Petőfi Népe, 1963. november (18. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-10 / 263. szám

11X53. november M, vasárnap 5. oldal „EMLÉK KATONÁRA Az öreg takácsmester levele Először járt Moszkvában 11 Móra Ferenc utca... Móra Ferenc szülővárosa, Kiskunfélegyháza 1929-ben dísz­polgárává választotta, és a Da­ru utcát, ahol született, Móra Ferenc utcának nevezték el. Este, a díszünnepségen, Móra Ferenc így emlékezett az eltelt harminc esztendőre, amióta Kiskunfélegyházáról elindult: — Mi történt azóta? Har­minc esztendővel ezelőtt el­ment innen egy foltozó szűcs­nek és egy kenyérsütögető asz- szonynak a fia, fekete hajú diákgyerek, akinek hátán háza, kebelén kenyere... Ügy ment el innen, mint egy isten ma­dara, anélkül hogy tudná, hol fog leszállói majd. — Harminc év után hazajött egy öreg ember. A diákember haja megfehéredett, de folytat­ta az apja mesterségét... tol­lal. Tollal hímezi a virágokat, a rozmaringokat és tulipánokat. Az anyám mesterségét is foly­tatom. Kenyeret sütök a ma­gyar irodalom asztalára. Nincs változás. Ma sincs egyebem, mint a rajtam való, ma is isten szegénykéje vagyok ... így tért haza szülővárosába Móra Ferenc. * Az ősember Lambrecht Kálmán „Az ős­ember” című könyvének meg­jelenése után az egyik Kecske­mét vidéki tanyán beszélgettek az ősemberről a cívisek. Éppen az aurignaci kultúrát művelő lösz-emberről volt szó.-— Lősz-ember? — vetette fel a fejét az egyik parasztember. — Hát ammög miféle lögyík? A másik magyar közbemor­dult: — Még a szórendöt se tugy- gyák Pestön. Biztosan ászt akarta mondani valakirű, hogy embör lösz belüle, oszt össze­keverte ... melletted legyen. Semmi ked­vem kockáztatni. Ez a parancs, megértette, őrnagy elvtárs? — utasította a miniszterhelyettes Pálost, de kék szeméből látszott, hogy belül mosolyog. — Most pedig kérdezzetek. — Készültek fényképek a holttestről? — szólalt meg Pá­los őrnagy most is lassan tagol­va a szavakat, nehogy ismétel­nie kelljen. A tizenhat esztendő alatt hozzászokott az egyszerű, katonás tömörséghez, annyira hogy az egyik egyetemi vizsgá­ján közepest kapott, mert csak a legszükségesebbeket mondta el. s a tanár ezt túlságosan rö­vidnek tartotta. — Vannak fényképek, de reg­gel még megnézheted a holttes­tet is, holnap délután lesz a te­metés. Hirtelen csend lett. A minisz­terhelyettes várta, hogy Pálos őrnagy egy sereg kérdést szegez a mellének, de az őrnagy csak pödörgette vastag, szép, fekete bajuszát, és hallgatott. A jelek szerint nem volt több kérdése. A főhadnagy pedig már tudta, mi a tennivalója. — Te jó isten — szólalt meg hirtelen a miniszterhelyettes —, most jut eszembe, hogy ma este vendégünk lesz... Az asszony leveri a derekamat, ha elkések. Igazán ne haragudjatok, telje­sen kiment a fejemből. Sajnos, nagyon elhúzódott egy értekez­letem ebéd után, ezért is kellett Még mindig nem áll rendel­kezésünkre Katona József összes műveinek kritikai kiadása. Ho­mályos, hiányos a drámaíró műveinek sorsáról, fogadtatásá­ról, hatásáról kialakult kép is. Különösen halálától a szabad­ságharcig terjedő időszakban bukkanunk újabb és újabb rej­télyekre vagy végig nem kísért szálakra; olyan állásfoglalások­ra, kezdeményezésekre, ame­lyeknek pontos okai tisztázat­lanok. Nyilvánvaló, hogy ily körül­mények között minden újabb adatnak kétszeres az értéke, új tények feltárásán kívül a régiek, az összefüggések jobb megértéséhez segít. Most, szü­letésének 172. évfordulóján is ilyen adattal áldozunk emlé­kének. Még a szakmabeliek közül is nagyon kevesen tudnak Ka­tona József édesapjának 1840. június 2-án kelt leveléről. Tu­domásom szerint nyomtatásban még nem jelent meg. A kéz­iratot T. Erdélyi Ilona iroda­lomtörténész őrzi budai laká­sában. A kutató nagyon előzé­kenyen hozzájárult ahhoz, hogy az eredeti dokumentumot meg­tekinthessem. Mit tagadjam, elérzékenyül- ten forgattam az árkus papi­rost. Kitűnően olvasható: „Ez alább is nevezett Kato­na József, minekutána hirtelen és koránul halt édes fijam Ka­tona József, városának néhai főügyésze, maga után kéziratok­ban többrendbeli olyacán szín- műdarabokat hagyott fenn, me­lyek részint T. Trattner K. vagy T. Döbrentey Gábor uraknál, részint a játékszini Repertó­riumban vagy részint némely színészeknél szerte hevernek .. ” A továbbiakban arról ír. hogy a kiadási jogot átengedi Erdélyi Jánosnak, csupán a tiszta ha­szonból kér részesedést. A levelet a tanács valame­lyik tisztségviselője írhatta az édesapa diktátuma alapján. Az aláírás azonban eredeti. A lap alján hivatalos záradék és a város pecsétje látható. „Alulírottak ezennel hiteles Bizonyságon leszünk arról, mi­szerint Katona József ezen meghatalmazó levelet általunk mint önkéntes akaratjából szár- mazottat meghitelesíttetni kí­vánván, azt minek utána előtte érthetőleg felolvastatoti és meg- magyaráztatott, újabban is a annyira megvárakoztatni benne­teket. Persze, ha van még kér­désetek, csak ki vele. — Nekem nincs — mondta némi szünet után Pálos. — Nekem sincs, miniszterhe­lyettes elvtárs — tette hozzá a főhadnagy. ' — Hát akkor, rajta ... Igaz, veled még akartam külön is be­szélni Laci, de hát majd szakí­tunk rá időt. Jó? A viszontlá­tásra, elvtársak. Remélem, nem lesznük ügyetlenebbek mint ők — mondta a miniszterhelyettes, s fejével az ablak felé bökött. Elbúcsúztak. Pálos és Liszkai elköszönt a titkárnőtől is. és szótlanul lépkedtek egymás mel­lett lefelé a lépcsőn. Egyelőre mindketten saját gondolataik­kal voltak elfoglalva. Csak­ugyan, lesznek-e olyan ügyesek ezúttal is, mint azok odaát, a határon túl, és idebenn ezek, a „föld alatt”? Ha most belelát­tak volna egymás agyába, elne­vetik magukat. Mert a gondo­latsort mindketten egyformán zárták le: ügyesebbnek kell len­ni... Kiérve a kapun, arcukba csa­pott az augusztusi meleg, amely itt rekedt az utcában, s még ezekben az esti órákban is szin­te fojtogatta a járókelőket. — Odabenn hűst árasztottak az egykori bankpalota vastag falai, s csak itt, az utcán vették újra észre, hogy még tombol a nyár. Nem enyhítette a forró levegőt maga szabad akaratjából szár- mazottnak lenni kijelentvén megerősítette. Költ Kecskemé­ten, június 2-ik napján, 1840. Szabados Kecskemét városának N. Tek. Bírái.” A „címzettet” még ma sem méltányoljuk eléggé. Erdélyi János jeles költő, a „népnem­zeti irány” megalapítója, kriti­kus és tudós, szervező és szer­kesztő. ö hirdette először, hogy a literatúra váljék nemzetivé, szóljon a nemzet valamennyi osztályához. Az irodalomban és az életben olyan hősöket kere­sett, akikre az — akkori ter­minológiával — „a nép és az egész nemzet a maga hőseiként tekinthet’. ö írt először egyértelműen magasztaló tanulmányt váro­sunk nagy szülöttéről. A Tár­salkodó 1840. 34. számában je­lent meg híres „Emlék Kato­nára” című közleménye és fel­hívása. Gyűjtsétek össze a drá­maszerzőre vonatkozó emléke­ket. Csányi János erre felelve készítette el az első terjedel­mesebb életrajzot. Szerette vol­na közreadni Katona írásait, méghozzá olcsón, hogy minél több emberhez eljussanak. Ter­vének megvalósítása egyre hú­zódott. Még 1851-ben sem tett le róla, amit a Toldy Ferenchez írt sorai is .jeleznek. Ti.: a „Nemzeti Könyvtár” ügyében kiadott brosúra, 14. lapjára „Katona Józsefről is tétetvén szó”, közölte a röpirat szer­zőjével, Toldy Ferenccel — az ő figyelmét Szilády Károly kecskeméti nyomdász hívta fel a hányódó kéziratokra —, hogy ,.a boldogult költőnek már szin­te elhalt atyja számomra még múlt 1840. évében, június 2. napján... adott ki egy megha­talmazó levelet, melyben fia minden lehető drámái s egyéb irodalmi dolgozatai kiadását s illetőleg kiadási jogát egyene­sen rám ruházza.” Mindkét írás az Erdélyi Tár­ban található. A körülmények pontosabb tisztázására a kutatások meg­indultak. Annyi azonban bizo­nyos, hogy Erdélyi János nem­csak Katona drámaírói nagysá­gát, hanem emberi kiválóságát is felismerte. Munkáit és életét követendő példának tekintette és törekvései, eszméi lobogója­ként, példájaként állította ma­ga és mások elé. H ELT AI NÁNDOR az sem, hogy a közelben höm­pölyög a Duna. Nappal 36 fok meleget mértek árnyékban, s mindenki menekült a hűvös szo­bákba még este is. Pálos a leg­szívesebben kiült volna a Mar- git-szigetre egy csendes padra, hogy rendbeszedje gondolatait. De aktatáskájában ott lapultak a bizalmas iratok, s különben is megígérte, hogy ma este ko­rán hazamegy. Négy gyermeke közül kettő tegnap este érkezett meg a vi­dékről, a nagyszülőktől. Illendő volt hazamenni s gyermekeivel tölteni az estét, hiszen július ele­je óta alig találkozott velük. Mert hol az egyik nyaralt úttö­rőtáborban, hol a másik, s ami­kor megjöttek a táborozásból már rohantak a nagyszülőkhöz. Pálos tehát hazafelé indult, s elköszönt Liszkai főhadnagytól. Ebből azonban egy kis bonyoda­lom támadt, mert Liszkai azt állította, hogy neki hazáig kell kísérnie az őrnagy elvtársat már most is. Pálos viszont határo­zottan ragaszkodott hozzá, hogy csak holnap reggel vegye át ezt a szolgálatot. Végül is elváltak. • Münchenben, vagy inkább München mellett, ahová már nem jut el a város zaja, egy tölgyerdő kellős közepén hat­emeletes épület nyúlik a magas­ba. Modern stílusban építették, szokatlanul széles ablakokkal, ami olyan külsőt kölcsönöz ne­Vajon lehet-e újat mondani Moszkváról? Hiszen csak az idén is ezerszám jártak oda- kinn turisták Magyarországról. Annyian látták, annyian el­mondták, annyian megírták. És mégis mindig felfedezünk va­lami új vonást a szovjet fővá­ros arculatán. Dr. Szecskay Dezső kecske­méti ügyvéd először járt az idén Moszkvában. Megnézett mindent, amit hat nap alatt el lehetett érni. A seremetyevói repültérre érkezett (ötpercenként fordul­nak ott a gépek — mondja), látta a metrót (valóságos tech­nikai csoda, de kár, hogy nem szabad fényképezni), a mauzó­leumot (órákig tartó sorban ál­lás, emberek a világ és a Szov­jetunió minden részéből), a GUM áruházat (elképesztő mé­retek és bőség), a Tretyakov képtárat (4000 műremek a fa­lon, s még 40 ezer — igaz, hogy gondosan raktározva — a pin­cében), a Lomonoszov egyete­met, a Kreml kincstárát, a Gor­kij utcai csúcsforgalmat, az új lakónegyedeket... Járt Gorkijban, Lenin utolsó otthonában, abol látta Vlagyimir Iljics egyik unokaöccsét, kivégzett bátyjá­nak fiát, Viktort. Dr. Szecskay Dezső kitűnő amatőrfényképész, rengeteg fel­vételt mutat... Meg se kísérel­hetem összefogni mindazt, ami­ről részletesen, élvezetesen be­számolt, maga is szemmel lát­hatóan élvezte a visszaemléke­zést. ki, mintha üvegből lenne. A nagy tisztáson néhány tucat fa­barakk áll éles ellentéteként az üvegpalotának. A barakkok előtt ápolt kis virágágyások, muskát­lival, tulipánnal és szegfűvel. Távolabb szögesdrót-akadály riasztja meg az idegen szemlé­lőt. Nem messze tőle ugrópalán- kokat emeltek. S ha valaki ab­ból az egyszerű tényből, hogy állig felfegyverzett őrszemek strázsálnak a hatalmas területet övező kerítés mellett, nem jön­ne rá az épület katonai jelle­gére, a szögesdrót-akadályok, a palánkok, egyszóval a gyakorló­téren felépített katonai létesít­mények félreérthetetlenül tudo­mására hoznák... Késő este volt már, de az épület harmadik emeletén még véges-végig égtek a villanyok. Itt volt a házi vetítő is. öt-hat civilruhás férfi figyelte a vász­non pergő filmet. Különös film volt ez. Húsz­huszonöt éves fiatalemberek álltak egy golyófogó domb előtt, és nagy távolságból cél­ba lőttek. A film egészen kö­zelről mutatta a lőlapokat is, amelyeken meglepően pontos találati eredményeket lehetett látni. A következő kockákon ugyanezek a fiatalemberek csel- gáncsoztak. Majd ismét célba lövés következett, de mozgó, futó alakokra. (Folytatjuk.) De látott-e ennél többet is? Ügy értem: látott-e mélyebbre is, bepillantott-e a felszín alá az értelmiségi, aki először járt ugyan Moszkvában — de nem ment készületlenül. — Hogy sokat tudtam Moszk­váról, az csak arra volt jó, hogy eligazodjam, hogy ne tévedjek el. De találkozni a valósággal az más. Arra tulajdonképpen készülni se lehet. Amikor a ha­talmas idegen nyelvű könyves­boltban 43 nyelven írott köny­vek között turkáltam, az olyas­valami volt, mintha a világot ölelném. S ha már a könyvek­nél tartunk: nem egyszerűen csak valamiféle árösszehason­lítás az, hogy a Szovjetunióban olcsó, nagyon olcsó a könyv. — A külföldiekhez nagyon udvariasak a moszkvaiak. Ben­nünket, magyarokat különösen szeretnek. Szása, a tolmácsunk elmesélte, hogy amikor Kádár János Moszkvában járt, hányán voltak az állomáson és az ut­cákon. Nem vezényeltek ki oda egyetlen embert se — mondta Szása —., de elmentünk, mert nagyon becsüljük, — Moszkvában még mindig vannak faházak a felhőkarco­lók tövében. Ez nem új. De én láttam, amint a traktorok egy egész házsort elhúztak, hogy szabaddá tegyék a helyet egy új sokemeletes épületnek. Es beszéltem egy munkással, aki­nek már a zsebében volt a la­káskiutalás egy ilyen házba. A jövő tavasszal fog beköltözni. Utca, házszám., emelet, ajtó — minden pontosan megvolt a kiutaláson. Holott akkor még, augusztus végén, hozzá se kezd­tek az építéséhez. Mégse aggó­dott. Biztosan tudta, hogy a jel­zett időpontban költözhet. Hosszúra nyúlik a beszélge­tés —, s befejezésül a logiká­hoz szokott ügyvédi észjárás összegez: — Az út három nagy élmé­nye: az a lenyűgöző, dinamikus erő, ami ott lépten-nyomon mindig és mindenünnen árad... Ezzel szorosan összefügg a bi­zakodás, biztonság és békesze­retet, a szovjet embereknek ebből a három alkotóelemből álló éltető légköre. Végül: a szovjet ember, mint részese a monumentalitásnak, részese egy óriási, folyamatos politikai és gazdasági átalakulásnak. Érzi, tudja, hogy a munkájával, ap­ró tetteivel is a nagy egészet szolgálja, segíti, szinte a vál- lain viszi együtt a többivel... Ez Moszkva, ez a Szovjetunió, ez az, amiről nem elég hallani, tudni; amit látni, tapasztalni, ott helyben átélni kell. M. U Révész Tibor Ez a felvétel a gorkiji kiránduláson készült.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents