Petőfi Népe, 1963. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-24 / 301. szám
Ki adta ezt a távoli nevet, mely háborút és pusztulást idéz? Jut-e eszébe annak. aki itt közömbösen az ablakon kinéz: Mivel terhes a messzi névadó, hogy hullott ott sok magyar s nem-magyar, hogy védte ott egy nép az életét"> — Ez itt egy szürke, régi útkanyar. Valami tréfás ember adta rá? Játékos kedvét ebben élte ki? Vagy oly nyomasztón nehezedtek rá emlékei, hogy ezt súgták neki? Mindegy ma már, hisz jót tett végül is, játékosan is figyelmeztetett tizennyolc esztendőn át ez a név: Őrizzétek a békét, emberek! A béke a szabadság gyermeke, édesanyánk, mely táplál s fölnevel, a béke minden élet záloga, kiteljesít, s az égig fölemel. Megtanultuk: a béke szent ügyünk, s bontani is csak békében lehet, bontani úgy, hogy készen már a terv, s a romokon nem ejtünk könnyeket. A Don-kanyar már csak nyomokban él. Üres telek és téglatörmelék jelzi, hogy itt is éltek emberek, született, felnőtt néhány nemzedék. De sokszor jártam erre magam is! Visszaidézem görbe boltsorát, gyér fényeit s a búvá párokat, ahogy surrantak szűk kapukon át. Most hó takarja. Várja a tavaszt s a karcsú testű építődarut, hogy megszülessék munkáskéz nyomán az út, mely a holnapba nyit kaput, egyenes lesz és fényár önti el, a terv s a munka jövendőt fogan, s a párok is, kik bújtak eddig itt, kilépnek majd a fényre boldogan. MADARÁSZ LÁSZLÓ CT Tombol, süvít a kis- kunsági szél, vadabbul Belső-Ázsia homok- pusztaságain se tom- , bolhatna. Csoda, hogy ■ nem kapja fel, s velünk együtt nem hen- - j. gergeti tova a pöttöm, f\/| babaházforma szövetA kezeti irodát. Odakünn dózerek R dörögnek. Egy csapat világgá szabadult ősÉ lény módjára gázolják, dúrják, teregetik a . _ csakis szamárkenyeret és árvalányhajat „termő” buckavonulatok homokját. Szőlő és D őszibarack számára dolgozzák meg a talajt, és társalgásunk- ' hoz is kitűnő témául Ó szolgálnak. A szót az elnök viszi. Ugyancsak harciasán villogtatva sokdioptriás szemüvegét éppen azt elemzi- taglaija, hogy a mostani árak mellett és a kellő szívósság hiányában miért drágák nálunk a „saját” gépek, amikor kopogtatnak az ajtón, s kucsmáját a mellére szorítva egy bácsi óvakodik be, és járul köszönést mormolva az irodista kislány asztala elé. Kora bizonytalan. Lehet „csak” ötvenes, de az sincs kizárva, hogy már a nyugdíjkorhatár küszöbét is átlépte. Arca borostás, sőt tüskés, mintha bizony csakis ollóval szokta volna deres szőrzetét megnyesegetnl. Mozdulatai merevek, csikorgó- sak, s hogy az irodista kislányhoz hajol, formája valósággal egy rosszul bevert, elgörbült kampós szögé. íletkéfitk lány. A bácsi átveszi, megnézegeti, mintha a kivárására egész délelőttöt szánt volna, s most hinné is nem is, hogy percek alatt megkapta, amiért a tanyavilág mélyéről előbandukolt. Bólint, ki- és begombolkozik, mert a belső zsebbe, egy notesz lapjai közé illesztődik kettőbe hajtva a becses papír, majd elköszön, az ajtóban azonban gondol egyet, és megáll. Ügy tűnik: az elnököt hallgatja, aki azon háborog, hogy micsoda megterhelés egy szövetkezet számára, ha már a második esztendőben generáloztat- ni kell a motorokat, holott a valóságban egészen másra figyel ködmönös öregünk. Azt nézi félszemmel, hogy ugyan látjuk-e őt? Érdekli-e valamelyikünket is esett, tébláboló személye? Megnyugszik, hogy nem. Erre visszalép az asztalhoz, oldalt fordul, zsebébe nyúl, és egy marék diót tesz a megrökönyödött, lángveresre gyulladó irodista kislány elé. Aztán eltűnik. El bizony, még pedig olyan gyorsan, hogy az irodista kislány ocsúdni se bír, nemhogy tiltakozhatna. „Nyújtani köll!” — idézte valamikor Móricz Zsigmond a hivatalokkal bajoskodó parasztok meggyőződését, akik bárhova és bárkihez fordultak, a világ legtermészetesebb dolgának tartották a kenést. Az ám, gondolom magamban, miközben szeBeteglapot kér, s miközben háta mögött javában folyik az eszmecsere, a tapasztalati számokkal is gondosan alátámasztott elnöki fejtegetés, a falnak dől, és békésen várja, hogy papirosa megcsinálódjék. Az el is készül, nem sokat teketóriázik vele az irodista kisJ smerik-e Karinthy Frigyes remek megfigyelését arról, hogy az emberben minduntalan két ellentétes érzés, vagy vélemény harcol? S amit a józan, az illedelmes, a törekvő része az embernek gondol, azt a másik része, a hitetlenkedő, a tiszteletlen és cinikus szünet nélkül kicsúfolja. Énnek nevezi Karinthy a jobbat, Énkének a másikat. Ha jól emlékszem, olyasfélét ír róluk, hogy amikor Én leveszi a kalapját valamely hatalmasság előtt, Énke máris csiklandozza a hóna alját: Vágd pofon, lássuk, mit szól hozzá?!... Nézzünk magunkba, mind annyiunknak van ilyen Énkénk... Leszokom a dohányzásról' — Ugyan minek?' Azt hiszed, villát építhetsz belőle a Balapyn partján? — Elvégzem ezt a munkát! — Mintha nem érnél rá vele holnap is?!... Ka, most már igazán rávetem magam a nyelvtanulásra! — határoztam el legutóbb. — Érdemes, azt btNyelvtanulás szed? — akadékoskodott nyomban Énke. (Nem tehetek róla, muszáj vele vitatkozni. Ügy se hagy békén, míg meg nem győzöm. S hogy olyan kevés elhatározásom ért célhoz, az az oka, hogy Énke nagyon tehetséges vitatkozó.) — De értsd meg, jövőre külföldre akarok utazni — mondom neki. — Lárifári — (ez a kedvenc szavajárásc.) —, azért töröd kerékbe a nyelved hónapokig, hogy a nyáron két hetet eltölts külföldön? Különben is az Ibusz ad idegenvezetőt, aztán meg amúgy is együtt leszel ötvened magaddal egy talpalatnyi magyar autóbuszon. — És ha eltévedek valahol? — Annyit csak meg tudsz jegyezni, hogy viágyárszki, ungárisse hángerien, ongroáz iv- riszt! A többit a rendőr elintézi. . 3 ó, emiatt nem érdemes — adtam meg magam. — Azért tanulok, hogy s zak- kónyveket olvassak .. — Oktondi érv! — nevetett a szemem közé Énke.—— Először is. a mi szakkönyvkiadásunk nagyon jó, csak azt győzd olvasni, ami magyarul megjelent Aztán meg: mit érsz vele, ha egyetlen idegen nyelvet tudsz? Hátha másutt még jobbakat adnak ki? Ha meg több nyelvet akarsz megtanulni, mikor olvasol szakkönyveket? .. N ézd! — mondom neki. — Azért mégis ki kellene használni az alkalmat, hiszen sose voltak ekkora lehetőségek. Ingyen tanít a rádió, olcsón tanít a TIT, ha egyedül akarok megtanulni bármilyen nyelvet, kapok hozzá tankönyvet és hanglemezt minden könyvesboltban, ha pedig tanárt fogadok... na! Azt is ki lehet bírni... — Lárifári — mondta megint Énke. — Hahá! — csaptam le rá, — Kifogytál az érvekből?... — Hómért kacajra fakadtam. — Akkor mondok még valamit! Ide figyelj: Be akarok nevezni a jövő évi kulturális sze miére. _ ? — A „Ki mit tud?” versenyekre! Énekszámmal. Láttad a ki- mitludot a tavasszal a televízióban? Ott voltál r megyei döntőn? Meghallgattad a járási versenyeket?... Akadt-e egyetlen valamirevaló szereplő is, aki magyarul nekelt? Iskolázatlanul, ügyetlenül, meg hamisan énekelni, azt lehetett. Csak magyarul nem!... — És te milyen nyelven fogsz énekelni? — Mit tudom én?! Németül, angolul, eszperantóul?. .. Majd meglátom. De semmi esetre se magyarul. B osszabik _ énem nagyot sóhajtott. — Szóval beleegyezel, tanulhatok? — kérdeztem. — Öregem — motyogta kedvetlenül —, engem nyomós érvekkel mindig meg lehetett győzni... M. L. gény szörnyen restelkedő irodista kislány az asztal fiókjába sepri a diót, de miért tartja annak még ma is a bácsi? Mert el se tudja képzelni, hogy úgy kapjon ki egy irodából valamit is — hiába a sajátja az az iroda — hogy azért valamilyen formában ne mutassa ki a külön- köszönetét. A dózerek váltig dörögnek odakünn. Iszonyú erőfeszítés árán, lépésről lépésre hódítják meg, de meghódítják a futóhomokot. S én hiszem, hogy azt a világot is elhozzák a múltnak ebbe a zord. sivatagos rezervátumába, amelyben a lelkek is természetet cserélnek majd, nemcsak a futóhomok. A Sík a vidék, olyan sík, mintha óriási, látóhatártól látóhatárig G gördülő sodrófa tüntette volna el buckáit, horhosait és zsombé- |“^ kos, semmirevaló horÓ padásait. A tanyák még állnak, megvannak, de mint egy-egy mesebeli, F akác- és nyárfaárbócos tutaj úszkálnak az elsőéves szőlő- és gyümölcstelepítések tengerén. De nem, nem nyugodt — tajtékos ez a tenger. Itt is — ott is embercsapatok bukkannak fel méltóságosan tovahömpöly- gő hullámaiból. Szőlőt takarnak, alma-, körte- és őszibarack-csemetéket bó- nyálnak szalmába, s kalapot, süveget lengetve üdvözölnek egy kucsmás, veszettül száguldó motorost. Nem is utak, inkább csak alattbrríos, kiismerhetetlen ösvények a homoki utak. Dobnak is. süppednek is, a gerincük meg maga az ördög hintája. S lám: a motoros még se csökkenti a tempót. Olyan iramban közeleg, hogy a nézése is valóságos tengeri betegség. A megérkezése se különb. Port lök, métereket csúszik, s mikor már azt hinné az ember, hogy elkerülhetetlen a karambol, olyan biztosan áll még, mintha lecövekelték volna. így bukkan elő birodalmából, s mutatkozik be Farkas János, az orgoványi „Petőfi” téeszcsé elnöke. Hatalmas, szép szál egy ember. Az arca pozsgás, szélfútta. Araszos vállával akár zsákoló- nak vagy súlyemelőnek is beállhatna. Ráadásul a humora is remek, energiája pedig egy eleven, emberszabású robbanó motoré. ' És mire a legbüszkébb? Arra, hogy akkora kazlak a világ fennállása óta se voltak a községben, mint az övékéi, s hogy a simavesszős telepítésük is olyan „világis gyönyörűre” sikerült, hogy már az első es2>- tendőben bort szűrhettek róla. Bár azt még elnök létére is igencsak számon tartja, hogy ez itt a miénk, de ez még az enyém. Hanem ... mindez csak szó, menjünk be vele inkább a tanyájába, ahol minden talpalatnyi hely ki van használva. Olyannyira, hogy udvarán a kényelmes megállás is probléma. Kutyák rohannak elő, majd megeszik örömükben Farkast. Gazdájuk azonban elriogatja őket, és hatalmasat kiált: — Gróf úr! Gróf úr, hé! Hol a zistenbe’ bujkál? Kérdezném, hogy miféle gróf urat szólít, de arra már el is tűnt, és valahol a tanya végében gázolja a szalmát. Utána lépnék, de ekkor a szerszámos kamrából egy csendes, szelíd, tésztásan fehér képű emberke sompolyog elő. Megnéz, majd hátra, Farkas irányába kiált: — Jelen! Itt vagyok! Mi kéne, János? Nem akarok hinni a fülemnek. — Maga az a bizonyos gróf úr? — kérdezem a szelíd, nagycsizmás emberkét. — Vónék — feleli, s vigyorog ravaszul. — A neve után vagy ... valamikor valóságosan is a grófi foglalkozást űzte? — Én? — Ki más? — Azt tőle, az elnök „úr”-tól kérdezze. Indulok is, hogy megkérdezzem, ekkor a következő bece- szavakat hallom Farkas szájából: — Gyerök-ö-ök! Picinye-e-em! Odasietek, s majd hanyatt esek a meglepetéstől, mert látván látom, hogy Farkas egy falka korrvald-süldőt becéz gyerekeinek. A süldők viszont — pedig mint kiderült, aznap ka- rikázták őket — két lábra állnak, s úgy veszik körül, hogy a látvány cirkuszi mutatványnak is beillik. A falka — közös tulajdon, s lám, Farkasnak mégis szakasztott olyan kedvesek a süldők, mintha a sajátjaiként, s nem csupán albérlőkként gyarapodnának a tanyája végében. De... miért gróf úr a gróf úr? És egyáltalán ... miféle szerzet? — Ezök nevezték el a komát! — nevet, s mutat a süldőkre Farkas. — Ezök a fekete gyerö- kök. Ezök mondogatják neki, ha jól bánik velük, mög a kosztjuk is elégségös, hogy: Gróf, gróf, gróf. Igaz-e gróf úr? — Csakis! — kacag a gróf úr. Engem kacag ki, s holnap talán már anekdotába szerkeszti, hogy az egyszeri pesti ember őt valóságos, csak kissé levitézlett gróf úrnak nézte. URBAN BRNO Ojílcmí a „ Dán -kanijártói “
