Petőfi Népe, 1963. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-14 / 189. szám

1963. augusztus 14, szerda 5. oldal „VISSZAFIZETEM 11 Még a nagy nyári melegben is szívesen keresik fel az olva­sók a 25 000 kötetes, tágas, otthonosan berendezett bácsalmási könyvtárat. Képünkön: Fekete Dezső, a könyvtár vezetője köny­vet kölcsönöz a község egyik dolgozójának. Régi bonyodalmak a cigánybáró házassága körül / ohann Strauss világhírű daljátéka, amely Jókai Mór egyik bájos regényéből készült, nagy érdeklődést kel­tett újdonsága a szegedi sza­badtéri játékok idei műsorá­nak. Ma már kevesen tudják, hogy előadásának gondolata először nem most, hanem a második világháború előtt, a harmincas években is fölme­rült, de aztán hamarosan elej­tették a tervet. A hivatalos ma­gyarázat úgy szólt, hogy a da­rab nem alkalmas szabadtéri előadásra. A valóságos ok persze merő­ben más volt: a második fel­vonás népszerű kettőse szolgál­tatta. Barinkay Sándort, a ci­gánybárót vagyonára áhítozó ellenségei azzal vádolják meg, hogy házasságuk nem törvé­nyes házasság, és egyházi ál­dás nélkül, csak úgy „cigány- módra” élnek együtt. A föl- szólításra, hogy nevezze meg a papot, aki megeskette őket, és a házassági szertartás tanúit, ezt a kettőst énekli szerelme­sével, Szaffival: Ki esketett? No, mondd! — Te mondd! — Egy gólya, mely ott kelepeit. -— Egy gólya, mely ott kelepelt. — S ki volt ta­núnk? No, mondd! — Te mondd! — Két fülmile, mely ott dalolt. — Két fülmile, mely ott dalolt... Mindenki tudta, hogy Glatt- felder Gyula megyéspüspök kí­vánságára ejtették el a Ci­gánybáró Dóm téri előadásának tervét, mert a püspök úgy vélte, hogy ez a népszerű duett tulajdonképpen az egyházi szertartás kigúnyolása. V alamelyik budapesti új­ság meg is írta az esetet úgy, ahogy történt, és ország­szerte óriási derültséget keltett vele. Erre már a püspöki hiva­tal kénytelen volt a nyilvános­ság előtt jelentkezni — cáfola­tával. Erélyesen tiltakozott a lapoknak megküldött nyilatko­zatában az ellen a feltevés el­len, mintha akár az egyház­nak, akár személy szerint ma­gának a megyés püspöknek bármi kifogása is lenne a Ci­gánybáró ellen, hiszen a dal­játékot maga is igen kedveli, és Strausst is. Az ellen sincs kifogása, hogy a darabot elő­adják a Dóm téren, csupán azt óhajtaná, hogy erre az alka­lomra fordítsák meg a szabad­téri színházat. A Dóm elöl vigyék át a színpadot a tér szemközti oldalára, a kémiai intézet elé, mert hát a mesébe szőtt házassági tréfa mégsem illik a székesegyház bejárata elé. A szabadtéri játékokat ren- “ dezö magánérdekeltség természetesen nem vállalta a „kis átrendezés” horribilis költ­ségeit, inkább lojálisán megha­jolt a püspöki óhaj előtt, és lemondott a Cigánybáró elő­adásáról. Fiatalok ültek a nagyterem­ben. összesen százharmincán, fiúk, lányok, ünneplőben és ko­molyan. Ahogy végignéz az ember a széksorokon, felderül a szíve. Sorsdöntő órák ezek a fiatal pedagógusok számára. Ma te­szik le az esküt, kapják meg a kinevezésüket, ma lépnek ki az életbe. Mától fogva nem diá­kok többé. Felnőttek; tanárok, tanítók, óvónők ... Ezután már nem hozzájuk szólnak a ka­tedráról; ők tanítják majd okos szóval, felelősséggel a padban ülőket.,. Aligha gondolnak rá most az ünnepélyes pillanatokban, hogy negyedszázada milyen más­képp indultak az életnek ak­kori kollégáik. Rájuk nem vár kenyérgond, állásvadászat, óra­adás, szellemi ínségmunka. Alighogy kiléptek az intézet, az egyetem kapuján, várja őket a munkahely, az iskola. Hiábavaló álláskeresés? Örömmel fogadják őket, hiszen annyi pedagógus belátható időn belül nem lesz, hogy ne könnyítene nagyot a tantestület munkáján egy-egy új kolléga érkezése. Ezek a kezdő pedagógusok meg is felelnek a várakozás­nak. Többségük alaposan ké­szült hivatására, s azzal az el­tökélt szándékkal indult az élet­nek, hogy munkáját komolyan veszi. Sokat közülük a hála érzése is ösztönöz: becsületes munkával akarja megszolgálni a kapott ösztöndíjat, amivel hozzásegítette községe, üzeme, vagy államunk e tanuláshoz. És nemcsak talpig becsületes embereket akarnak nevelni ta­nítványaikból, mint valamikor elődeik közül a legjobbak, ha­nem közösségi szellemben fel­növekvő nemzedéket, művelt és munkaszerető ifjúságot a szocialista jövő számára. A tiszteletet érdemlő általá­nosból azonban ezúttal is akad­tak kivételek. Az egyik fiatal tanítójelölt nem akarta elfogadni a felaján­lott állást, amely messze a vá­rostól, egy eldugott tanyai is­kolába szólt. S amikor nem ka­pott másikat, türelmetlenkedni kezdett, izgágáskodott: majd keres ő magának más megyét, más vidéket, ahol örömmel he­lyezik oda, ahova neki tetszik. Abban igaza volt, hogy bi­zony az ország számos táján még nálunk is szűkösebben áll­nak pedagógusok dolgában, kapva kapnának tehát rajta. De arra nem gondolt, hogy amikor éppen őt vették fel a megye egyetlen tanítóképzőjébe, kint rekedtek miatta mások, akik szívesen vállalták volna a pálya első állomásának va­lamelyik tanyai iskolát. Az se jutott eszébe, hogy vajon kit tegyenek oda helyette. Egy másik — fiatal tanítónő — ösztöndíjat kapott községe tanácsától, amíg tanult. Ami­kor aláírta a szerződést, vál­lalta, hogy otthon fog tanítani. Most a község melletti kis is­kolába nevezték ki, s nem akarta elfogadni. Még azzal is „érvelt”: inkább visszafizetem az ösztöndíjat. Micsoda kiáltó ellentét! Két- három évtizede a képesítés megszerzése után még évekig kallódott ide-oda némelyik ta­nító, órákat adott, ahol éppen szükség volt rá, ha egyáltalán akadt munkája. Ma pedig, amikor sokkal több a pedagó­gus, mint valaha, ma vissza le­het utasítani a felkínált állást, s még arra is gondolhat egy fiatal tanító, hogy visszafizeti a néhány ezer forintnyi ösztön­díjat! Senki se kéri tőle. Azzal fizesse vissza, hogy teljesíti a kötelességét, tanít, dolgozik. Csak azt tegye, amiért a régi rendszerben csu­pán éhbért kaptak a tanítók. s még úgy is örülhettek, hogy munkához jutottak. A százharmincból kirívó, el­szigetelt példák voltak ezek. Senki sem fogta pártjukat, a társaik idegenül hallgatták őket. Az összesség erkölcsi fel­fogása más. De nem ők vol­tak az egyedüliek, akik nem éppen oda kerültek, ahová sze­rettek volna. Nagy baj azért nem lett. Vé­gül megnyugodtak ők is. Sőt el is szégyellték magukat. A fiú munkások gyereke, a lány parasztszülőké. De ők már olyan világban nőttek fel, ami­ből eltűnt a nyomor, a holnap kérdőjelei, azt hitték, hogy a derűs gyermekkor után az élet­ben is óhajaik szerint történik minden. Nem ismerik a jövő­től való félelmet, s megesik, hogy türelmetlenségükben el­ragadtatják magukat. Egykor a megélhetés kény­szerűsége kormányozta az em­berek túlnyomó többségének tetteit, terveit. A kényszerűség helyett még nem mindenkinél vette ót az irányítást a jósán öntudat. Hanem inkább az egyéni ér­dek, az önzés. A két fiatal pe­dagógus esete is figyelmeztet, ahogyan a VIII. kongresszus határozatában áll: „Tanítsuk meg az embereket szocialista módon élni, dolgozni és gon- lolkodni." M. L. A nagy tudósra és békeharcosra emlékezünk MA, halálának ötödik év­fordulóján Frédéric Joliot-Cu- rie-re, a nagy tudósra, hazafira és békeharcosra emlékeznek vi­lágszerte a haladó gondolko­dású emberek milliói, mind­azok, akiknek kedves a béke. Élete, munkássága és egyéni­sége messzire világító fáklya a ml számunkra is, s ma, ami­kor megyeszerte megemléke­zünk róla népfrontbizottságaink és elnökségeink ülésein — fel­idézzük élete és munkássága jelentősebb állomásait. 1934-ben a mesterséges radio­aktivitás felfedezésével tudo­mányos pályafutása legfonto­sabb állomásához jutott el. amit 1935-ben Nobel-dijja! tün­— Azt mondták, aszály volt •— felelte bizonytalanul. •— Ez igaz — hagyta rá Sü­tős. — Aszály sújtott bennün­ket. De a falusi tsz-eket is, és azok mégse zártak mérleg­hiányai. Sőt, mindkettőnél har­minc forinton felül volt a mun­kaegység értéke. Nálunk meg a tízet se érte el. A tervezettnek csupán a negyven százalékát. Pedig a mi földjeink se rosszab­bak. Ez meglepte. A megyei tanács mezőgazdasági osztályán, mi­előtt ide utazott volna, ,úgy tá­jékoztatták, hogy kizárólag a szárazság csapta agyon a szö­vetkezetei. Rosszat sejtően kér­dezte: — Szóval nem az aszály? A főgépész elkeseredve le­gyintett. — Csak részben, az aszály csak részben — ismételgette hosszú szünet után. Hangja egé­szen megváltozott. Bár csende­sen ejtette a szavakat, mégis érezni lehetett a nagyfokú izga­tottságot, ami hatalmába kerí­tette. — ötvenkilenc tavaszán ala­kítottuk meg a Kossuthot ezer holdon itt. Lászlómajorban. Jól indultunk, jó zárszámadást csi­náltunk. De már akkor ősszel hozzánk csapták Pusztaligetet is, hiába tiltakoztunk ellene. Az most a másik üzemegységünk, három kilométerre innen, észak leié. Ott a parasztok csak nagy nyomás után, hosszas agitálással írták alá a belépési nyilatkoza­tot. Ha külön szövetkezetben hagyják őket, kénytelenek dol­gozni, mert éhen nem halhatnak, így viszont csak a készt várták. Tőlünk. Nem volt elég gazda­sági épületünk, a lovakat kint kellett hagyjuk a tanyákon. Ezek a közöst nem érezték ma­gukénak, első perctől kezdve loptak és állandóan veszekedtek. A ml jól indult szövetkezetün­ket is lezüllesztették, hiszen a terheket most már az ő ezer holdjuk után is vállalnunk kel­lett. Menetközben azután még kétezer holdat csaptak a már egyesült tsz-hez. Kapkodás, fe­jetlenség jellemezte a gazdálko­dásunkat. hónapokig azt se tud­tuk, meddig terjed a határunk. — És azóta se sikerült ren­det csinálni? — Nem! Pedig kaptunk egy új elnököt. Tavaly májusban. De ez aztán végképp betette ne­künk az ajtót. Mert azt a kis asztályt még kihevertük volna. Az elnök üzletkötéseit viszont még évekig nyögjük. Bújdosó úgy érezte, Sütős meggyőződésből, rosszakarat nélkül beszél. Nem akasztotta meg, — Gondold el — melegedett egyre jobban a mesélésbe —, tavaly is megvásárolt száz le­soványodott marhát. Nagy hű­hót csapott, hogy mi majd fel­javítjuk, utána bűsás haszonnal túladunk rajta. Hiába mondtuk neki, hogy csak tavasszal ilyen szép zöld mináiunk a legelő. Nem hitte el. Ami kis takar­mánnyal rendelkeztünk, mind beleöltük a marhákba, mert a szerződést teljesíteni kellett. Végül is húszezer forinttal ke­vesebbet kaptunk az állatokért, mint amennyiért vettük. És rá­adásul takarmány nélkül indul­tunk a télnek ... Szerződött kétszáz mázsa lucernamagra is. Mondanom se keli, harmadát se bírtuk megtermelni. — De hát a vezetőség, a párt- szervezet miért nézi mindezt tétlenül? — vetette oda idege­sen, A nagy mackó dühösen le­gyintett. — Pártszervezet? Lényegében nincs... A vezetőségi tagokat meg az orruknál fogva vezeti. De nemcsak itt, a járásnál is azt hiszik, hogy Szilasinál az egész országban nem található jobb téesz-elnök. Sikerült elhi­tetni mindenkivel, hogy az aszály csapott agyon bennün­ket. — Hogy került ide Pestről ez az ember? Sütős szúrósan nézett rá. — Hogyan? A nyakunkba varrták. Az egyik tűzoltóköz­pont patronált minket megala­kulástól kezdve. Szilasi is ezek­kel járt le Pestről, és még észbe se kaphattunk, máris elnökünk­nek mondhattuk. A járással megegyeztek, összehívatták a közgyűlést, fűt-fát ígértek, és megszavaztatták a tagságot, Most aztán „nagyszerű’’ veze­tése alatt odáig jutottunk, hogy az emberek kilencven százaléka munkaegységre már nem is jön dolgozni. Sztrájkolnak szabály­szerűen. Kilenc forintos munka egységért még a kapujuk küszö­bét se hajlandók túllépni. Szavai olyan őszintén hatot­tak, hogy nemigen mert kétel­kedni benne. Sok mindenre szá­mított, mielőtt ide utazott, de erre igazán nem. Ott akarta hagyni a főgépészt, hogy ma­gára maradjon egy kicsit gon­dolataival. Beértek a gépszínbe. Vályog­ból készült épület volt. eleje és hátulja nyitott. Egy Belorusz és két Zetor álldogált egymás mellett. Sütős a gépekre mu­tatott. — A traktorokat már a ma­gunk erejéből szereztük. Ezeken áll és bukik az egész gazdaság. A gyerekek, úgy látszik, nem győztek rám várni, valahol isz­nak egy pohár bort. Különben nem is lehetne kibírni ebben a nyitott színben, megenné őket az isten hidege. (FolytatjukJ tettek ki. Felfedezésével egy időben vált tagjává az anti­fasiszta értelmiségiek bizottsá­gának, s 1936 óta minden olyan akcióban részt vett, amelyet a köztársasági Spanyolország ér­dekében indítottak. Amikor 1940-ben Franciaországot meg­szállják, megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy elrejtse az urániumkészletet, amellyel ren­delkezik, s hogy ne engedje a németek birtokába jutni a ne­hézvizet. amelyet Párizsban őr­zött. ö maga Franciaországban marad. Annak ellenére, hogy ■llandó és szigorú ellenőrzés­nek volt kitéve, részt vesz a Nemzeti Front tevékenységé­ben, amelynek elnöke lesz. A HÁBORÜ alatti nagyszerű magatartása elismeréseként a felszabadulás után a becsület- rend parancsnoki keresztjével és a háborús érdemkereszttel üntették ki, s emellett a fran­cia tudomány egyik nagy, hiva­talos naeetőjévé lesz. Régi munkatársaival és feleségével együtt nagyszerű munkaprog­ramot dolgoz ki, s 1948. decem­ber 15-én már az első francia itommáglya működik. PROGRAMJÁNAK tovább­folytatásához a kormány bizal­mára volt szüksége, de az ame­rikaiak megtudták, hogy az atomkutatások vezetője Fran­ciaországban egy kommunista. Frédéric Joliot-Curiet ezért 1950-ben — amikor a Béke­tanács elnökévé választották — visszahívták és felesége kine­vezését sem újították meg. Nagy önérzettel viselte el ezt az igazságtalanságot, és tovább oktatta azokat a fiatal kutató­kat, akik alkalmasak arra, hogy Franciaország tudományos füg­getlenségét biztosítsák. Azon­ban egészségi állapota nagyon megromlott. 1956. március 17-én elvesztette élettársát és tudo­mányos munkájának nagy se­gítőjét, Iréné Curie-t. Ekkor minden erejével, hanyatló egészségi állapota ellenére foly­tatta felesége munkáját és a béke megőrzéséért vállalt kül­detését is mindaddig, amíg 1958-ban a halál el nem ra­gadta.

Next

/
Thumbnails
Contents