Petőfi Népe, 1963. október (18. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-10 / 237. szám

1963. október TO, csfltórtók

3. októl

••

Öreg traktorosból

As erőgep, megállva a tábla szélén, remegő, dohogó motorral jár tovább. Olyan, mint egy munkában megfáradt paripa. Vezetője, Tóth Antal, a Ja- kabszállási Gépállomás traktorosa, úgy is beszél róla, mint a jó gazda a megbecsült, kipróbált jószágról.

— Tíz éve dolgozom már ezzel a Lanz-Bulldoggal. Kifogástalan munkát végez, jól használható csaknem valamennyi talajmunkánál. ,

A gépvezető tizenhárom éve végzi a gépállomás dolgozójaként, közmegelégedésre, egyáltalán nem könnyű munkáját. Számos dicsérő oklevél, Kiváló dolgozó jelvény tanúskodik arról, hogy személyében megfelelő lelkiismeretes és törekvő munkás került a gépre. Évi munkafeladatainak a túlnyomó részét — immár hatodik éve — a bugaci Béke Tsz földjein teljesíti. Megszerették itt, s minA kerítés

Nemrég levelet kaptunk a kecskeméti Rákóczi út 28—30— 32. számú bérházak lakóitól. Ve- zsenyi István írt lakótársai nevében, hogy a három bérház egybefüggő udvarán végig — a házgondnokok kérésére — a ház- kezelőség téglafalat építtetett, hogy megszüntesse a Mikes utcából a bérházak lépcsőházain keresztül az átjárást a Rákóczi útra. Ezt mindenki helyeselte, mert az átjárással már szinte lehetetlenné vált a lépcsőházak tisztán tartása, csupán azt kifogásolták, hogy az építkezés után még sokáig ott éktelenkedett a sok szemét, téglatörmelék az udvarban. Többszöri kérés és ígéret után azonban a KIK mégiscsak rendet teremtett. De baj lett a téglakerítéssel, illetve az azon hagyott kapunyílással, mert olyan keskenyre méretezték, hogy a lakók részére tüzelőt szállító tehergépkocsik csak nagy üggyel-bajjal fordulhattak be rajta az egyébként is keskeny udvarra, s így történt aztán, hogy a falat az egyik teherautó ledöntötte. Mit tehetett a házkezelőség? Üjra felépíttette a falat — de, a kapunyílást megint csak ugyanolyan szűkre hagyták az építők, mint azelőtt volt. Kezdődött hát minden elölről: jöttek a teherautók és elsodorták a falat. Az átjárást ismét semmi nem akadályozza, és a lépcsőházak ugyanolyan piszkosak, porosak, vagy sárosak esős időben, mint a téglakerítés megépítése előtt. Szinte magától vetődik fel tehát a kérdés: Miért nem lehetett a kapunyílást a kerítés másodszori felépítésekor legalább egy méterrel szélesebbre hagyni, hogy a tehergépkocsik ne akadjanak a két oldalában? Aki tervezte, s aki építette, nem látta az első falkidőlés után, hogy szélesíteni kell a kapubejáratot?

V. I.

denki, még a nála jóval idősebbek is csak „Anti bácsinak” emlegetik.

De hogy mennyire nem öntelt, arra a bizonyság, hogy beszélgetésünk közben egyszer csak azt mondja:

— Megkérném az elvtársat, hogy ne csak rólam írjon, hanem feltétlenül említse meg segítőtársamat, Juhász Varga Istvánt, a Béke Tsz egyik gazdáját is. Három éve dolgozunk ösz- sze, s igen jól megértjük egymást. Most a rozsvetésnél látja el a gépfaros teendőit.

Juhász Varga most is a távolabb álló géppel bíbelődik, hátrahúzva homlokáról a barna svájci sapkát.

— Mi a legfőbb „erénye” a jó vetőgépkezelőnek? — kérdezzük.

— A figyelem. Ha „elméláz’ munka közben, könnyen eldugulhat a cső, és a kikelt vetés nem éppen előnyösen „árulkodik” ; :.

— Aki nem motorral foglalkozik, el sem hinné, mennyire összenő az ember a géppel — teszi hozzá. — Ez az 1954-es típusú, 20—22 lóerős masina, bizony megette már az üzemanyag javát, meglehetősen kiöregedett, mégis, ha végleg „bedöglene”, hamarjában nem tudnám eldönteni, milyen traktorral cserélném fel a legszívesebben.

Most a rozsot vetik. Tóth Antal elmondja, hogy 200 hold őszi vetés van már a „hátuk mögött”. Jelenleg nem túl magas a napi teljesítményük: 10— 12 hold. A homokos talajon azonban ez is dicséretes eredmény a lófogatúból átalakított húszsoros vetőgéppel, amelyhez magtakaró fogast kapcsoltak.

A traktoros kunszállási otthonából indul reggel 4-kor munkába, s este fél 10 felé jár az idő, mikorra hazaér. A családjával — az asszonnyal, meg a három gyerekkel — jóformán csak vasárnaponként tud elbeszélgetni, ha éppen nincs ünnepi műszakja.

S mindeme „szoros” elfoglaltsága mellett — tanul is! Az általános iskola utolsó két osztályát esti tagozaton végezte el.

— Egy osztályba jártam a nagyobbik lányommal, most mező- gazdasági technikumba járok — emlékezik. S mikor kajánkod- va megkérdezzük: ki tanult jobban, elneveti magát: — Akár hiszi, akár nem, szakasztott egyforma — 4,8 — volt, még félévkor is, a tanulmányi átlagunk. Egyébként hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű dolog újra diáknak lenni. Kevés az időm a tanulásra, szinte csak abból élek, amit az órákon hallok, és a jegyzeteimből. No, jegyzetelek is szorgalmasan.

Keresete két-két és fél ezer forint között váltakozik. Munkabérét a termelőszövetkezet által igazolt teljesítmény alapján a gépállomás folyósítja.

„kisdiák"

Elmenőben a közös gazdaság főagronómusával útba ejtettük a Tóth Antal említette őszi árpa táblát. Szó, ami szó, ez a vetés ragyogó cáfolata annak a hiedelemnek, hogy csak fogatos géppel lehet szépen vetni. A nyílegyenes sorokban zöldellő árpa gyönyörűen bokrosodik.

Juháss Varga István jó munkája mellett bizonyára annak is köszönhető ez, hogy Tóth Antal, aki a Lanz-Bulldo- got irányítja, már nem csupán a gépért rajong, hanem egyre szakavatottabb ismerőjévé válik a földművelés tudományának is.

JÓBA TIBOR

Szereti a gépét

Ezt a gyönyörű horizontál fúró-maróművet az idén kapta a Kiskőrösi Vegyes Ktsz — a faipari gépek gyártásának meggyorsításához. A képen Szabó János, a gép kezelője éppen tisztogatja az értékes új berendezést.

(Pásztor Zoltán felvétele.)

Tíz óra a vagonrakodásnál

— Az újságíró élményei —

i.

Már vagy hatan állnak az ajtóban. A végtelennek tűnő vágányok között fel-felvillannak a gépkocsik reflektorfényei. A 9. számú Autóközlekedési Vállalat vasúti szállítmányozási főnöksége. Kecskemét nagyállomás.

— Jó estét kívánok! — köszönök az ajtóban állóknak.

— ... estét — hangzik az elfojtott válasz.

Végigmémek.

— Hát... munka kellene? — így egy idősebb férfi. — Szükség van itt melósra, csak gürizni kell a dohányért.

Mutatják, hogy az irodában lehet jelentkezni. Bent már várakozik két 16—17 éves fiú. Egyébként a közgazdasági technikumba járnak. Hetente többször is jönnek ide vagont kirakni. Mert jól jön a zsebpénz.

Barangolás egy vízcsap után

— Maguk, ketten! — hallok egy hangot a házból.

Sovány, magas ember áll mellettem. Vállamra teszi a kezét. Lassan tol befelé a szobába.

— Nekünk szóltak — mondja csendesen. — Ha akarja, dolgozhatnánk együtt.

— Persze — hagyom rá.

Szürke sportzakós férfi ül az

egyik íróasztalnál. Lapoz a vagonnaplóban.

— Téglát kellene szállítani a vízmű építkezésére. Túl van a kórházon.

— Mennyit? — kérdezi új kollégám.

— A vagonban eredetileg 190 mázsa volt, de a fuvarosok elhordták már negyven-ötven mázsát. .. A teljes 190 mázsát felszámolom, ha vállalják — teszi hozzá. Rábólintunk.

A gépkocsi a teherkocsisor mellett áll. A távoli lámpák pislákoló fényében keressük a 245 249-es számú vagont.

Lassan telik a kocsi. Egy tégla súlya három és fél kiló körül van. Feri bácsi — mert így hívják munkatársamat — négyet is visz egyszerre. Megszomjazunk. Húsz méternyire tőlünk építkezés. Meszes ládák körvonalát látjuk.

— Ahol mész van, ott víznek is kell lenni — bölcselke- dik az öreg.

Keressük a csapot. Még a bokrok közé is bepillantunk. A pályafenntartási főnökség épülete. A pártiroda melletti ajtó tárva- nyitva. Őr, itt dolgozó ember a közelben sincs. „Ruhatár” felirat van az ajtóra festve. Kis folyosó következik. A raktárba vezető nyílást szintén ajtó zárja el, rajta hitványka lakat. Az üvegablakok védőrács nélkül. Az étkezőhelyiség ajtaja is nyitva. Vendégszerető népek dolgoznak itt! Végre találunk vízcsapot.

Az első forduló

Először a kerékre lépek, majd innen fel az autóra. Ingemet rózsaszínűre festi a téglapor. A „pilóta” a fülkéjében az igazak

álmát alussza. Elnyújtott, távoli vonatfütty. Szemben velünk — túl a vasút kerítésén — emeletes házak. Egymás után alszanak ki a fények az ablakokban. A toronyóra elüti a fél tízet. Pihenni tér a város.

— Sokat dolgozott rakodásnál? — kérdezem Feri bácsit.

— Az alkalmi munka általában ilyen. „Fogd meg — húzd meg!” De lassan megszokja az ember;..

Már a vagon belsejéből hozzuk a lyukacsos téglákat. Gyorsabb, ha az egyik dobja, a másik rakja. Tompa puffanások. A kocsiban sorakoznak a téglák. A töröttek a vagon közepére kerülnek. És sok törött van.

— A tolatásoknál, meg a hanyag rakodás miatt repednek szét. A munkások berakják a kocsi „sarkát” is, ahelyett hogy szalmával előbb „ágyat” készítenének.

Cigarettával kínálom. Hűvö- södik. Már látszik a lélegzet is. A kifújt füst és a pára gomolyog körülöttünk.

— Tegyük rá még ezt a sort, és kész a kocsi — mutat a rakomány egyik részére.

Indulás...!

Még néhány szippantás a Kossuthból...

— Pesten dolgozom. A postánál. Néhány napra jöttem csak haza. Ez a kis pénz is jól

Vidámak a

Divat manapság útirajzot írni. Utazgató újságíróink beszámolnak külhonban szerzett élményeikről és az olvasó potom 60 fillérért — a napilap ára — megtekintheti a Vörös teret, vagy az Eiffel-tornyot, rácsodálkozhat a csinos afgán hajadonokra, természetesen csak az újságíró szemén keresztül, de ez is valami. Ráadásul olcsón teheti mindezt, sokkal, de sokkal olcsóbban, mintha az IBUSZ szolgálatait venné igénybe.

Az útirajz tehát föhottentották?

löttébb hasznos és ezért tiszteletre méltó műfaj. Ennek hangsúlyozása után remélem, senki sem illet a tiszteletlenség vádjával, ha az ügyhöz méltó komolysággal arra intem útirajzolgató felebarátaimat, hogy le- , hetőség szerint óvakodjanak az elhamarkodott általánosításoktól, ne éljenek vissza azzal, hogy „messziről jött ember azt mond, amit akar”.

Mert én például enyhe kétellyel fogadtam Kurzív Ödön — különben jó tollú riporter — megállapítását, miszerint a hottentották vidám emberek. Kurzív barátunk — mint írásából kiderül — nem egészen fél órát töltött útban Dél-Uganda felé egy hottentotta repülőtéren.

Huszonnyolc éve lakom egy alig harmincezer lélekszámú kisvárosban. Talán nem ha- zudok, ha azt mondom, hogy minden tizedik emberrel köszönő viszonyban vagyok. Ennek ellenére, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy vidámak, vagy szomorúak-e városom lakói, nem tudnék mit felelni. Mert ugyebár az egyik vidám, a másik nem, sőt a vidám egyik is lehet néhanéha szomorú, mint ahogy a másik szomorú is vigyorog egyszer- másszor. Azt hiszem, így vannak ezzel a derék hottentották is. És ha még figyelembe vesz- szük, hogy átmenetek is vannak, azaz kicsit vidám, kicsit szomorú polgárokkal is számolnunk kéll, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az újságíró kissé elhamarkodta kijelentését.

Nem állítom természetesen azt, hogy Kurzív Ödön tollát a rossz- indulat vezette, amikor, papírra vetette korszak- alkotó megállapítását. — Mindössze az történt, bogy találkozott a repülőtér büféjében, mondjuk, négy bennszülött alkalmazottal, természetesen mindannyian szélesen mosolyogtak. Ez feltűnt a szemfüles riporternek, és így szólt magában: Vidám népség ez a javából. No de nálunk is fülig szalad a szája vendéglátóiparunk agilis dolgozóinak, ha ismeretlen nyelven kéri valaki a konyakot. Fölöttébb vidámak egészen addig, amíg én odajárulok elébük és hamisítatlan alföldi akcentussal nem kérek egy pohár szódát. Akkor mindjárt kiderül, hogy nem minden magyar vidám, B. D.

jön;

— Család? — kérdezem.

— Elváltam — mondja csendesen, csalódott hangon. — Már hét éve... Talán így jobb is. Gyermekünk nem volt .•;:

Puff, puff.. . Nehezen gyullad be a motor. A fülke egyik ablaküvege hiányzik. A szél arcomba csap.

— Mennyi lehet rajta? — kérdezem.

— Szépen viszünk. Lehet vagy negyven mázsa:

A kocsi nagy ívben kanyarodik a Bethlen körútra. A fényszóró erős fénnyel pásztázza a vízműig vezető utat.

KOVÁCSI MIKLÓS ÍFalytatjuk.)