéseken át, és lassan szétterjedt a padlón. „Figyelitek, hogy zenél?” — hajtot­ta fülelésre a fejét „Bigu” és lábujjmozga­tásával tényleg vinnyo­gó, nyöszörgő hango­kat gerjesztett az össze­ázott csukában. „Lát­hatják, mindegy már, ha hor­dom, ha nem. Inkább tűzbe vele” — döntött előttünk. Attól kezdve mezítláb járt. .. Sehogyse jut eszembe, volt-e kiskabátja, mert éveken át egy pettyesnek látszó inget viselt, mikor a cipő után a nagykabát is lekerült róla. Amilyen kicsi volt, olyan nagy hörcsögtermészet szorult belé. A legjobb barát, az osztály mó­kamestere volt, csak akkor ve­rekedett, ha igazságtalanul bán­tották. Péter, a gazda fia egy­szer belekötött. Testes, piros­pozsgás legényke volt Péter, és a szünetekben úgy düllesztette a hasát a nagyiskola árkádja alatt, hogy mindenki lássa a pruszlizsebbe kanyarodó „arany­láncot”, amely ezüstszínű hal­bicskában végződött. „Bigu”- nak, mint sokunknak, fanyelű bugylibicskája volt. Ezen külön­bözött össze Péterrel, aki azt találta mondani neki egy tíz­perces falatozáskor: — Ilyet csináljon az az ugra­bugráló apád, mint az enyém; ne olyan békanyúzó, fanyelűt — mutatta kérkedve a halbicskát. 1“ udni kell azt is, hogy * „Bigu’ apja az első világ­háborúból fél lábbal, fél karral vetődött haza, de roppant erős akaratú ember volt (de talán a fogcsikorgató szükség még erő­sebb) — és ilyen csonkán is többre volt képes, mint sok egész ember. Fél karral, fél láb­bal — persze mankón — ka­szált búzát, lucernát a gazdák­nak. Télvíz idején meg gyönyö­rű hegedűket faragott megma­radt jobbjával. Ugye nehéz el­hinni? De aki kételkedik sza­vaimban, annak úgyis hiába bi­zonygatnám. Gondolható, mi ment végbe „Bigu”-ban, mikor Péter „ugra- bugrálónak” nevezte az apját. Nekirontott az erős gazdagye­reknek, levágta a padlóra, mint a zsákot, beleragadt a ha­jába, annál fogva verte fejét a deszkába, majd mikor Péter — kínjában — beleharapott, lehúz­ta a koma szép csizmáját, és an­nak a patkós sarkával ütötte, vágta. Ha nem avatkozik be Ta­kács Jóska, az iskola legerő­sebb gyereke, talán ájultra veri „Bigu” a fiút. A jó lelkű Horváth tanító úr nem csinált nagy ügyet a csete­patéból. mikor megtudta a tör­ténteket. Kemény kisfiú volt ez a „Bi­gu”. Tavasz végén már elsze­gődött, s délutánonként a gaz­dák teheneit legeltette. Ideje se, kedve se volt például a Heidel- bergi Káté passzusainak bema- golására, ami pedig az öreg tisz- teletes szerint feltétlenül szük­séges volt az életben való hely­álláshoz. Miután „Bigu” nem nagyon törekedett lelkének kon­firmálására, és óráról órára hasz­talan faggatta a pap, az anya- szentegyház ily fokú negligálá­sáért "szent fenyítésben részesült. Kihívta a vén szikár tiszteletes, letolatta vele a nadrágot, s mi­vel „Bigu” önszántából nem volt hajlandó saját kezűleg cibálta fel az első pad tetejére. Azután nyakánál fogva szorítva a fiút, vékony, inkvizítor száját össze­préselve. szemében gonosz lán­gokkal, kezdte csépelni nádpál­cájával .Bigu” meztelen ülepét. A kis Pista görcsös rángásokkal reagált a suhogva lecsapó üté­sekre, majd mintha valami bel­ső parancsra tenné, elernyedt, két karját a pad széléhez szo­rítva fogadta az ütlegeket. A goromba vénség végül belefá­radt. Az utolsó csapásokba li­hegve adta bele minden erejét. — Ezt megemlegeted, míg élsz, átkozott pogánya! — szó­nokolta. A konfirmációs vizsgán a ra­vasz öreg tiszteletes „Bi- gu”-val sem akart szégyent valla­ni, — hiszen mindenkinek felel­nie kellett. Öt szólította hát első­nek, hogy feleljen az „alapvető” kérdésre: mi a vallás? „Bigu”, mintha számított volna erre. Abban a pillanatban, mikor a neve elhangzott, felpattant — éppencsak feje teteje látszott ki a templom masszív, barna pad­jai közül — és ahogy csak a torkán kifért, hirdette az isten házában: — A vallás egy felsőbb ható­ságba, istenbe vetett hit és is­meret, ezen hithez és ismerethez alkalmazott tisztelet... A pap nem akart hinni a fü­lének, az egyházi és világi meg­hívottak bajuszuk alá berántott mosollyal hajtották le fejüket. Mi, gyerekek, illő mérséklettel röhentettük el magunkat. „Bigu” alapos bosszút állt a verésért. Stílszerűbben nem le­hetett volna kicserélni a Hei- delbergi Káté szavait: „A vallás egy felsőbb valóságba ... vetett hit...” — De a tiszteletes volt annyira diplomatikus, hogy nem bonyolította a blamázst fagga­tással. Hamar leültette Pistát. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a Tiszán. Mi, akkor konfirmált gyerekek alaposan szétszóród­tunk á nagyvilágba. „Bigu”-t pékinasként láttam utoljára, amint nálánál nagyobb háti ko­sárban szállította a kiflit, zsem­lyét, perecet az üzletekbe ... M indezek arról jutottak • ••II eszembe, hogy vasár­nap ismerős, alacsony emberre lettem figyelmes a szolnoki ál­lomás várótermében. Megérez­hette, hogy valahonnét nézik, mert keresőn fordította a fejét erre, arra. Mikor szemünk ta­lálkozott, egy pillanatra elgon­dolkozott, de lassan másfelé for­dult. Nem ismert meg, vagy én tévednék? Odamentem hozá. — Nem hívtak véletlenül „Bigu”-nak? — szólítottam meg, mert tévedhetetlenül megismer­tem. Ekkor már ő is mondta az én nevemet. Természetesen, be­mentünk a restibe. — Mit. iszol, barátom? — kér­deztük mind a ketten a szok­ványos kérdéssel, és szinte egy­szerre szabadkoztunk. — Ne ha­ragudj, nem fukarságból, de én csak feketét kérek. H. Pista — „Bigu” — köny- nyed vidámsággal magyarázta, de szavaiban benne volt a mai középkorúak jóindulatú nehez­telése, kesernyés sóvárgása az elérhetetlen után, amely ennek a nemzedéknek ifjúságából hiányzott. — Nem tudom, hogy vagy ve­le, de én úgy érzem, hogy egy­szerűen nem engedhetem meg magamnak az italba való bele­feledkezést. Minden napom te­le van problémákkal, ötven em­ber dolgozik a kezem alatt. A borsodi bányavidéken vezetek egy sütőüzemet. Itt voltak a hó­viharok. Képzeld el, mennyire helyén kellett lenni az ember eszének, ötven mázsa liszt tész­tává keverve várja a gyúrást, amikor beüt az áramszünet. Ne­gyedóra alatt berendelni, aki csak elérhető, hogy kézzel foly­tassuk a dagasztást... Te, kaptunk olyan automata berendezést, hogy szinte a ke­mencébe is szalag viszi a kifor­mázott kenyértésztát. Hol van a korombeliek inasideje, ami­kor hajnali kettőtől talpon kel­lett lenni, hogy reggelire friss kenyér, sütemény jusson a ve­vők asztalára? No, éppen innen akarok kiindulni. Talán azért vagyunk mi szögletesebbek, sok­szor aszkétikusan fegyelmezet­tebbek, de néha tán az egyszerűt is bonyolítók, mert nekünk nem az ölünkbe hullt, ami ma van. Másképpen kifejezve: mi jobban tudjuk, mennyi a félteni valónk, őszintén mondom. sokszor irigylem a mai fiatalok sima, önérzetes könnyedségét... Meghozták az első duplá­kat. Míg „Bigu” elhallgatott, jobban szemügyre vettem arcát. Bizony, szeme sarkától szerte az orra tövéig és szája szögletéig mély ár- kokat vágott az idő, a harc. Félve kaptam el rémült szemem a halán­tékáról, ahol kegyetle­nül megszaporodtak a fehér hajszálak. De Pis­ta elfogta pillantáso­mat, még ő vigasztalt gyerekes dicsekvéssel. — Nem adok én semmit az ősz halántékra. Ez nem öreg­ség. Nem furcsa? Egyik napról a másikra kaptam ezt a majd­nem fehér halántékot... Múlt héten, mikor legnagyobb volt a hófúvás, egyik nyolcton­nás kocsink öt emberrel, 80 zsák liszttel lecsúszott az or­szágúiról. Belezuhannak a sza­kadékba, ha az autó nem üt­közik neki egy hatalmas, vas­tag törzsű fának, amely egyma­gában állt a hegyoldalban. Ez este volt. Képzeld el azt az éj­szakát, míg a Miskolc vidékén fellelhető összes vonatójármű­vel, darus mentőautókkal meg­szabadították embereimet, meg­mentettünk 80 zsák lisztet... Azért mondom: jó volna most fiatalnak lenni. Dolgoztak a mentésben a KISZ- istáim, mint a megszállottak. Nem volt senki kétségbeesve... Pedig csak egyetlen elhibázott mozdulat... öt ember élete „függött” a szakadék felett... Képzeld el, hogy mondta egyik fiatal, mikor szerencsésen biz­tonságba helyeztük az embere­ket: „Azért jő kis zrí volt ez! Ilyenkor szárnyai nőnek az em­bernek ...” Most szólj hozzá — mosolyo- dott el „Bigu” és jókedvűen csóválta a fejét... Később, ott­hon tíz órai szédült alvás után arra ébredtem, hogy a feleségem fülemnél kaparász. Látom, csak úgy csordul szeméből a könny, míg mosolyogni próbál. Tudja, haragszom, ha érzeleg... Ezért csak a zsebkendője csücskével érintette a halántékomat: „Te, te „Bigu” gyerek, — említettem neki, hogy így hívtak az isko­lában — ha hiszed, ha nem ... bárhogy törlőm, nem megy le ez a hó innen a halántékodról...” TÓTH ISTVÁN TÉLI RABLÓ FEHÉR VIRÁG A FÁKON: ZÚZMARA. S GYERMEKKOROM AZÚRKÉK MADARA A FEHÉRSÉGBŐL SŰRŰN LÁTOGAT: VISZI A SZÁRADT SZILV ÁRON CSÓKÁT. NESZTELENÜL SZÁLL, ALATTOMOSAN. S HA CSEHIT, VISSZAVITORLÁZ OKOSAN. MOST SZAJKÓ ORRAL NINCSEN iS VITÁM — HADD TISZTOGASSA ALVÓ KERTI FÁM —j DE ŐSSZEL VOLT. MERT VITTE A DIÓT, S FUMIGÁLT MINDEN KÉRŐ SZOT, S SZIDÖT. AZUTÁN LOPNI KEZDTE GESZTENYÉM; S HIÁBA ÉRVELTEM: „HOHO: ENYÉMr* HA NAPPAL ŰZTEM, HAJNALBAN RABOLT, ÉS MINDENNAP MOHÓBB ÉTVAGYA VOLT. „EZ MÉGIS SOK!" — GONDOLTAM — MEGLESEM, MIKOR AZ ÉBER FÉNYŰ NAP HANYATLÓ. JÖTT, MEGLAPULT.h ÉS ÉN ERÉLYESEN ÍGY FEDETTEM MIIG: „TE GYÖNYÖRŰ RABLÖF* . ÁPRILY LAJOS Karácsonyi ének Van fehér karácsony, S fekete karácsony, De egyiken sincs már Falevél az ágon. Csak a fenyők élnek, Ok szép sorba állnak, 5 jönnek az emberhez Hü karácsonyfának. Rájuk száll angyalhaj. Dió, aranyalma, Akinek szíve van. Közéjük akasztja. Kis szív, nagy szív örül a sok fényességnek, De kár, hogy a gyertyák Hamar csonkig égnek! FALU TAMÁS A kisfiú Csak áll a szűk söntésajtóban és csupa rémület. Rászól a zaj, visszatorpan s a két nagy szódásüveg remeg kezében. Tétovázik. Sörfoltos abroszok bámulják a kis arcát, míg fénytócsában áll, topog. Szegény gyerek. Ijedten vár, vár s hogy nincs hozzá szava senkinek, sírva kihátrál s könnyeivel fut haza. Polner Zoltán A város éjszakája Fém- éj szaka. Olvadt vasfolyam a homály kohójában. A világra most csapolják a tüzet lángoló testű Prométheuszok. Fény szülői: városok, összevissza üvegek izzása, lángokban álló, soha nem hamvadó kirakatokkal, , neon-szívek ABC-lüktetése, ' mindegyik betűben az én szívem lobog. A város éjszakája nem a homály vak birodalma, de a világosság kacagása, melyben virággá szökken a lélek, az elvadult, meggyötört, megtépázott emberi áimodás. Az alig látható csillagok duruzsolják: munka van itt most éjszaka, heviilő testű motorok dörmögik: munka van itt most éjszaka, kerítésoszlopok közt a gyárkapuk nyikorogják: munka van itt most éjszaka, bele van írva a kialvatlan szemek pirosságába: munka van itt most éjszaka. E félelmetes vulkáni vajúdás az ész kövéből rakott terveinket, felizzó ideghálózatunkat, kalapácsként lendülő izmainkat, csillagok felé csúcsosult eszménket boldog fájdalommal járja át. Fém-éjszaka. Gigászi kohódban újjászületik a világ. HATVANI DANIEfc VUUUSíUf Sipos a belső zsebéből elő­vett egy köteg százforintost, s kitette az asztalra. De a sza­kaszvezető nem nyúlt hozzá. — Tegye el. — Majd a végén. Én babonás vagyok... — Mit marháskodik? Mon­dom, hogy tegye el. Nem feltét­lenül fontos, hogy a társbérlő­je az asztalon lásson ennyi pénzt... Különben lehetőleg ne költekezzen nagyon. Az akció végén eljuttatok magához még ötvenezer forintot... Ha meg­kérdi valaki, honnan van eny- nyi pénze, mondja, hogy a lot­tón nyerte. Megértette’ — Igenis! — válaszolta ka­tonásan a szakaszvezető, mintr ha legalább is feljebbvalója lett volna az asztal túlsó oldalán ülő fiatalember. — Mit kell csinál­nom? _ — Mindjárt elmondom... Is­meri Ferenczi századost? — Természetesen. — Milyen ember? —*■ Hogy érti? — Ügy. hogy milyen ember mint katona... — Pedáns! Szigorú! És vad kommunista! — Ez utóbbit tudom. — Kitől? — Mindegy. Üjabb tervem született! — mondta Sípos. — Hiszen még a régit sem tudom... — Hallgasson ide... Én min­tát veszek a százados kulcsai­ról, ezt garantálom. Néhány na­pon belül. Maga megcsináltatja a kulcsokat, s ennek segítségé­vel fog bejutni a laktanya iro­dájába ... — Az szinte lehetetlen... — Miért? — csattant fel Si­pos. — Fél? — Hát... Nagyon forgalmas hely az az iroda... És külön őrség áll a parancsnoki épület előtt. — Márpedig be kell jutnia! Ha sikerül az akció, legfeljebb kijön hozzánk .. — csillogtatta meg a szakaszvezető előtt a disszidálás reményét. Sipos tud­ta, hogy a szakaszvezető már 1956-ban ki akart menni Nyu­gatra, de akkor szigorú paran­csot kapott, hogy maradjon a helyén, ö ugyan nem volt fel­hatalmazva rá, hogy ígéretet te­gyen, de attól tartott, hogy a sazkaszvezető esetleg megijed és visszalép a feladat végrehaj­tásától. — Ez biztos? — csillant fel a középkorú ember szeme — Ha mondom! Egyébként csak úgy megjegyzem, hogy semmiféle vissza tán colás nincs, mert remélem, tudja, mi vár magára! A parancsnokai köny- nyen értesülhetnek róla. hogy milyen bűnök terhelik magát. A szakaszvezető rákönyökölt az asztalra, s így Sipos nem láthatta, hogy az arca megrán- duL — Szó sincs erről! A paran­csot végrehajtom! Elvégre ka­tona vagyok — mondta ugyan­olyan komolyan, amilyen komo­lyan gondolta. — Tehát be kell mennie az irodába... E pillanatban csengettek. A két férfi egymásra nézett. A szakaszvezető gyorsan felállt, s az asztalon heverő pénzt az ágy alá dobta. — Vidéki rokon vagyok, erre jártam, benéztem magához. Te­gezzük egymást — hadarta Si­pos az ajtó felé tartó szakasz­vezetőnek, aki meggyorsította lépteit, mert újra csengettek... Egy szerelő állt a lépcsőház­ban. — A földszinten rossz a leve­zető csatorna, ebben a lakásban kell megnéznem, hogy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents