Petőfi Népe, 1963. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-14 / 266. szám
1963. november 14, csütörtök 2. «Idái Arannyá változik Közel a világszínvonalhoz 2400 sertés egy év alatt MÉG CSAK alig páx éves múltra tekinthet vissza a zsanai Igazság Mezőgazdasági Termelőszövetkezet, máris figyelemreméltó eredményekkel dicsekedhet. Pedig az út, amelyet idáig megtett, sok buktatót rejtett magában. A közösbe tömörült gazdák, a volt egyéni kisparasz- tok szívós akarata azonban minden akadályt legyőzött. A jó, a szakszerű vezetéssel végzett munkájuk eredménye az idén jelentkezett csak igazán: fűszerpaprikából közel félezer mázsát adtak át a konzervgyáraknak, illetve paprikafeldolgozó vállalatoknak, s ebből a jövedelmük 100 ezer forintnál is több volt. Az állattenyésztés ugyancsak szépen jövedelmezett: a tsz csak hízó sertésekért 20 ezer forinttal többet kapott, mint amennyire számított. Az ötholdas szőlőgyö- kereztető iskola kitermelésében — a gazdák családtagjainak bevonásával — szintén derekas munkát végeztek és tervüket 150 százalékra teljesítették. Felemelt gabonavetési tervük túlteljesítésében a kiskunhalasi járás területén az elsők között voltak, s a jó munkáért a tsz több ezer forint jutalmat osztott szét a gazdák között. Juhállományukat is újabb 200 anyajuh beállításával az 500 fölé emelték, s az Üj Világ Tsz baromfitenyészetének jó eredménye láttán elhatározták, hogy a jövő év kora tavaszán több tízezer naposcsibe nevelésébe kezdenek. A szükséges takarmányt már az idei kukoricatermésből biztosították. Az elmondottak mellett azonban még az ősz folyamán hozzákezdenek 50 hold nagyüzemi szőlő telepítéséhez is. S ÍGY változik lassan arany- nyá a zsanai, vad futóhomok, amely azelőtt hosszú évszázadokon át csak árvalányhajat, kutyatejet, vagy a legjobb esetben galagonyát nevelt, s itt-ott, mint egy-egy kis szigeten, a birka- pásztorok vetettek rozsot, árpát, valami kevés kukoricát, hogy állataiknak takarmányt és az alomszalmát biztosíthassák. csupa kisbetű Láttam egy filmet, ahol a cím, a rendező, a gyártás- vezető, a díszlettervező, a maszkmester, a fővilágosító és az összes szereplők neve csupa kisbetűvel volt kiírva. Aztán láttam egy másik filmet, ahol a cím, a rendező, a szereplők — minden és mindenki megint csak kisbetűvel volt kiírva... Megint láttam aztán egy filmet, ahol a hosszú bevezető képsorokon végig nem volt egyetlen nagybetű sem... Ejnye, miért csinálják ezt? Sokat töprengtem rajta. Nem állítom, hogy sikerült megfejteni a titkot, de van néhány elgondolásom. Lássuk: azért írják csupa kisbetűvel a címeket mert így szokatlan, tehát feltűnőbb, jobban megragadja a figyelmet. mert modem. mert már sokan írták így, legyen tehát divatos. mert most már így is elmegy. mert csak. mert az első általánosban karácsonyig csak a kisbetűket tanítják. Ha kisbetűs a cím, széles tömegek számára tesszük négy hónappal korábban hozzáférhetővé a kultúrát. Végül pedig talán azért, mert a szereplők, rendezők, díszletesek, maszkmesterek és szerzők így akarják tudomásunkra hozni, hogy ők SZERÉNY EMBEREK! Nem olyan nagy dolog ez kérem, ne is várjanak tőle túl sokat (magyar film csak). neme esek er nő ízé... mester lászló A maguk és az igénytelenség legalsó határáig süllyedt családjuk részére pedig — a mindennapi fekete kenyeret. Aki azonban nem tudott beletörődni ebbe a céltalan fekete életbe, az ráadta erejét gyümölcsvagy szőlőtelepítésre, amiért azután keserves harcot kellett vívnia: az évszázadok során létrejött homokbuckákat talicskában hordta szét. így egyengette a földet a szőlővesszők alá. A történelem nemes vihara azonban elsöpörte ezt az egész keserves életet. A KÖZSÉG termelőszövetkezeteinek ma már sokkal köny- nyebb, ám még mindig nélkülözni kénytelenek több földművelő eszközt, így elsősorban is a modem gépeket, amelyekkel, ha lennének, nem ötven, de százholdas területeket lehetne évenként kitűnően megművelni, a telepítésre alkalmassá tenni, arannyá változtatni! Czakó Ferenc levelező Valóságos zarándokhelye a megye és az ország szövetkezeti embereinek a jánoshalmi termelőszövetkezetek közös vállalkozásának majorja. Párt- és tanácsi vezetők, szakemberek és egyszerű tsz-gazdák adják át egymásnak Mucsi Gábor igazgatósági elnök ajtajának kilincsét. Mi az, ami ide vonzza a látogatókat? — kérdeztük az igazgatótól, aki válasz helyett egy rövid körsétára invitált. Először a régi típusú sertésólakat néztük meg. Egy-egy rekeszben 30—40 hízó vastagítja szalonnáját. Azt mondtuk az előbb, hogy régi típusú ólak, most azonban ki kell javítanunk ezt a megjegyzést, mert sok közös gazdaságban ez is korszerűnek számítana. Az ólban bent van a hatalmas beton-moslék- keverő tartály és a vízvezeték. — A látnivaló java a másik ólban lesz — mondta kalauzunk. Egy hosszú, emeletes épületbe nyitottunk be. Az előtér berendezése malomhoz hasonló. A fal mellett darával telt zsákok sorakoznak garmadával. Középen földbe süllyesztett tartály, darával tele. Ebből csőrendszer továbbítja az őrleményt az emeleten elhelyezett keverőbe. Az ott elkészített tápanyagból azután a hízók etetése valósággal gombnyomásra történik. A sertésgondozó meghúz egy kart, és máris megtelnek a vályúk. Az egész olyan mint egy automata gyár. Két gondozó és egy tanulófiú látja el 1200 sertés gondozását. Mennyi az önköltség? Mibe kerül egy kiló sertéshús előállítása? — Az önköltséget üzemi méretekben tartjuk számon, kilogrammonként 13 forint. Vállalkozásunk nyereséges. Az eladott sertések minden kilogrammján 4,14 forint volt a tiszta haszon. Gépesített hizlaldánkban természetesen még nagyobb a nyereség, alacsonyabb az önköltség. Egyszerre 1200 sertést hizlal két dolgozó, és egy év alatt két turnus kerül ki kezük alól. A hizlalás hat hónapig tart, választási malac korukban már hízóba fogjuk a sertéseket és amikor elérik a hét és fél hónapot, súlyuk 120 kiló körül van. Egy most épülő korszerű hizlaldába vitt az útunk a főépületből. Mucsi Gábor e közben tovább folytatta az érdekes adatok ismertetését. — A takarmányértékesítés 26 százalékos, azaz minden kiló abrakból 6 deka zsírt és húst állítanak elő a hízók. Bennünket, természetesen, az érdekel elsősorban, hogy ezt hogyan érik el? A választ kérdezés nélkül kapjuk meg. — Különös dolgot nem művelünk. Igaz, táptakarmányokat is adagolunk a moslékba, azonkívül mindig pontosan betartjuk az etetési időt, az ólak pedig tiszták, melegek, a jószágok nyugodtan pihenhetnek abban, a kifutók pedig kicsik és a hízók nem járják le magukat. Legkényesebb azonban — folytatja a magyarázatot kissé derült arccal —, hogy nálunk jó az ellenőrzés — ez viszonylag könnyű is — és a hízók a kimért takarmányt mind megkapják. Nagy József Csak a cserép hiányzik A keceli Kinizsi Szakszövetkezet gazdái csibeneveléssel is foglalkoznak. A közös gazdaság sajátüépítő brigádja készítette az ötezer férőhelyes ólat, amelynek tetőszerkezetén Zsember József ács már az utolsó simításokat végzi. Az az ember megérdemli... Jókötésű, vidám, közvetlen ember. Haja inkább fehér már, mint szürke. A Kiskunfélegyházi Vegyipari Gépgyár irodaházának egyik első emeleti ablakából idén ősszel többször pillant ki az aranyvörösen hull- dogáló falevelekre, mint eddig. Ha akarja, ha nem, mind többször eszébe jut, hogy nemsokára nyugdíjba megy. 1960-ban, amikor Szabó János, Kiss Ferenc és Cevetkó Tamás kiváló munkája jutalmául hatnapos moszkvai kirándulásra indult, Mohai Ede elvtársnak ezt mondta az igazgató. — A gyár vezető kollektívája úgy határozott, hogy te is elmégy az , eívtársakkal... Négy évtized van a hátad mögött a vasas szakmában, ideje, hogy ellátogass a Nagy Októberi Szocialista Forradalom színhelyére. — Nem tiltakoztam — elhiheti — meséli Mohai elvtárs. — örömömben még dicsekedtem is egy kicsit: a négy évtized alatt sohasem voltam munka nélkül, és mindössze egy napot hiányoztam. Tele életkedvvel, amikor a nagy élményekre emlékezikj — Lépten-nyomon hncglepetések érik az embert Moszkvában. Napokig nem győzném sorolni, hányszor csodálkoztam a hat nap alatt Gondolja el. Megérkezünk. A repülőtérről kimenet építkezés fogad, a földszinten húzzák egy szembetűnően nagy ház falait. Mikor hazafelé indulunk, már a negyedik emeleten járnak. Másik érdekesség. Számos háztömbépítkezést láttunk. Még a falakat emelték, az utak, járdák már elkészültek. Az iskola együtt épül a lakóházakkal. Két nap múltán ismét meglátogattunk egy tömböt. Mintegy 100 méter hosz- szan már füves park fogadott bennünket, s elültetett fák. Mit mondjak az emberekről? Előzékenyek, udvariasak. Elszégyelltem magam, mikor a trolin egy nálam idősebb emt'í r akarta mindenáron átadni a helyét. Meglátogattunk egy Moszkva-közeli élelmi- szeripari gyárat. Háromnégy ember dolgozik egy-egy üzemében, any- nyira gépesített. Beszélgettünk munkásokkal, vezetőkkel, funkcionáriusokkal. Egy idős mérnöktől megkérdeztem, megbecsülik-e, mint „régi” embert, mennyi a fizetése? Csak úgy sorolta a kitüntetéseit, megmondta, mennyit keres. Csak azt mondom: van tőlük mit tanulni tü- relmesség dolgában. A vezetők fizetése — a mi forintunkra átszámítva — még talán szerényebb is, mint nálunk. Csak persze az olcsóság. Egy átlag munkásasszony összegszerűen 800—1000 forintnak megfelelő bért kap, de abból szinte valamennyi takarókba tud rakni. Még a szovjet elvtársak nevettek a dolgon, mikor a mieink korholtak engem: nem illik ilyesmit kérdezni. Vajon miért nem? — csodálkoztak. Jártunk áruházakban, üzletekben. Mindenütt bőség. A disznót) úsnak nincs olyan kereslete, mint nálunk. Valahány kenyérboltban megfordultunk, megfigyeltem, hogy fehér és egészen sötétbarna kenyeret mindenki egyszerre vesz. Nem láttam olyat, hogy valaki csak fehéret vitt volna. Megjegyzem, olyan ízlefes volt a barna, hogy mindig azt ettem. Italboltot ritkán találtunk. Azokban nagyon szigorúan veszik a szabályt: akin meglátszik, hogy ivott, nem szolgálják ki. Emlegetik Hruscsov elvtárs mondását. Jó, hogy kevés számban, s egymástól messze helyezték ezeket az üzleteket. Aki megiszik egy adagot az egyikben — kijózanodik egészen, mice a másikhoz ér. A köztudott tényekről, mint a kínos tisztaság, ne is szóljunk. Pipázom, de olyan tiszteletet keltettek bennem az 50 méterenként felállított szemétgyűjtők, a nyitás előtti takarítások üzletek, házak előtt, hogy még a pipámat is csak ezekbe a ládákba vertem ki. A szervezettség, fegyelem példája, hogy a százezres sportstadion tizenöt perc alatt kiürül. Beszéljek a jókedvről? Egyikünk meglátott egy asszonynál egy ugró- béka játékot. Ilyet viszünk haza! — határoztunk. De hogyan magyarázzuk meg az áruházban, mit akarunk? Kéz- zel-lábbal próbálkoztunk, segítettek a vásárlók is, hiába. Végre jól megtermett honfitársunk felfújta a ’ képét, békaügetésbe, brekegésbe kezdett a boltban. Hű, micsoda sikerünk volt! Megnéztük az állandó ipari kiállítást, a Tretyakov képtárai* a műemlékeket. Mindenné emlékezetesebb mara< azonban számomra eg pici öregasszony a Le nin-mauzóleum látoga tói közül. Hozzánk kö zel állt az apró, töpörö dött anyóka. Olyan meg ható volt abban a ha talmas menetben, a Vö rös Tér óriási aránya között, hogy a tolmác útján megkérdeztem. — Honnan tetszet jönni, nénike? Most já itt először? — Dehogy, gyerekem Nyolcvanéves vagyok, it lakom a közelben. H; valami egészen kibírha tatlan idő nincs, minden héten meglátogatón Lenin elvtársat... Hí maguk tudnák, milyer elnyomásban, nyomorban élt a mi népünk míg ő fel nem rázoti bennünket... Hányszor nem volt a mi házunkban betevő falat sem Orvos, technikus, tanát fiam van, mérnök unokám... Híz az ember — intett megtört, ráncos kis arcával a mauzóleumra — megérdemli, hogy egy kicsit én is fáradjak .. . A külföldiek sora tovább lépdelt. Az anyóka kedvesen integetett Mennyi tapasztalat lehe ősz hajszálai mögött melyeket csendesen mozgatott halántékánál a májusi szellő... f—th —n
