Petőfi Népe, 1963. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-10 / 211. szám

1963. szeptember 10, kedd

5. oldal

MI LESZ VELE?

Ssavak élete — országunk élete

Neve: kecskeméti Városi mozi. Kora: 50 év. Különös ismertetőjelei: elhanyagolt külső, életveszélyes gépház, hiányos tűz- és munkavédelmi feltételek. Állapota: A Kecskeméti Tervező Iroda statikai szakvéleménye szerint — sürgős változtatást követel. Mi lesz tehát vele? Eltűnnek hibái, vagy marad minden a régiben? Ez most a kérdés, meg az, hogy ki tudna ezen a reménytelen helyzeten segíteni?

A Bács-Kiskun megyei Moziüzemi Vállalat nem — annyi bizonyos. Lemondóan közölték ugyanis, hogy a felújításra legalább 3—4 millió forint kellene. Vajon honnan vegyék elő ezt az összeget? Hiszen egész évre ennyi felújítási keret áll rendelkezésükre, s hozzájuk tartozik még száznál több vidéki mozi. Azokat dicséretesen rendbe is hozták, a mozihálózat 70 százaléka már a mai követelményeknek tökéletesen megfelel. Különben a Városi mozi épülete a városi tanács tulajdona. Igazság szerint rendbehozatalának ügyében nekik is Kellene tenni valamit...

A vállalat már évek óta sürgeti. Nem történt semmi a mai napig. Helyesebben, a dolog odáig jutott, hogy most már a megyei tanács jónak látta véget vetni a huzavonának és támogatásáról biztosította a felújításért évek óta kérvényező vállalatot.

Jövő héten összeülnek a Fővárosi Városépítési Tervező Iroda, valamint a megyei és városi tanács terv-, építési és művelődési osztályának képviselői. Javaslatuk a megyei tanács végrehajtó bizottsága elé kerül, s ott döntik el: lesz-e építkezés a jövő évben, vagy 6em.

Bízunk abban, hogy lesz. Hogy a megyei, valamint a városi tanács együttesen biztosítani tudja a felújításhoz szükséges összeget. Annál is inkább, mivel megyénkben a járási tanácsok és községi tanácsok hatalmas összegeket áldoztak eddig mozifejlesztésre. Javarészt ennek köszönhető, hogy a vidéki mozihálózat nagyot fejlődött, nem egy községben szebb, korszerűbb filmszínház működik, mint a megye székhelyén.

májusi eső” csupán megmutatta magát, néhány gyenge zápor alakjában, azután teljesen eltűnt.

Az „átok” csatorna is rég elvitte már a tavaszi áradást. A kétméteres árkok alján alig ért térdig a víz. A mélyebb fekvésű földeken még semmilyen vetemény nem szenvedett kárt, de a homokos dombokon már hiányzott a nedvesség. A kikelt kukorica, krumpli itt megállt a fejlődésben, kissé megfakult, elvesztette haragoszöld színét. Ha szél kerekedett, a száraz homok megindult és belepte az utakat, mélyedéseket, apró fodrokban rakodott egymás hátára.

Az emberek, ha összejöttek a határban, vagy az irodában, mindjárt az időjárásra terelődött a szó.

— A májusi eső emberemlékezet óta nem került el bennünket — biztatták egymást a tagok, és fenntartás nélkül bíztak a rövidesen meginduló esőzésben.

A kapás lucernának csak egy részét sikerült megművelni. Mire a végére értek volna, már kibokrosodott. Nem lett rosz- szabb mint más esztendőkben, csak az volt a furcsa, hogy a szokásosnál hetekÜH előbb kellett betakarítani.

Bújdosó a két Zetort állította be kaszálni. Váltott műszakban éjjel-nappal folyt a munka. Nem egészen négy nap alatt végeztek kétszázötven holddal.

Az igazi probléma azonban most következett. A forgatáshoz, petrencézéshez és behordáshoz

Nagyon is itt az ideje annak, hogy a Városi mozi sorsáról érdemlegesen döntsenek. A kellően átalakított épület méltóan egészítené ki a Rákóczi utca új, modem házait, szépítené a város arculatát. Emeletráépítés esetén oda költözne a vállalat irodai részlege és a jelenlegi helyiségeiből lakásokat lehetne kialakítani. Nagyobb teret kapna a lehetetlenül összezsúfolt filmstúdió is, nem utolsósorban pedig végre korszerű, a szó szoros értelmében „városi” jellegű lenne a mozi. Új gépházzal, kiszolgálóhelyiséggel, tágas előcsarnokkal és a mostani 860 helyett több mint 1000 fő befogadására alkalmas, ízlésesen átalakított nézőtérrel.

Mindex még elképzelés, hogy mikor valósul meg — bizonytalan. Egy biztos: az egész lakosság, az amúgy is rossz művelődési lehetőségekkel rendelkező város érdeke követeli, hogy erre a régóta húzódó, mostohán kezelt ügyre végre pontot tegyenek. Mielőtt még az épület — elunva a várakozást — a fejünkre omlana...

V. Zs.

Á

lltam a falu főterén, és fülem a következő mondatot kapta el: „Jön a dömperrel és az agrdnómus megmondja majd neki, hogy melyik üzemegység területén dolgozik, én úgy tudom, hogy a hidro- glóbus mellett...”

Szőrkucsmás, jegenyemagas atyafi mondotta ezt egy söröshordót formázó testes emberkének. Mindkettő látnivalóan parasztember volt. Az a fajta, amelyiknek emlékezete még őrzi a népmesék Árgyilus királyfiját, és a népballadákat benépesítő betyárok rekedt indulatszavait. És ez a mondat már olyan volt, hogy ha 18 éwél ezelőtt hangzik el, nincs magyar paraszt, aki megértse.

Ilyen nagyot változott parasztságunk nyelvkincse ilyen rövid idő alatt?

Ilyen nagyot!

S ebben a változásban nem kevés a nyelvnek természetes gazdagodása — és nagyon sok az, amit a viharos iramú társadalmi-gazdasági átalakulásunk hozott magával.

A nyelvészek számon tartják, hogy a Czuczor—Fogarasi féle

nyelvszótár, amely 1874-ben jelent meg, még „csak” 110 784 cikkből állt, s ezen belül mintegy 100 000 szót ismertetett. Negyedszázaddal később az Akadémia által kiadott „Címszójegyzék” már 122 000 szót ismertetett. Nemrégiben jelent meg a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának hetedik, befejező kötete, s a hét vaskos kötetben 206 873 szócikket találunk.

Nyelvünk óriási arányú általános gazdagodását jelzik ezek a számok. És ezen belül a paraszti élő beszéd színesedését, szebbé, kifejezőbbé válását is.

H

irhedtté vált a múlt században egy Müller nevű angol nyelvésznek az az állítása, amely szerint vannak angol parasztok, akiknek a szókincse még a 300 szót sem éri el. Talán ez a képtelen „megállapítás” is bátorított nálunk az 1940-es években egy cikkírót arra, hogy kifejtse: a magyar parasztember beéri 300—500 szó használatával.

Aki életében tíz percet beszélt már magyar paraszttal, vagy akárcsak belelapozott egy nép- költészeti antológiába, az tudja,

*

Árkon innen és túl

A kislány 18 éves, az úr valamicskével — mondjuk harminc évvel — öregebb. Állandó útitársak a vonaton. Még egyszer mondom „útitársak” és semmi több. A nyájas olvasó tehát haladéktalanul tüntesse el arcáról a cinikus mosolyt, hiszen történetkém tragédia a javából és nem pajzán bohózat.

Az úr mindig jólöl- tczött, fehér inge har- sogóan friss, körme tiszta, modora kifogástalan. A kislány egyszerűen fiatal és azt hiszem felesleges részleteznem azt, ami ezzel együtt jár. Rózsaszín arcocska, karcsú derék stb., stb.

Mindaz amit a férfiú mond és tesz — míg a

vonat az egyik várostól a másikig döcög — a kislánynak láthatóan imponál. Csillogó szemmel fogadja a „csókolom a kicsi kezét Piriké” üdvözlést. Diadalmasan néz körül, amikor az úr hófehér zsebkendőjével letörli neki az ülést. Mélységes áhítattal emeli ki a cigarettát az ezüst (utánzat) tárcából és hihetetlen ambícióval cseveg egész úton. Társa kétségkívül hálás hallgató. Szinte őszintének ható elragadtatással fogadja, hogy a „Lehel egy csodálatos új számot énekel, állati klasz- szul”. Mély együttérzéssel sóhajt, amikor tudomására jut, hogy az a piszok Kati megint olyan blúzt csináltatott, mint Piriké. Különben ezt, hogy Piriké, úgy súgja pincemély baritonján, hogy a lányka szemei lecsukódnak a gyönyörűségtől.

De ez még mind semmi ahhoz képest, ami a leszállásnál következik. Nézzék, gyönyörködjenek együtt velem. A vonat fékez, az úr nyitja az ajtót a kislány előtt, majd előresiet és a lépcső alján finom mosollyal várja, hogy Piriké kényeskedve letipegjen. Egyik keze a kis kacsót fogja oltal- mazón, míg a másik — természetesen csak a biztonságos leszállás érdekében — a karcsú derekat támogatja.

Már indulnának az állomás felé, de hohó, itt baj lesz. A kecskeméti pályaudvaron javítják a vágányokat. Űtjukban méteres árok tátong, alján az éjszakai zápor alatt gyűlt bokáig érő víz. Piriké szökken és már a túlsó parton mosolyog biztatón. Az úr sóvár- gó pillantást vet jobbra, ahol a hozzá hasonló korúak keresztbe fektetett deszkákon sétálnak át kényelmesen. De itt most ugrani kell. összeszorított foggal, kétségbeesett lendülettel. Az, hogy a cipő megmerült, nem is lenne baj, de a reumás térd, enyhén rozsdásodó derék meghúzódott és most igen-igen sajog. Szinte hallom, amint a szépen őszülő lovag este jajgatva borogatást kér nejétől.

Békés Dezső

rengeteg dolgos kézre lett volna szükség. Csakhogy az embereket elfoglalta a saját munkájuk. Majdnem mindenki a háztáji kukoricáját ekekapázta, a legszorgalmasabbak pedig már a családi művelésre vállalt területhez is hozzáfogtak. Hiába szaladgált Várnagy Géza egyik tanyából a másikba, senki nem akart munkaegységre lucernát gyűjteni.

A drága takarmányt sütötte a korai kánikula, egyetlen zivatar felmérhetelen kárt tett volna benne.

Az irodában feszült hangulat lett úrrá. Minden semmiségen összekoccantak. Különösen Bújdosó volt paprikás kedvében.

— Árpád, ne dühöngjön, ezzel nem megy sokra. Inkább találjon ki valamit, magának mindig olyan jó ötletei vannak — kérlelte Piroska hízelegve. Ezekben a napokban még Szi- lasi is csendesen viselkedett. Csupán akkor tett egy-egy csípős megjegyzést, ha a brigádvezető is előkerült.

— Most isszuk meg a maguk által pártolt újmódi levét. Senkinek nem érdeke munkaegységre dolgozni, mert a részes többet hoz.

— Én ezt nem írom alá! — ellenkezett Várnagy Géza. — Tavaly ilyenkor még vetettünk, most meg már kapálnak az emberek, Még a nagyobbacska gyerekeket is mind viszik segíteni. Mikor volt ez így? Mióta szövetkezet van, most először!

Bujdosó idegesebben érvelt:

— Pechünk van minden téren. Tisztára véletlen, hogy így ösz- szetorlódott a munka. Mintha a természet is velünk akarna kibabrálni.

— Pech, vagy nem pech, a lucernát ott eszi a fene — csattant fel idegesen Szilasi.

— Azért van vezetőség, hogy mindenre találjon megoldást — vágott vissza Várnagy Géza.

Ritkán esett meg, hogy Piroska beleszólt a gazdaság vezetésébe. Most mégis ő próbált tanácsot adni.

— Árpád! Figyeljen rám! Tavaly is osztottunk a tagoknak lucernát, meg réti szénát munkaegységre. Jelentsék ki, hogy aki holnap hajnalban elkezdi a betakarítást, munkaegységelőlegre megkap minden tizedik pet- rencét.

— Hallja, Piroska, maga eltalálta! Ilyen alapon még az asz- szonyok is mind eljönnek — örvendezett Várnagy bácsi.

Szilasi viszont ijedten a fejéhez kapott:

— Még egy részes! Még a betakarításnál is részt adjunk, mikor éppen elég fejmosást kaptunk már. Hát nem félnek maguk senkitől. Nem gondolnak arra, hogy felelősségre vonnak bennünket?

Bujdosó olyat kiáltott, hogy mindenki összerezzent:

— Az úristenit neki! — csapott az asztalra, majd kissé mérsékeltebben folytatta: — Én lopom el, vagy te teszed el az árát? Kinek adjuk oda? A tagoknak, vagy talán... talán valami grófoknak? Nincs ezen mit sopánkodni. Az a fontos, hogy a lucerna be legyen takarítva. A háztáji teheneket mindenképpen el kell látni, tehát szálastakarmányt így is, úgy is adnunk kell.

— De az előleget hogy számoljuk el?

— Az már a Piroska dolga. Könyvelje mindenkinek a nevére, úgy, mint az állatprémiummal tette.

Szilasi izzadt, sápadozott, nem tudta mit tegyen. Várták a döntést, de ő nem mert nyilatkozni.

— A déli busszal úgyis be kell mennem a járáshoz, várjatok, amíg visszajövök — nyögte ki.

Bujdosó idegesen járkálni kezdett. Hadonászott.

— Jó helyről kérnél tanácsot. Kereken megtiltanák, vagy ők is azt mondanák, amit te. Várjál, majd megkérdezik a megyét. Azok a minisztériumot, vagy a jóságos isten tudja, hogy kit. A lucernát meg addig megeszj a fene.

Szilasi felugrott az asztaltól, dühösen kifakadt.

— Tegyétek, ahogy jónak látjátok. Úgy látszik, itt már felesleges az elnök, úgyis azt csináltok, amit akartok.

— Mondjál okosabbat! — csapott le rá az agronómus.

— Két malom közt őrlődök — sopánkodott az elnök. Fejét két tenyere közé fogta, halántékát nyomkodta. Azután vizet töltött egy pohárba, kinyitotta fiókját és bevett egy k^rilt.

(Folytatjuk.)

hogy ez a tények milyen durva, igazságtalan — parasztságunkat mélyen sértő — meghamisítása. És ha csak futólag js szemügyre vesszük, mivel, mennyiben gyarapodott parasztságunk szókincse a felszabadulás óta, elámulunk.

Új szavak seregét hozta elsősorban a munkásmozgalom. Még az átlagértelmiségiek körében is vajon hányán ismerték a Horthy-világban például ezeket a szavakat: aktíva, népnevelő, pártmunkás, ideológia, pártiskola, dogmatizmus stb, stb.

A nagyüzemi gazdálkodás sajátos szervezési formái, mindennapi gyakorlata is szavak százaival vagy talán ezreivel gazdagította nyelvünket. Valaha vajon mire gondolt volna a parasztember például ezeket a szavakat hallván: munkaegység, zárszámadás, brigádvezető, kom- bájnos, háztáji, agronómus, terv- fegyelem, mérleghiány, gépállomás, üzemegység, sertésgondozó, ellenőrző bizottság.

De áradtak — és áradnak — az új szavak a közigazgatás, a kereskedelem, az iskola életéből is. Ma már megszokott csengésük van az ilyeneknek: vébé-tag, népi ellenőr, tanács- titkár, önkiszolgáló bolt, vendéglátóipar, árualap, technikum, levelező hallgató, társadalmi ösztöndíj, vegyszeres gyomirtás, hitelkeret, faluszínház, űrhajó, televízió, kardigán.

Új fogalmak, intézmények, eljárások, árucikkek — az új élet megannyi ténye hozta nyelvünkbe e szavakat, vagy tette korábban ritkább használatukat mindennapivá.

M ég régi közmondásaink

* • egyike-másika is megújult az évek során. Korszerűbb gondolati tartalmat kapott. Jegyzet- füzetemben bukkantam például a következőkre: „Jobb a sűrű előleg, mint a híg zárszámadás.” Vagy: „Idővel a buta elnök is hajt az okos szóra.” És: „A gebe csak gebe marad, ha a tsz jászlához kötik is.”

A magyar nyelv történetének viszonylag rövid szakasza során gyökeresedtek meg nálunk e szavak És jámbor testvériségben élnek és hatnak olyan évezredes szavainkkal, mint a mos, varr, főz, apa, anya, vő, meztéláb. És jól megférnek a nyelvújítás korában alkotott olyan — ma már matuzsálemi korúnak vélt — szavainkkal, mint például a sütemény, ügyes, veszteség, versenyez, emberiség és társaik.

És ha már a nyelv gazdagodásáról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül elhulló, las- san-lassan feledésbe merülő szavainkról sem. Azokról, amelyek használata a régi világ intézményeihez, emberi viszonylataihoz, jogrendjéhez kapcsolódott. Gyakran tapasztaltam, hogy a mai falusi gyermekek többsége nem érti már egyes olyan szavak jelentését — holott azok használata még húsz esztendeje is természetes volt. „Ispán, intéző, szolgabíró, fiatalúr, méltóságos” — sorolhatnánk a régi rendszer hatalmi viszonyait érzékeltető szavakat. De az ilyen direkt politikai vonatkozású szavakon kívül százszámra vannak az olyanok, amelyek közvetettebb módon ugyan, de ugyanerről a változásról beszélnek. Néhány hete például egy falusi iskola harmadik osztályos tanulóinak föltettem a kérdést: „Mit nevezünk palatáblának?” Huszonegy gyermek válaszolt, valamennyi írásban. Egyetlen elfogadható feleletet sem kaptam. Mégis ideírok egyet a buzgó felvilágosítások közül. így szól: „Palatáblának mondjuk azt a táblát, amire őseink írtak, mert nem volt még papír...”

C ezt a népmeséi ízű feleletet töltőtollal rótta papírra a nebuló, ugyanolyannal, mint amilyennel én ezt a cikket írom

a n. a