Petőfi Népe, 1963. november (18. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-24 / 275. szám

Ka maion pénz áll a házhoz Titokvárosba nősültem EGY KIS FOCI... Rövidesen visszafizetik a KST-kölcsönöket Mit mutatnak a számok? — Jövőre: jubileumi év megyei dolgozók takarékoskodó, KST-be tömörült tagjai is elő­segítették. — Hogyan bizonyítja ezt a megállapítást a KST megyei statisztikája? — kérdeztük Du­dás Edétől, azOTP megyei fiók­jának helyettes vezetőjétől. — Azzal kell kezdenem — mondotta Dudás Ede —. hogy szinte lehetetlen teljes pontos­PETÖFl NÉPE A Magyar Szocialista Munkáspárt Bács-Kiskun megyei Bizottsága és a megyei tanács lapja. Főszerkesztő: Weither Dániel. Kiadja: a Petőfi Népe Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Mezei István .gazgató Szerkesztőség: Kecskemét, Széchenyi tér l. szám. Szerkesztőségi telefonközpont: 28-19. 25-16. Belpolitikai rovat: 11-22. Szerkesztő bizottság 10-38 Kiadóhivatal: Kecskemét. Szabadság tér 1*. Telefon: 17-09. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető: a helyi postahivataloknál és kézbesítőknél. Előfizetési díj 1 hónapra 12 forint Bács-Kiskun megyei Nyomda V. Kecskemét. — Telefon: 11-95. Index: 25 065. (Tóth Sándor felvétele.) A minap adták hírül az or­szágos lapok, hogy Budapesten és vidéken egyaránt megkezdő­dött a KST-kölcsönök visszaté­rítése. A múlt évihez viszonyít­va jelentősen emelkedtek a KST-csoportok által befize­tett összegek, s e növekedést a kecskeméti, a bajai, egyszóval a Bács-Kiskun sággal megállapítani Bács-Kis­kun megyében a KST-tagok szá­mát, mivel egyes hivatalok, in­tézmények KST-adatait az OTP központja Budapesten tartja nyilván. Tény az. hogy hozzá­vetőlegesen mintegy 22—23 ezer KST-tagja van megyénknek, akik egy év alatt több mint 25 millió fo­rintot fizettek be. November végétől december ele­jéig az említett összegnek mint­egy 70 százaléka kerül vissza­fizetésre — természetesen a tör­vényesen előírt 5 százalékos ka­mattal együttesen. — Hol találhatók a legtaka­rékosabb emberek megyénkben? — Kecskeméten és Baján. A megyeszékhelyen például a Zo­máncipari Művekben 302 KST- tagnak 510 ezer forint kölcsönt fizetünk vissza. Kiemelkedő a fi. sz. AKÖV-nél mutatkozó ered­mény is, ahol a nyáron 340 ezer forintot fizettünk vissza 250 tagnak. Baján, a város egyik legnagyobb ipari üzemében, a finortíposztógyárban a dolgozók havonta csaknem félmillió forintot fizettek be KST- alapra. A városban 35 KST-csoport ala­kult — közel ötezer taggal. — A KST jövőre lesz 10 éves és örömmel mondhatom, hogy minden feltétel megvan ahhoz, hogy a jubileumi év végén az ideinél is lényegesen jobb ered­ményt mutasson Bács-Kiskun megye KST-statisztikája — mon­dotta befejezésül Dudás Ede. B. Gy. T ermel ő$zö veik ezeti gazdák kirándulása Kétnapos szegedi kirándulás­ra vitte az önsegélyző és bizto­sítási csoport a kiskunfélegyhá­zi Dózsa, a Lenin és a Vörös Csillag, a kunszállási Űj Világ és a pálmonostori Keleti Fény Termelőszövetkezetek 55 dolgo­zóját. A kétnapos programban városnézés, konzervgyár- és múzeumlátogatás, valamint két színházi este is szerepelt. írás a vonatablakon A lány a kocsi végé­ben ült, közvetlenül az ablak mellett. Vele szemben, de néhány paddal bentebb két termetes asszonyság között szorongott a fiú. Kőbánya-alsótól Mono- rig meresztette szemét a legény, a bájos sző­keség itt viszonozta pillantását először. Né­hány állomással ké­sőbb már hosszú má­sodpercekre kapcsoló­dott össze a két csillo­gó szempár, és az ifjú Rómeó akkorákat só­hajtott boldog izgal­mában, hogy termetes szomszédnői ijedten húzódtak arrább, azt gondolván, nem kap elég oxigént. Ceglédbercel környé­kén azonban lehervadt ajkáról a hódító mo­soly. Vészesen közele­dett az állomás, ahol le kell szállni, anélkül, hogy a sokat ígérő, de mégiscsak meddő pis­logás ismerkedéssé fej­lődött volna.. Mi tagadás, az ügy elég reménytelennek látszott. A kocsiban minden tapalatnyi hely foglalt. Csak a vágyakozó pillantás szállhatott át a fejek fölött, a barátkozást el­indító, százszor kipró­bált mondat — hová tetszik utazni —, sem­miképpen. Itt már csak a csoda segíthet, gondolta a pa­radicsomból kirekesz­tett ifjú, és jobb híján pupillájába összponto­sítva tizennyolc éves keblének minden imá­datát, nézte a lányt. És a kislány, mintha megérezte volna a né­ma kérést, egy sokat­mondó pillantás után írni kezdett a párás ablakra. A fiú pillana­tig sem kételkedett ab­ban, hogy az üvegtáb­lára rótt üzenet neki szól, és az ismeretlenül m imádott hölgy lak­címét tartalmazza, vagy esetleg egy tele­fonszámot. Nyakát nyújtogatva próbálta elolvasni az életbevá­góan fontos sorokat, de minden igyekezete kárba veszett. Sebaj, úgyis leszállók mind­járt. S elhaladva az ablak előtt kényelme­sen elolvashatom — vigasztalta magát és készülődni kezdett. Végtelennek tűnt gz a néhány perc, amíg a vonat bedöcögött az ál­lomásra és a csigalas­súsággal tolongó leszál­lók között az ablakig jutott. Keserves csaló­dás várta. Az ablak­pára bizonytalan tala­jára karcolt betűk időközben összefolytak, és bárhogy is meresz­tette szemét, csak ezt tudta kibetűzni a víz- csepp-patakokkal szab­dalt sorokból: Sze... Sze..* Sze.,*. Már régen kiürült a peron, de ő csak állt, és szomorúan bámult a távolodó vonat után, amely örökre elvitte magával a kislányt a boldogságot jelentő üzenettel egyetemben. Az üzenettel, aminek minden sora ezzel a sokat sejtető két be­tűvel kezdődött: Sze... A fapados kocsiban ezalatt kabátjába fúr­va szöszke fejét egy jó kis szunyókáláshoz ké­szülődött a lány. Még félálmában is mosoly­gott. Hogyne mosoly­gott volna, amikor Pesttől idáig meresz­tette rá vízszínű sze­mét a vézna legényke, ráadásul az előbb az ablakon sikerült meg­találnia a lehető leg­szebben kanyargó mo­nogramot. Így fogja behímezni barátnője, Szerénke nevét a ka­rácsonyi ajándéknak szánt selvemzsebken- dők sarkába. B. D, (Kroki) MOTTO: A leninvárosi épületeken nincsenek házszámok. Majd ha felépül az egész városrész, akkor tüntetik fel a számokat a háza­kon — mondják az illeté­kesek. — Mi azonban úgy véljük, ideiglenes számo­zásra szükség lenne. FÉL ÉVVEL ezelőtt, egy ma­gas vérnyomásos nyár eleji na­pon elpilledten néztem a tükör­be. Eszembe jutott, mit kell ilyenkor csinálni, és már kán- táltam is, ahogy nagyanyám ta­nította: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a leg­szebb a világon?” — Édes öcsém, te minden­esetre kívül esel a számításon, — felelt szemtelenül a tükör. Jobb lesz, ha megnősülsz, mi­előtt kimennél az időből. Még van rajtad imitt-amott valami harapnivaló, el ne apaszd azt is a hasztalan vágyakozással, fa­cér legényélettel. Eriggy, ke­resd az igazit. Így vettem nyakamba az or­szágot, míg végül megállapod­tam egy terebélyes városban, ahol még a szél is aranyhomo­kot fú a vándormadarak szemé­be. Éppen abban az időben tör­ték le ezen helységben a hasas kecske farkát, úgyhogy rögtön láttam: ez egy szemérmetes vá­ros, itt csak szende leányzók szoknyáját lengetheti a sanda szellő. Bakacsin-fekete park fái alatt ismerkedtünk össze Rebekával, s mivel meggyőződtem ártatlan­ságáról, meg hogy megvolt keze, lába, meg miegymás, döntöttem, Feleségül veszem. Közöltem is vele, de ő szabódott. Mórikálta magát a setéiben, s azt rebeg- te: „Előbb megkérdezem az édes jó anyukámtól.” MÁSNAP éjfélre virradólag szinte ugyanott találkoztunk. Rebeka válaszából meggyőződ­hettem, hogy komoly famíliával állok szemben. „Az volt anyuka véleménye — suttogta Rebus —, hogy eszem, nem eszem, ■ nem kapok mást rajtad kívül. Tiéd a fele lelkem, meg mindennek a fele” — marcingolta szájá­val a fülcimpámat a radványi sötét parkban. Én is igent mondtam neki. — De oszt hun laktok? — tu­dakoltam indulataink józanul- tán, mire ő: — Amott nem messze. Az Óperenciás alsópályaudvaron in­nen, az üvegtemetőn túlnét, az­az, hogy Ti tok városban. Hetes épület, második emelet kettő. Könnyen megjegyezheted, édes, pajzánkodott most már, mivel nyeregben érezte magát. Hetes épület, azaz három meg négy az hét, második emelet, azaz tizenötből tizenhármat, marad a kettő, ég amennyit ehhez hoz­záadsz, hogy négy legyen, az az ajtószám. — Fantasztikus! — akadt el a lélegzetem ekkora szellemi töltés . hallatán. Akkor holnap délután felöltözve várjál. Itt van kétszázhuszonhárom forint negy­venhét fillér, vegyél rajta fáty­lat, fehér fuszeklit, meg mir­tuszt. és amit még akarsz. Ru­hának megmegy, ami rajtad van, ha cipőt is akarsz, intézd el hozómra. — Mi lesz a násznéppel? — szólalt meg Rebekában az örök nő. — Mi lenne? — vontam meg a vállam. Ha jönnek, lesznek, ha hoznak, esznek. Na, szervusz, én már nem érek rá. Alig van időm a legénybúcsúra. Igaz, pénzem sincs, alighanem hajnali misebor lesz az italom. De még az se lett. Meg kellett elégednem a Körösi Street bor­szagával, reggelire meg a kon- zervművek hagymaillatával. Nem baj, mondtam, majd jól tartanak Rebekáék a lakoda­lomban. Addig kibírom. De biz már délben nagyon rágott az éhom. Addig-addig sündörögtem, míg Titokváros kies partjaira nem evickéltem. Leültem az árokpartra, elővet­tem Parker-típusú palavessző­met és kiszámítottam, hogy Re- biék a hetes épületben, annak is a második emeletén, ott is a... szóval tudják, hol laknak. ELINDULTAM a gyöngyház­fényű, márványpaloták között. Időnként kapkodtam a lábam, rá ne toppantson némelyik a bakancsomra kacsalábával, ögyelegtem. kerültem erről, ke­rültem arról, hogy majd csak rátalálok a házszámra, de biz’ hasztalan szédelegtem. Végeze­tül megkérdeztem egy barátsá­gosnak kinéző, szénporos fuva­rost, aki viszontag vérbe borult szemmel csikorított egyet a fo­gán a zavarásra. — Mondja már földi, az isten is megáldja, ha megmutatja ne­kem, melyik a hetes épület? — Böh! — fröcskölt rám csap­zott bajuszából félmaroknyi szénport. Ne idegesíts, én is azt keresem már hauta. Onnan ide küldtek, innen amoda. Minden­ki máshol tudja, melyik a hetes épület. Egyik lovam már kidőlt, látja, ott vergődik a temető­árokban, olyan régen keringé- lek itt ezzel a tíz mázsa szén­nel, meg a Türelem alágyújtós­sal. — Hahó, néne! — kiálték fel a felettünk magasodó kastélyba, ahol is egy élemedett nőszemély rázta a kettedik emeletről a rongypokrócot. —- Árulja már el, ides. hányadik épület lenne ez a magukféle? — Ez? — húzta a szót bána­tosan a mama. Asziszem ötös épület. VÉGÜL IS cselhez folyamod­tam, hiszen én se megyek a szomszédba egy kis sütnivalóért. Megszámoltam, hány várkastély vagyon arrafelé. Pont tíz volt. Na, mondok. Az az első, — mu­tattam a legelői büszkélkedőre, és a cipellőmet is levetettem, hogy lábujjaimat is igénybe ve­gyem a számoláshoz. Szeren esé­sen kijött a hetedik számú pa­lota. Kopogó szemmel kopog­tam be a második emelet kettes ajtón, aminek a kinyitása után beestem az éhségtől. Nagy cső­dület vett körül, mire felocsúd­tam. — Hát meggyöttem, — húz­tam ki a keblemet .vőlegény! önérzettel. Hol a menyasszony? — Itt vagyok! — pattogott idegesen Rebeka, s azt is külö­nösnek találtam, hogy hozzátet­te: — Ki küldte magát? — Én vagyok, a te egyszü­lött Ábrisod, — tártam feléje karjaimat és vártam, hogy rá­csimpaszkodjon. mint ott a par­ki setét éccakában. Egy goromba fickó éppen az öklét sodorgatta a nózim előtt, mikor betoppant két egyensap­kás gépkocsivezető, és lihegve szólt. — Meghoztuk a kisbabát a bábaképzőből. — Mit? Hogy? — sápadt el az előbb még vérszomjas ifjú. és kimeresztett körmökkel lépdelt Rebeka felé. — Nem sok ez egy kicsit, aranyoskám? Két hónap­ra gyerekkel lepsz meg, drági- cám? Mire Rebeka elájult. — Én nem hagylak el bajod­ban — ugrottam mellé hűsége­sen. mikor az anyósom elsival- kodta magát. — Hogy nem tudtál várni, Boris? Hogy az anyád ... — Miféle Boris? Rebeka. — álltam ellene az anyai önkény­nek. Aztán kedvesem áléit fü­lébe kezdtem dúdolgatni a bá­jos altató dalocskát: „Hej Rebe­ka, Rebeka, dróton jár a de­reka ...” Alighogy ennyit döngicséltem, felugrott, neki egyenesen a ké­pemnek. — Engedjen, maga varangy! Utána kikapta anyukája ke­zéből a sofőröktől elvett cédu­lát. Beleolvasott, s már pattant is az ablakhoz. — Halló — kiáltott le — Nem jó helyre hozták a babát. Ez a kilences épület. EZZEL minden megoldódott — számukra. Én pedig kezdtem elölről Rebekám keresését. Mire a hetes épületet megtaláltam, azt is, meg Rebust is renoválni kellett. Annyit mégis elértem, hogy most már egyikbe se esik bele az eső. Tóth István

Next

/
Thumbnails
Contents