Petőfi Népe, 1963. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-22 / 222. szám
WHL ■acpImiSw t?. va«t)ímsp Asszonycsokor a határban Mintha láthatatlan parancsnok vezényszavára tennék, a katonásan sorakozó napraforgó 6zár-kúpok között „rohamoznak az asszonyok. Ruháik színe messziről a mezei virágcsokrot idézi. Soraik közt csak itt-ott egy férfi. Az asszonyhad egy- egy nagy kassal felszerelve nekinekilendül a beérett napraforgó- fejeknek. Egy-kettőre megtelik a kas, megragadják, és szinte futólépésben viszik a kombájnhoz. Mert éhes egy jószág ez a masina. Nagy zúgás-zakatolással követeli a „falatot”, diktálja a munka ütemét. Megállásra, tereferére nincs idő. S a sürgés-forgás, kombájnzakatolás közben napraforgó-szemecskék- kel telnek meg a zsákok, száz hold termése gyűlik itt egybe — A jövő hét végére már őszi árpával szeretnénk bevetni ezt a területet — tájékoztat Ágoston István, a szövetkezet népszerű elnöke, akivel csaknem egyszerre értem a nagy táblára. A közelben hajladozó asszonyok, lányok szeretettel köszöntik. S Pista bácsi — így szólítják — egy két percre odahívja őket: — Gyertek, lányok, rátok kiváncsi az újságíró... — Majd felém fordul és huncutkásan megjegyzi: — Aztán ne vigye túlzásba a dicséretüket, nehogy elbízzák magukat... Ez itt Török Erzsi, aki „fürge” nyelvéről híres, de dicséretére mondom, a keze is legalább olyan gyorsan jár...i — mutatja be máris a mellette álló szőke hajú, porlepte arcú, mosolygós leányt. — ö meg a 60 éves Bujovcsics néni, aki huszonhat munkaegységet teljesített az elmúlt hónapban... — s így mutatja be, találó szóval, a többieket is. — És ki a munkacsapat vezetője? — Amott az a szalmakalapos, bordó ruhás __Stáhl néni, jöjjö n csak egy pillanatra! — kiált Török Erzsi. A körém gyűlt lányok, asszonyok fürkésző pillantással várják a kérdést. — A nőbizottságot kerestem benn a tsz-központban, de azt mondták, hogy most napraforgót csépelnek valamennyien. Megint csak Török Erzsi válaszol: — A nőtanáccsal most nem dicsekedhetünk. Sürget a munka. A határ a legfontosabb! Majd késő ősszel és a télen ... A többiek helyeslőn bólogatnak Két tojás Van-e nevelő hatása a társadalmi bírósági tárgyalásoknak? Elmélkedés helyett íme néhány tapasztalat. Egyik bajai üzemben ilyen vélemények hallatszottak az egyik utóbbi tárgyalás előtt: „Nem megyek el, nem kínlódom végig másnak a szégyenét. Lopott!” Mégis tele lett a kultúrterem. Egyik később érkező az első sor előtt kijebb tett széket húzta volna hátrább, hogy ráüljön. A figyelmeztetésre úgy kapta visz- sza a karját a helyet kereső, mintha tűzhöz ért volna. Hátra sietett. Messze a „vádlott székétől”. „Most mi lesz, Anti bácsi? — kereste fel a tárgyalás előtti percekben a párttitkárt egyik halasi üzem fiatal, ügyes gépkocsivezetője, akinek kisebb szabálysértése szerepelt • terítéken. — Nem ülhetek sokáig az autómra? Én abba belepusztulok... — Meglehet, valóban nem vezethetsz gépkocsit egy ideig, de majd vezetsz addig traktort — vigasztalta a párttitkár az ünneplőbe öltözött fiatalembert. A fiú azt se tudta, hova legyen boldogságában, mikor az üzemi kollektíva „felmentette”. Nagyon rendes, fegyelmezett, ügyes gépkocsivezető, és a véletlen is közrejátszott, hogy nekiment valaminek. Párbeszéd a Barneválban. — Két tojást akart hazavinni? Ezért társadalmi bíróság?! — Nem érted... Nem a két tojás a lényeg, összetörik sokkal több a feldolgozás alatt mindennap. De ha valaki már két tojást is hajlandó lopni, arra rá mered bízni az ezret, százezret... Mi lenne, ha itt mi párszázan ilyen könnyen vennénk: „Mit számít az az egykét tojás... A miénk.” Számítsd ki, milyen tömeg tojás tűnne el csak egy hét alatt. — Hát... az borzasztó lesz. Két tojásért odaülni 150—200 ember elé. Mindenki ismeri . .. Lopott... Inkább elszenved” '' egy bírósági tárgyalást.-' - - U) rá. Az elnök pedig megtoldja: — Bizony, van még mit tenni. Ha itt bevégezzük a munkát, következik a krumpliszedés. Tizennyolc holdon még a földben van. A 80 hold répából pedig még 49 felszedése várat magára. No, de nagyszerű támaszaink a nők! — Gondolom, a vezetőség részéről sem marad el a megbecsülésük? — Nem bizony — jegyzi meg az apró virágos kendős, halk szavú Salamon Erzsébet. — Mosógépet is káptunk már, és amióta Pista bácsi itt van, elvittek bennünket Harkányfürdőbe! — Hű, de jó volt! Egy évig mesélünk róla! Pista bácsinak is írtunk onnan egy szép lapot... — csacsog ismét Török Erzsi. — A válasszal én sem maradtam adós! — így az elnök. — Ugye, elvisznek majd bennünket Pestre is, az őszi mező- gazdasági vásárba, Pista bácsi? — Támogatom a javaslatot, találunk rá módot! Közben néhányan elhagyják csoportunkat. A kombájn a következő sorba fordul. Kiszolgálói — ha lehet — még gyorsabban mozognak. S a munkacsapat örökös mókamesterében, Török Erzsiben hirtelen megmozdul a lelkiismeret. — Gyerünk munkára, lányok, asszonyok! Mert megint szomcf- rú napunk lesz! Mielőtt azonban szétszéledne a pár percre öííszeverbuválódott „röpgyűlés”, Erzsi megmagyarázza szavainak értelmét. — Tudja, az úgy volt, hogy a jómúltkoriban néhány társnőmmel munka közben ellazsu- káltuk az időt és jól összeteremtettek bennünket a többiek. Nem mondom, én meg jó nyelves vagyok, én is mondtam a magamét, pedig tudtam, hogy igazuk van és nagyon mart a lelkiismeret. Egész napra elpárolgott a mesélő-nevettető kedvem ... Azért volt akkor szomorú napunk ... Az utolsó mondatot futtában mondja, s máris hajladozik, a többiekkel együtt dobálják a kasba és cipelik a géphez a jókora napraforgófejeket... ÉLETCÉLOK — A tsz nőbizottsága, mint láthatta az elvtársnő, kint van a határban — mondja Ács Sánta Istvánné, a katymári nőtanács titkára. — Ez jelenleg a legfontosabb. És a jó szervezeti élet gyümölcsöző hatását tükrözi. Mert most ugyan nem érünk rá értekezleteket, összejöveteleket szervezni, de amit korábban megalapoztunk, szépen kamatozik. .. S nem is csak ebben merül ki nálunk a munka. Hiszen vannak egyéb, a termelés növelését célzó mozgalmaink is. Tavaly például megszereztük az elsőséget a baromfinevelési, szerződéskötési akcióban. Bekapcsolódtunk a köztesbab termelésébe, és így tovább. Persze, azért a szervezeti életben sem tettünk mindent fél re. Még ebben a hónapban vezetőséget kiegészítő gyűlést tartunk. S amikor már fogy a mezei munka — készen vannak az őszi-téli terveink a hasznos időtöltésre, tanulásra, szórakozásra, egymás és környezetünk nemesítésére... — sorolja a titkárnő, de ez talán egy későbbi téma az újságíró számára. Hiszen egyet kell értenünk vele: jelenleg az őszi munka sürget. S a tsz asszonyai kint szorgoskodnak a szántóföldeken ... PERNY IRÉN C gy éve ismerem őket. ^ Láttam hosszú munkában eltöltött évek utáni első és nehéz küszködéssel ösz- szetákolt iskolai dolgozatukat, voltam ismerkedés és barát- kozás céljával összeverbuvált szombat esti mulatságukon, közös országjáró kirándulásukon, s június ‘ elején ott drukkoltam velük az iskola folyosóján vizsgájuk sikeréért ... És miattuk vártam sóvárogva a szeptembert, s abból is a hétfő és csütörtök estéket, amikor az esti tanításból hazatérő élettársam újra mesél majd róluk, talán helyesírási botlásaikról, de emberi örömeikről és küzdelmeikről is. Mint ahogy másutt beszélgetni szoktak esténként a család tagjairól, a kedves emlékeket idéző rokonokról... Kik jönnek vissza, s szívükben milyen tervekkel, vágyakkal, gondolatokkal, folytatni tovább a tanulást a nyolcadik osztályban? — ez foglalkoztatott szeptember elején. S az alig egy héttel ezelőtti kedd reggelen kedves meglepetésként szobánk asztalán már vártak első idei iskolai dolgozataik. „Mi az életem célja?” — olvastam huszonhat változatban, huszonhat név alatt a dolgozat címét. S utánuk egyszerűségükben is megható vallomások. egyéni, családi, közösségi életeket alakítgató, formáló életcélokról. L. Ferenc — egy ötéves kisfiú és egy hároméves kislány édesapja — ezt vallja meg: „Tanulni akarok, hogy majd a gyermekeimet segíthessem, mert rájuk sokkal több feladat vár, mint apjukra. Ezenkívül kis családi házunkat — mely nem éppen modem — tervezzük átépíteni kettőnk keresetéből, a feleségemmel.” A tt szerettem volna kez- ”deni, ahová majdnem őszülő fejjel jutottam: az iskolapadban — írja Sz. József- né, az egyik vállalat takarítónője. — A gyermekeimet tanult, okos munkásemberré akarom nevelni, akik majd a munkájukat legalább olyan szeretettel és örömmel végzik, mint én. S most azért tanulok, hogy segítségemmel olyanná válhassanak, mint szeretném ...” K. Imréről, az AKÖV daru- kezelőjéről mo6t tudtam meg, hogy hatodmagával lakik egy kis szoba-konyhás lakásban. Életcéljai között mégis első a tanulás, mert „ítélete” szerint a tudás elengedhetetlen feltétele annak, hogy családját tisztességgel, becsülettel felnevelje, s képességeiknek megfelelő szakmára irányítsa figyelmüket... És K. Imre nem az egyedüli, aki így gondolkozik a felnőtt iskolások huszonhatos létszámú osztályában. Szinte refrénként olvasom valamennyi dolgozat elején: Tanulni, tanulni ... s főként a kis családokban most felnövekvő nemzedék helyes útbaigazításáért. A legtöbben azért tanul** nak, hogy ők is taníthassák gyermekeiket, de akad köztük aki azért, hogy „utolérje” házastársát. Ilyen T. László is. akinek felesége már az élelmiszeripari technikumba jár. Ö a nyolcadik elvégzése után jövőre akarja letenni a szakmunkásvizsgát. L. Józsefné — aki hetenként két este férjével együtt ül be az iskolapadba —, mint dolgozatában vallja: erősen elhatározta, hogy jövőre technikumba iratkozik. V Sándor, az Építőipari Szövetkezet lakatosa, egy évvel ezelőtt nősült, s most már első közös céljuk megvalósulásáról számolt be: „Kombinált bútort vettünk, ez az első nagy „beruházás” a saját fizetésünkből, s úgy örülünk neki!” U a akadnak is még köz” tűk ábrándozók — niint az ipari tanuló K. Zoli. vagy a Konzervgyárban dolgozó G. Julianna — akik kedvesen ható meseszerűséggel szövögetik vagy inkább csak találgatják leendő életüket, a többség már nemcsak szeretne vagy kíván valamit, de határozott célja van, amelyre akaratát összpontosítja, s nie- lyért áldozatra' is kész. Emlékszem, tavaly még az ő terveik is határozatlanabbak, kialakulatlanabbak voltak. Egy év óta tudatosabbá váltak, messzebbre látókká, akik a saját személyes érdekeiket, céljaikat már az egész társadaloméval egyeztetik1. A dolgozatokat ismét a korábbi rendbe összerakva, szeretettel gondolok rájuk, s őszintén kívánom: maradéktalanul ^valósuljanak meg terveik. ESZIK ÉVA A felnőttek felelőssége Társadalmunk szervezett formák között törődik az egészségileg és erkölcsileg veszélyeztetett gyermekekkel és környezetükkel. Számtalan felmérés történt már, amelyek eredményeként a gyámhatóság figyelmeztette a gyermek szüleit, vagy súlyosabb esetben a kiskorú intézeti elhelyezéséről gondoskodott. Nemegyszer pedig büntető eljárás indul a felelős szülő ellen, mert legfőbb célunk az ifjú nemzedék egészséges testi, szellemi és erkölcsi fejlődésének biztosítása. Ennek alapvető feltétele a káros hatások megelőzése. Ha ezt teljesebbé, eredményesebbé kívánjuk tenni, nem mehetünk el közömbösen olyan jelenségek mellett, amelyek a gyermekek jellembeli fejlődését bármely szempontból veszélyeztetik. Az emberek felelősségérzete mások gyermekeiért jelentősen fejlődött. Sajnos, mégis nemegyszer halljuk a kijelentést: ..Mi közöm hozzá?” — „Nem az én gyerekem...” A gyermekvédelmi szervek emiatt sokszor csak késve avatkozhatnak a kiskorú sorsába, holott időben értesülve megakadályozhatták volna erkölcsi Züllését, bűnözését. Nem várható, hogy T.. J-hez hasonló, iszákos, családjukkal nem törődő apák értesítsék a gyermekvédelmi szerveket, hogy közbeavatkozásukra lenne szükség. Joggal elvárható lenne ez azonban például a rokonoktól, akik a legtöbbször mégis szemet hunynak az általuk is ismerten rossz családi környezetben élő gyermek sorsa felett, mert „nem akarnak haragot...” A szomszédok is nemegyszer többet tudnak a gyermekről, mint maguk a szülők. Általában mégsem figyelmeztetik őket a kiskorú rossz magatartására, mert tartanak ennek kedvezőtlen fogadtatásától, esetleg következményeitől, amire sajnos, szintén akad példa. T. K züllött, iszákos természetű családfő feleségét és két gyermekét rendszeresen bántalmazta. Mivel ittas állapotában nemegyszer a szomszédok és a közelben lakó rokonok ellen is fordult, beléjük kötött, feljelentették. A megbántott rokonok a hatósági eljárás során őszintén elmondták T. K. családjával szembeni magatartását. (Sajnos, csak akkor, amikor már őket is sérelem érte!) Nevezett tudomást szerzett a feljelentésről, megverte a rokonát, aki súlyos testi sérülést •szenvedett. A bíróság T. K. vádlottat végrehajtható szabadság- vesztés büntetésre ítélte, kötelezte a felmerült kórházi költségek és a sértett munkakiesése címén 4000 forint megtérítésére. Gondoskodni kellett természetesen a-gyermekeknek más környezetben történő elhelyezéséről Í6. A felnőttek nemcsak magatartásukkal hatnak a kiskorúakra, hanem azzal is, ha szó nélkül mennek el helytelen jelenségek mellett, noha a gyermek érdekében fel kellene emelniük a szavukat. Az erkölcsileg kifogásolható magatartásé szülőkkel szemben általában nagyobb elzárkózást, „tapintatot”, hallgatást tapasztalunk, mert félnek az agresszivitásuktól, ezért nem tesznek bejelentést. Pedig a bíróság kérlelhetetlen az ilyen szülőkkel, felnőttekkel szemben, nem zárkózik el a súlyosabb büntetés kiszabásától sem. Bátrabb fellépésre van tehát szükség. a fiatalkorúak érdeke ezt követeli. Sok gyermek sorsán segíthetnénk, akik a szülők iszá- kossága, brutális bánásmódja miatt szenvednek. Csak egy kis fáradságba kerül felhívni erre az illetékes gyámhatóság, rendőrség. ügyészség figyelmét. A szükséges intézkedés egyetlen esetben sem marad el. Nézzünk azonban más esetet is, melynek megoldása szintén a felnőttek egyértelmű fellépésére vár. A múltkoriban a mozi előtt egy kisiskolás csatlakozott hozzám, s egy forintot kért a „mozi-pénzéhez”. — Magyarázó, baráti szavakkal elutasítottam, s kis ideig figyelemmel kísértem további útját. Rövid idő alatt hat felnőtt nyomott a markába egy-egy forintot „mozira”. Mert mondanom sem kell, felelőtlen szülők ilyen módszerrel próbálták fedezni az italozásuk költségeit. Ellenük büntető eljárást indítottunk, s az ilyen példák mások kedvét is elveszik a hasonló módszerektől. Szórványos péjda, hogy „mozira” kéregető gyermekkel találkozunk. De, ha közömbösen megyünk el az ilyen jelenségek mellett, vagy éppen szánalomból a gyerek kezébe nyomjuk a forintot, a könnyű kereseti lehetőséget plántáljuk a gyermekekbe. Gondoljunk arra, mit tennénk, ha saját gyermekünk kéregetné a pénzt a mozi előtt, vagy iskolatársával az utca porában-sa- rában verekedne. Vajon szó nélkül mennénk el mellette? A mások gyermekeiből lesznek a saját gyermekeink felnőtt társai, ők alkotják a felnőtt társadalmat: felelősek vagyunk a jövő generációért! DR. BABAY IMRE ügyész
