Petőfi Népe, 1963. október (18. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-13 / 240. szám
T *» 1963. október 13, vasárnap S. oldal Uj közönséget U étfőn este a Magyar Ál- ■ * lami Hangverseny Zenekar koncertjével megkezdődik az idei zenei év. A megyeszékhely előkelő helyet foglal el a vidéki városok között magasfokú zenei kultúrájával. Az utóbbi évek nagyszámú bérleteseire való tekintettel az Országos Filharmónia úgynevezett első osztályú műsort tervezett Kecskemétre, számos külföldi művész, s a magyar zenei élet élgárdájának vendégszereplésével. Hiszen itt nem kellett attól tartani, hogy világszerte ismert művészek fél ház előtti, fognak fellépni. Tavaly 560-an váltottak hangversenybérletet, s a vendégek láthatták: itt komoly, értő közönség előtt csillogtathatják tudásuk legjavát. Nemcsak hiúságunkat le- gyezgette természetesen az utóbbi évek színvonalas műsorában megnyilvánuló kitüntető elismerés, hanem nagyon meg is könnyítette az értékes zene rajongóinak dolgát az, hogy nem kellett a nagy események kedvéért a fővárosba utazniuk. Érthetetlen módon azonban az idén a bérletesek száma mégis visszaesett. Többeket megkérdeztek a szervezők a tavalyiak közül. A legképtelenebb érv így hangzott: Az idén Milánóban, Bécsben vagy egyebütt voltam hangversenyen, mit adhatnak ezek után nekem Kecskeméten? Mások, olyat is mondtak, hogy a külföldiek vendégszereplését meghallgatják, különben pedig inkább felutaznak Budapestre. Bérletet tehát nem érdemes váltaniuk. I ám hová fejlődtünk? Az “ ilyen indokolás azonban — bár egyéb vonatkozásokban igen örvendetes következtetésekre ad alkalmat — mégiscsak rossz. Egyrészt mert ha azok kimaradnak, akiknek módjukban áll másutt keresni a zenei élményt, akkor az itteni visszaesés miatt a Filharmónia csak kevésbé színvonalas műsorra vállalkozhat. Így pedig a zenerajongók kevésbé tehetős, de a zenét legalább annyira szerető része elesik a lehetőségektől. Másrészt azért is rossz ez a következtetés, mert a magyar zeneművészek semmivel sem jelentenek alacsonyabb színvonalat a külföldieknél. előadóművészeink világ- "* viszonylatban a legjobbak között vannak. Külföldön esemény egy-egy magyar együttes, vagy szólista fellépése. Erről csak azok nem tudnak, akik nem kísérik figyelemmel zenészeink szereplését a nagyvilágban, akár a szocialista vagy a nyugati országokban. Ha például a Pablo Casals gordonkaverseny díjnyertese magyar lesz, s a Filharmónia ígérete szerint november 18-án őt üdvözölhetjük Kecskeméten, nem magasabb rendű produkciónak lehetünk-e tanúi, mintha valamelyik mögötte végzett külföldi művészt láthatnánk itt? Az idei visszaesésből természetesen más következtetések is levonhatók. A szervezőknek és a zenebarátoknak sokkal ■ szélesebb körű felvilágosításéul kell új közönséget nevelniük; olyanokkal is megszerettetni az értékes muzsikát, akik eddig nem voltak rendszeres hangversenylátogatók. A zene,iskola és az ének-zenei általán« iskola növeno’ékei- nek szülei vajon rendszeres hangvers: -ny-!átogatók-e? A múlt években még a zenetanárok mif idegyike sem volt bérletes. M it vár iunk akkor azok■ * tói, a-kiknek „hivatalos” kapcsolatuk nincs a zenével- „A szerveik és a zenerajongód semniiképpen se csak a maguk ügyiének tekintsék a hangversenytávadot, hanem legyenek propagandistái a szívükhöz oly közelálló művészetnek, neveljék a »közön- séget, s szerezzenek új k özön- séget. A maguk területé n legyenek jó munkásai a sotkré- tű, a zenei művelődést is óságában foglaló kultúrforradír- lomnak. M. L. A KIS MUZSIKUS Lágyan íveiig tiszta csengésű hangok töltik be á szobát. Droz- dik Pista, a Kecskem'éti Állami Zeneiskola tehetséges kis növendéke szorgalmasan g yakorol a zongorán. Amint bel épünk az ajtón, abbahagyja a játékot, hátrasimítja hullám* .szőke haját és szemügyre vesz bennün— Még nagyon kicsi voltam, amikor megláttam otthon — Gátéren — a plébános saját készítésű zongoráját. Nagyon tetszett. Ezt meg is mondtam a plébánosnak. Ekkor kezdett el tanítani. Hát így indult. Az apró falusi gyerek ámuló füllel élvezte a két. Tekintetében érdeklődés csillan, de nem kíváncsiskodik. Minden szaván, mozdulatán érződik: „karakán” kis legény, saját dolgaiban nagyon határozott. Hatodik osztályos létére kész egyéniség... — Hallottam, zongorista szeretnél lenni. Mikor határoztad el1? — érdeklődöm. Cokszor elné- zem fiamat, mit össze kell tanulnia egy ilyen kis pocoknak. S amikor egy-egy ékezethiba, vagy a „fo- jó”, „malyom” miatt komoly bajai támadnak az iskolában, sajnálom. Ezek még tavalyi gondok voltak. Most, a harmadik általánosban már ilyen hibát véteni főbenjáró bűn. Nem akarok dicsekedni, de az idén még nem is esett meg. Pedig hány felnőtt... — Ugye? Apró hiba Meg a tanköny vek Is. Az olvasó-- könyvében nagyon sok hiba van. Legutóbb a 37. oldalon A csodálatos köd- mcv-t olvasta a gyerek és akadozott... Mi az, fiú!... Mutatja. I lyenek va A- * nak ezen o? egyetlen lapon: <12 is megsúghatom... észreviszi-e?... nosszu ... stb. S ezenkívül tizenegy ékezethiba. Na lám. hogyan olvasson jól ilyenből egy mindössze harmadikos apróság! . A legpajzánabb ékezethiba ez volt: Nem fut el, ha szembe kerül az ellenségével... Nem tudom, becsületére válik-e, ha elmondom, hogy a gyerek észrevette, milyen lehetőségek rejlenek ebben a „kis” hibában. Valami olyasmit motyogott az orra alatt: No- ná, minek futna el, fia úgyis hátat fordítanak neki... —r —o kezdetleges jószágból kicsalt hangokat. Nőtt, érlelődött benne a vágy: még többet tanulni, sokat és jól já tszani, és igazi zongorán. Szülei csak örülni tudtak ennek, prtdig géplakatos apja számára nem kis anyagi áldozatot jelei?,tett a taníttatás. Beíratták a Kecskeméti zeneiskolába és Pista egészen mostanáig állandóan niton volt Gátér és Kecskemét köizött. — Az utazás náagy időveszteséggel jár, meg otthon gyakorolni sem tud — szól közbe tanárnője, Forgács Erzsébet - ezért az idén beköltözött Kecskemétre. Négy éve tanul zongorázni, ebben a tanévben ősz szevontan végzi a zeneiskola VI—VII. osztályát és jövőre a Bartók Béla zeneművészeti szakiskolába kérte felvételét. Ügy látszik, sikerül bejutnia a szakiskolába, hiszen már többször részesült dicséretben, elismerésben. Tavaly Egerben az úttörő zenekarok országos fesztiválján kitűnően szerepelt, a csillebérci úttörőtáborban most júliusban rendezett kamarakórusok és szólisták versenyén pedig 3ti versenyző közül bejutott a nyolc aranyérmes közé. Az aranyérmesek műsorát kétszer közvetítette a televízió. Kíváncsian faggatom, hogy szülei és nyolcéves öccse ott öltek-e a képernyő előtt? — Ott ült az egész falu!... Hát persze. Hogy is gondolhattam volna másként. Ott nőtt fel közöttük, érthető, hogy a dicsőségben mindenki osztozik. Mit szeretsz játszani leginkább? — Bachot... Nem úgy értettem. — Ó, hát labdázni... És a tanulás? — Egyelőre 4,5 tized. De jobb lesz. Muszáj!... Villan a fényképezőgép. Pista aggodalmas arccal mered a kissé használt kottára, végül is vadonatújjal cseréli fel. Jobban mutat. Viszont nem ismeri a most eléje tett darabot. „Mi lesz, ha a szakértők rájönnek, hogy ez Csajkovszkij-kotta, én pedig most a Rókatáncot játszom?” — ijedezik. Sorsdöntő pillanatok, végül is a szebb kotta marad... De a Rókatánc igazán jól sikerült. Ha így halad tovább, — szorgalma, munkakedve később sem lankad el — sikerül is valóra váltani álmait. Egyelőre azonban a közelgő hangverseny foglalkoztatja. A hangversenyt a Magyar Zeneművészek Szövetségének rendezésében ma tartják a Zeneművészeti Főiskolán. Meghívták rá a kecskeméti zeneiskola ifjúsági vonószenekarát is. — Drozdik Pista velük együtt lép a nyilvánosság elé. Vadas Zsuzsa két. Ne menjetek — kárálta —, még ezt a kis t kibírjuk, meglássátok... Hisaen neki érdemes vöt. Többéit keresett, mint aki kint töri maigát a határban. Én meg eccer Csak azon vettem észre magam, hogy beborult az ég. Aszongya az asz- szony: elég vét a naplózásból! Ha most nem jön el velem aratni Marci, jövőre mehetünk legelni mind a ketten. Ä-7. a szerencse, hogy Juliska leányomnak nem olyan dologkerülő kötötte be a fejét mint maga, neki legalább nem kopik fel az álla a férje mellett... A kiserdő sarka mögül vá“ ratlanul fénykéve csapott a friss szántásra. A traktorok távoli morgásába teherautó bugása vegyült. Az agro- nómus felpattant ültéből, mintha darázs csípte volna, s mór rendelkezett: — Gyerünk ki az országúira! Itt nem tudnak átjönni az árkon. Ledobunk egy hordót, úgy gyorsabban végzünk!... Sietősen szaporázták a lépést a porhanyós rögökön. A fiatal traktoros az öreg Kocsor mellett rugtatott és félhangosan kíváncsiskodott: — Aztán mi lett? — Mondhatta mán nekem Bálint gazda hogy kitartás! Tropa koma elvitte az én kitartásomat — szuszogott az öreg, hogy lépést is tartson a többivel, meg be is fejezze a történetet. — Arattam azon a nyáron mint a parancsolat... Őszre meg faros lettem a vetőgépen, az húzott , ki a bajból, hogy célprémiumot fisettek. El is végeztük időre... Azóta ckak ultizok. — Szóváj így hozta ide a tök- filkó — vihpgott a traktoros. De az öreg már a teherautónál állt, az agronómussal eresztette lefelé az oldalát, — Aggyisten Tropa koma! — szólt fel a platón magasodó alakra. — Csak nem?! — súgta a traktoros, míg segített az öregnek. — Hát ő is itt van? — Persze — dünnyögött az a foga közt. — Neki is elfogyott ám a kitartása, amikor mindnyájan beálltunk dógozni. .. Vigyázz, fiam arra a hordóra, lassan ereszd!... MESTER LÁSZLÓ ' MINIATŰR 4 keenkeméti vé#* Doskovics Ignác festőmű- vész befejezte a budavári Zsigmond-kápolna oltárképét és leutazott Kecskemétre, hogy megkezdje a nagytemplom freskóinak festését. Sokan várták a pályaudvaron és ünnepélyesen fogadták a mestert. A várakozókból egyszer csak kilépett egy öreg tanyasi magyar. Megemelte illendően kalapját a művész előtt, s azt mondta: — A magam esze után arra kérem a festő urat, bogy fiatal Máriát pingáljon majd a pla- fonyra, nehogy megint baja essék a templomnak. Hoskovics megnyugtatóan vá- laszolta: — Igyekezem majd Máriát tőlem telhetőén fiatalra festeni. De nem Márián múlt a múltkori baj, hanem a festő kollégán. Nekem lesz rá gondom, hogy ide is olyan képet fessek, mint Budapesten kinn, Kőbányán. A derék öreg kíváncsian közelebb lépett a festőhöz: — Hát ott milyen van, kérem szépen? A művész összehúzta szemöldökét, egy kicsit mintha gondolkozott volna, aztán kinyilatkoztatta: — Ott olyan László áll, gazd- uram, kezében kivont pallóssal, hogy amióta ott van, egyszerre megszűnt a sertésvész a városban! A tanyasi ember szeme fölragyogott: — No, uram, akkor itt is kardot adjon valamelyik szent kezébe, mert itt Kecskeméten meg más nyavalya pusztít: az adóvész! Révész Tibor nagyon muszáj! Ott van a háztáji, kihúzzuk avval egy darabig, máj meglátjuk, ki bírja tovább. Aszónta a Bálint gazda is a rádióba, aszonta Tropa koma is, meg mások is, meg én is úgy gondoltam... — Így aztán huszonegyeztünk. Ez a betyár Tropa ma se tud számolni, de kártyázni nagyon tud. Neki nem kellett a munkaegység, csak éppen annyi, hogy ki ne zárják. A többit megkereste rajtunk a kártyával. Mer aki nem ment ki munkára, az ott verte a kocsmába a blattot, Tropa meg mindig velünk vót és mindig nyert. Vagy majdnem mindig. Én meg veszítettem. Cudarul. .. Gyűrött cigarettadobozt vett elő a zsebéből, bütykös ujjaival kikapart egy parazsat a tűz széléről, s míg orra elé tartotta, hogy rágyújtson, a tűz felett az agiönómusra lesett. Látta, hogy fülel, a traktoros meg éppenséggel tátott szájjal hallgatta. — Már akkor a második esztendőben kevesen maradtunk. Akinek nem vót kitartása, vagy esze vót, az kiment dógozni. De bennünk Tropa tartotta a lel— Ezzel a Tropa komával mindig huszonegyeztünk... — Ki az a Tropa koma? — heherészett közbe a traktoros. — Ja, te azt nem tudhatod, fiatal vagy még nálunk. Hát a Tarkovács sógor. .. Már gyerekkorában is nagy kártyapíier vót, onnét kapta a nevét. Eccer a vizsgán^ megkérdezte tőle a tanító, hogy mennyi tizenöt meg hét. Csak állt, mint a szamár a hegyen. Akkor közbekiáltott valamelyik komája: Berci, te, ha ászra meg királyra hetest kapsz, mennyi lesz? Tropa — mondta Berci. Azóta rajta is ragadt. __ U át ezzel a Tropa komá- ** val mi mindig huszonegyeztünk még három évvel ezelőtt, amikor beléptünk a téesz- be — mélázott a lángokba az öreg. — A szeme közé nevetek, ha valaki akkor aszongya nekem. hogy leszek én még faros a gépen, éjjeli műszakba! Én aztán nem! Meddig tarthat ez a téeaz? Beléptünk, mer már nagyon untuk, hogy járnak a nyakunkra, meg mer belépett már majd az egész falu is... De dógozni, azt nem! Legfeljebb amit
