Petőfi Népe, 1963. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-14 / 189. szám
1963. augusztus 14, szerda 5. oldal „VISSZAFIZETEM 11 Még a nagy nyári melegben is szívesen keresik fel az olvasók a 25 000 kötetes, tágas, otthonosan berendezett bácsalmási könyvtárat. Képünkön: Fekete Dezső, a könyvtár vezetője könyvet kölcsönöz a község egyik dolgozójának. Régi bonyodalmak a cigánybáró házassága körül / ohann Strauss világhírű daljátéka, amely Jókai Mór egyik bájos regényéből készült, nagy érdeklődést keltett újdonsága a szegedi szabadtéri játékok idei műsorának. Ma már kevesen tudják, hogy előadásának gondolata először nem most, hanem a második világháború előtt, a harmincas években is fölmerült, de aztán hamarosan elejtették a tervet. A hivatalos magyarázat úgy szólt, hogy a darab nem alkalmas szabadtéri előadásra. A valóságos ok persze merőben más volt: a második felvonás népszerű kettőse szolgáltatta. Barinkay Sándort, a cigánybárót vagyonára áhítozó ellenségei azzal vádolják meg, hogy házasságuk nem törvényes házasság, és egyházi áldás nélkül, csak úgy „cigány- módra” élnek együtt. A föl- szólításra, hogy nevezze meg a papot, aki megeskette őket, és a házassági szertartás tanúit, ezt a kettőst énekli szerelmesével, Szaffival: Ki esketett? No, mondd! — Te mondd! — Egy gólya, mely ott kelepeit. -— Egy gólya, mely ott kelepelt. — S ki volt tanúnk? No, mondd! — Te mondd! — Két fülmile, mely ott dalolt. — Két fülmile, mely ott dalolt... Mindenki tudta, hogy Glatt- felder Gyula megyéspüspök kívánságára ejtették el a Cigánybáró Dóm téri előadásának tervét, mert a püspök úgy vélte, hogy ez a népszerű duett tulajdonképpen az egyházi szertartás kigúnyolása. V alamelyik budapesti újság meg is írta az esetet úgy, ahogy történt, és országszerte óriási derültséget keltett vele. Erre már a püspöki hivatal kénytelen volt a nyilvánosság előtt jelentkezni — cáfolatával. Erélyesen tiltakozott a lapoknak megküldött nyilatkozatában az ellen a feltevés ellen, mintha akár az egyháznak, akár személy szerint magának a megyés püspöknek bármi kifogása is lenne a Cigánybáró ellen, hiszen a daljátékot maga is igen kedveli, és Strausst is. Az ellen sincs kifogása, hogy a darabot előadják a Dóm téren, csupán azt óhajtaná, hogy erre az alkalomra fordítsák meg a szabadtéri színházat. A Dóm elöl vigyék át a színpadot a tér szemközti oldalára, a kémiai intézet elé, mert hát a mesébe szőtt házassági tréfa mégsem illik a székesegyház bejárata elé. A szabadtéri játékokat ren- “ dezö magánérdekeltség természetesen nem vállalta a „kis átrendezés” horribilis költségeit, inkább lojálisán meghajolt a püspöki óhaj előtt, és lemondott a Cigánybáró előadásáról. Fiatalok ültek a nagyteremben. összesen százharmincán, fiúk, lányok, ünneplőben és komolyan. Ahogy végignéz az ember a széksorokon, felderül a szíve. Sorsdöntő órák ezek a fiatal pedagógusok számára. Ma teszik le az esküt, kapják meg a kinevezésüket, ma lépnek ki az életbe. Mától fogva nem diákok többé. Felnőttek; tanárok, tanítók, óvónők ... Ezután már nem hozzájuk szólnak a katedráról; ők tanítják majd okos szóval, felelősséggel a padban ülőket.,. Aligha gondolnak rá most az ünnepélyes pillanatokban, hogy negyedszázada milyen másképp indultak az életnek akkori kollégáik. Rájuk nem vár kenyérgond, állásvadászat, óraadás, szellemi ínségmunka. Alighogy kiléptek az intézet, az egyetem kapuján, várja őket a munkahely, az iskola. Hiábavaló álláskeresés? Örömmel fogadják őket, hiszen annyi pedagógus belátható időn belül nem lesz, hogy ne könnyítene nagyot a tantestület munkáján egy-egy új kolléga érkezése. Ezek a kezdő pedagógusok meg is felelnek a várakozásnak. Többségük alaposan készült hivatására, s azzal az eltökélt szándékkal indult az életnek, hogy munkáját komolyan veszi. Sokat közülük a hála érzése is ösztönöz: becsületes munkával akarja megszolgálni a kapott ösztöndíjat, amivel hozzásegítette községe, üzeme, vagy államunk e tanuláshoz. És nemcsak talpig becsületes embereket akarnak nevelni tanítványaikból, mint valamikor elődeik közül a legjobbak, hanem közösségi szellemben felnövekvő nemzedéket, művelt és munkaszerető ifjúságot a szocialista jövő számára. A tiszteletet érdemlő általánosból azonban ezúttal is akadtak kivételek. Az egyik fiatal tanítójelölt nem akarta elfogadni a felajánlott állást, amely messze a várostól, egy eldugott tanyai iskolába szólt. S amikor nem kapott másikat, türelmetlenkedni kezdett, izgágáskodott: majd keres ő magának más megyét, más vidéket, ahol örömmel helyezik oda, ahova neki tetszik. Abban igaza volt, hogy bizony az ország számos táján még nálunk is szűkösebben állnak pedagógusok dolgában, kapva kapnának tehát rajta. De arra nem gondolt, hogy amikor éppen őt vették fel a megye egyetlen tanítóképzőjébe, kint rekedtek miatta mások, akik szívesen vállalták volna a pálya első állomásának valamelyik tanyai iskolát. Az se jutott eszébe, hogy vajon kit tegyenek oda helyette. Egy másik — fiatal tanítónő — ösztöndíjat kapott községe tanácsától, amíg tanult. Amikor aláírta a szerződést, vállalta, hogy otthon fog tanítani. Most a község melletti kis iskolába nevezték ki, s nem akarta elfogadni. Még azzal is „érvelt”: inkább visszafizetem az ösztöndíjat. Micsoda kiáltó ellentét! Két- három évtizede a képesítés megszerzése után még évekig kallódott ide-oda némelyik tanító, órákat adott, ahol éppen szükség volt rá, ha egyáltalán akadt munkája. Ma pedig, amikor sokkal több a pedagógus, mint valaha, ma vissza lehet utasítani a felkínált állást, s még arra is gondolhat egy fiatal tanító, hogy visszafizeti a néhány ezer forintnyi ösztöndíjat! Senki se kéri tőle. Azzal fizesse vissza, hogy teljesíti a kötelességét, tanít, dolgozik. Csak azt tegye, amiért a régi rendszerben csupán éhbért kaptak a tanítók. s még úgy is örülhettek, hogy munkához jutottak. A százharmincból kirívó, elszigetelt példák voltak ezek. Senki sem fogta pártjukat, a társaik idegenül hallgatták őket. Az összesség erkölcsi felfogása más. De nem ők voltak az egyedüliek, akik nem éppen oda kerültek, ahová szerettek volna. Nagy baj azért nem lett. Végül megnyugodtak ők is. Sőt el is szégyellték magukat. A fiú munkások gyereke, a lány parasztszülőké. De ők már olyan világban nőttek fel, amiből eltűnt a nyomor, a holnap kérdőjelei, azt hitték, hogy a derűs gyermekkor után az életben is óhajaik szerint történik minden. Nem ismerik a jövőtől való félelmet, s megesik, hogy türelmetlenségükben elragadtatják magukat. Egykor a megélhetés kényszerűsége kormányozta az emberek túlnyomó többségének tetteit, terveit. A kényszerűség helyett még nem mindenkinél vette ót az irányítást a jósán öntudat. Hanem inkább az egyéni érdek, az önzés. A két fiatal pedagógus esete is figyelmeztet, ahogyan a VIII. kongresszus határozatában áll: „Tanítsuk meg az embereket szocialista módon élni, dolgozni és gon- lolkodni." M. L. A nagy tudósra és békeharcosra emlékezünk MA, halálának ötödik évfordulóján Frédéric Joliot-Cu- rie-re, a nagy tudósra, hazafira és békeharcosra emlékeznek világszerte a haladó gondolkodású emberek milliói, mindazok, akiknek kedves a béke. Élete, munkássága és egyénisége messzire világító fáklya a ml számunkra is, s ma, amikor megyeszerte megemlékezünk róla népfrontbizottságaink és elnökségeink ülésein — felidézzük élete és munkássága jelentősebb állomásait. 1934-ben a mesterséges radioaktivitás felfedezésével tudományos pályafutása legfontosabb állomásához jutott el. amit 1935-ben Nobel-dijja! tün— Azt mondták, aszály volt •— felelte bizonytalanul. •— Ez igaz — hagyta rá Sütős. — Aszály sújtott bennünket. De a falusi tsz-eket is, és azok mégse zártak mérleghiányai. Sőt, mindkettőnél harminc forinton felül volt a munkaegység értéke. Nálunk meg a tízet se érte el. A tervezettnek csupán a negyven százalékát. Pedig a mi földjeink se rosszabbak. Ez meglepte. A megyei tanács mezőgazdasági osztályán, mielőtt ide utazott volna, ,úgy tájékoztatták, hogy kizárólag a szárazság csapta agyon a szövetkezetei. Rosszat sejtően kérdezte: — Szóval nem az aszály? A főgépész elkeseredve legyintett. — Csak részben, az aszály csak részben — ismételgette hosszú szünet után. Hangja egészen megváltozott. Bár csendesen ejtette a szavakat, mégis érezni lehetett a nagyfokú izgatottságot, ami hatalmába kerítette. — ötvenkilenc tavaszán alakítottuk meg a Kossuthot ezer holdon itt. Lászlómajorban. Jól indultunk, jó zárszámadást csináltunk. De már akkor ősszel hozzánk csapták Pusztaligetet is, hiába tiltakoztunk ellene. Az most a másik üzemegységünk, három kilométerre innen, észak leié. Ott a parasztok csak nagy nyomás után, hosszas agitálással írták alá a belépési nyilatkozatot. Ha külön szövetkezetben hagyják őket, kénytelenek dolgozni, mert éhen nem halhatnak, így viszont csak a készt várták. Tőlünk. Nem volt elég gazdasági épületünk, a lovakat kint kellett hagyjuk a tanyákon. Ezek a közöst nem érezték magukénak, első perctől kezdve loptak és állandóan veszekedtek. A ml jól indult szövetkezetünket is lezüllesztették, hiszen a terheket most már az ő ezer holdjuk után is vállalnunk kellett. Menetközben azután még kétezer holdat csaptak a már egyesült tsz-hez. Kapkodás, fejetlenség jellemezte a gazdálkodásunkat. hónapokig azt se tudtuk, meddig terjed a határunk. — És azóta se sikerült rendet csinálni? — Nem! Pedig kaptunk egy új elnököt. Tavaly májusban. De ez aztán végképp betette nekünk az ajtót. Mert azt a kis asztályt még kihevertük volna. Az elnök üzletkötéseit viszont még évekig nyögjük. Bújdosó úgy érezte, Sütős meggyőződésből, rosszakarat nélkül beszél. Nem akasztotta meg, — Gondold el — melegedett egyre jobban a mesélésbe —, tavaly is megvásárolt száz lesoványodott marhát. Nagy hűhót csapott, hogy mi majd feljavítjuk, utána bűsás haszonnal túladunk rajta. Hiába mondtuk neki, hogy csak tavasszal ilyen szép zöld mináiunk a legelő. Nem hitte el. Ami kis takarmánnyal rendelkeztünk, mind beleöltük a marhákba, mert a szerződést teljesíteni kellett. Végül is húszezer forinttal kevesebbet kaptunk az állatokért, mint amennyiért vettük. És ráadásul takarmány nélkül indultunk a télnek ... Szerződött kétszáz mázsa lucernamagra is. Mondanom se keli, harmadát se bírtuk megtermelni. — De hát a vezetőség, a párt- szervezet miért nézi mindezt tétlenül? — vetette oda idegesen, A nagy mackó dühösen legyintett. — Pártszervezet? Lényegében nincs... A vezetőségi tagokat meg az orruknál fogva vezeti. De nemcsak itt, a járásnál is azt hiszik, hogy Szilasinál az egész országban nem található jobb téesz-elnök. Sikerült elhitetni mindenkivel, hogy az aszály csapott agyon bennünket. — Hogy került ide Pestről ez az ember? Sütős szúrósan nézett rá. — Hogyan? A nyakunkba varrták. Az egyik tűzoltóközpont patronált minket megalakulástól kezdve. Szilasi is ezekkel járt le Pestről, és még észbe se kaphattunk, máris elnökünknek mondhattuk. A járással megegyeztek, összehívatták a közgyűlést, fűt-fát ígértek, és megszavaztatták a tagságot, Most aztán „nagyszerű’’ vezetése alatt odáig jutottunk, hogy az emberek kilencven százaléka munkaegységre már nem is jön dolgozni. Sztrájkolnak szabályszerűen. Kilenc forintos munka egységért még a kapujuk küszöbét se hajlandók túllépni. Szavai olyan őszintén hatottak, hogy nemigen mert kételkedni benne. Sok mindenre számított, mielőtt ide utazott, de erre igazán nem. Ott akarta hagyni a főgépészt, hogy magára maradjon egy kicsit gondolataival. Beértek a gépszínbe. Vályogból készült épület volt. eleje és hátulja nyitott. Egy Belorusz és két Zetor álldogált egymás mellett. Sütős a gépekre mutatott. — A traktorokat már a magunk erejéből szereztük. Ezeken áll és bukik az egész gazdaság. A gyerekek, úgy látszik, nem győztek rám várni, valahol isznak egy pohár bort. Különben nem is lehetne kibírni ebben a nyitott színben, megenné őket az isten hidege. (FolytatjukJ tettek ki. Felfedezésével egy időben vált tagjává az antifasiszta értelmiségiek bizottságának, s 1936 óta minden olyan akcióban részt vett, amelyet a köztársasági Spanyolország érdekében indítottak. Amikor 1940-ben Franciaországot megszállják, megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy elrejtse az urániumkészletet, amellyel rendelkezik, s hogy ne engedje a németek birtokába jutni a nehézvizet. amelyet Párizsban őrzött. ö maga Franciaországban marad. Annak ellenére, hogy ■llandó és szigorú ellenőrzésnek volt kitéve, részt vesz a Nemzeti Front tevékenységében, amelynek elnöke lesz. A HÁBORÜ alatti nagyszerű magatartása elismeréseként a felszabadulás után a becsület- rend parancsnoki keresztjével és a háborús érdemkereszttel üntették ki, s emellett a francia tudomány egyik nagy, hivatalos naeetőjévé lesz. Régi munkatársaival és feleségével együtt nagyszerű munkaprogramot dolgoz ki, s 1948. december 15-én már az első francia itommáglya működik. PROGRAMJÁNAK továbbfolytatásához a kormány bizalmára volt szüksége, de az amerikaiak megtudták, hogy az atomkutatások vezetője Franciaországban egy kommunista. Frédéric Joliot-Curiet ezért 1950-ben — amikor a Béketanács elnökévé választották — visszahívták és felesége kinevezését sem újították meg. Nagy önérzettel viselte el ezt az igazságtalanságot, és tovább oktatta azokat a fiatal kutatókat, akik alkalmasak arra, hogy Franciaország tudományos függetlenségét biztosítsák. Azonban egészségi állapota nagyon megromlott. 1956. március 17-én elvesztette élettársát és tudományos munkájának nagy segítőjét, Iréné Curie-t. Ekkor minden erejével, hanyatló egészségi állapota ellenére folytatta felesége munkáját és a béke megőrzéséért vállalt küldetését is mindaddig, amíg 1958-ban a halál el nem ragadta.