Petőfi Népe, 1963. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-13 / 188. szám

1963. augusztus 13, kedd

5. oldal

A közelmúlt napokban két édesanya keresett fel. Gyermekeik továbbtanulásához segítséget kértek. Az egyik kislány még csak elsős, a másik már negyedéves az egyetem tanárképző szakán. Hatgyerekes családból származik az első, aki nagyon szeretne továbbtanulni és rászolgált, mert sikerrel tette le a felvételi vizsgát. De ha nem kap ösztöndíjat, le kell mondania az egyetemről, különben „önzésének” testvérei adnák meg az árát... A másik már eljutott az utolsó évéhez, de a családfenntartó most megbetegedett. Ha nem segítünk rajta, kárba vész az eddigi tanulás és a szülei áldozatkészsége.

Az ösztöndíjkérelmek egyre inkább szaporodnak és örülünk neki, mert ez jelenti azt is, hogy egyre növekszik azoknak a száma, akik a kecskeméti járásból a felsőfokú technikumokba, főiskolákra és egyetemekre bejutnak. Mostanában már az a helyzet, hogy nehezebb a felsőfokú intézményekbe felvételt nyerni, mint társadalmi segítséget kapni a továbbtanuláshoz, bár ez korábban fordítva állt nálunk is.

A kecskeméti járásnak igen nagy gondokat okoz, hogy a termelés közvetlen irányításában kevés a jól felkészült és megfelelő iskolai végzettséggel rendelkező szakember. Érdemes megemlíteni, hogy a járás három állami gazdaságában ötször annyi egyetemi és főiskolai végzettségű szakember dolgozik, mint a 28 tsz-ben és 48 tszcs- ben összesen.

bér. — Még az uraság idejében ültettük, a cselédség telepítette kérem.

Bújdosó megkerülte a szekeret és elolvasta oldalán a feliratot.

— Ez a szekér nem a termelőszövetkezeté! — szólt meg- hökkenve.

Kicsikét hallgattak, aztán a gazda kényszeredetten elmosolyodott.

— Ahogy vesszük. A téeszé, mert én beléptem a Kossuthba még ötvenkilencben. De a szekerek, meg a lovak kint vannak a tanyákon, mindenkinél a sajátja. Nincs nagyistállónk, kérem, ahová összehozhatnánk az igás jószágokat.

Bújdosó gyanút fogott. Nem tetszett neki a sunyi kis ember. Bár a magyarázata igaznak tűnt, mégis érezte, hogy valami nincs rendben.

— Hová viszi a fát? — kérdezte erélyesen.

— Ahhoz az elvtársnak mi köze? — kérdezte vissza a szekér tulajdonosa. Hangja váratlanul éles volt, szinte gúnyos, mint aki tudja, hogy idegennek nincsen itt semmi keresnivalója.

— Mi közöm? ... Csupán any- nyi, hogy én vagyok az új ag- ronómus.

A kis kajla bajuszú úgy meglepődött, hogy szólni se bírt hirtelen.

— Mondja már, hová viszi a fát? — nógatta az agronó- mus.

— Viszem haza... agronó- mus kartárs. A vezetőség megEnnek a problémának megoldásában és a szülők segítségében is nagy szerepe van a társadalmi ösztöndíjak rendszerének. Napjainkban már a párt- és tömegszervezetek, valamint az állami vezetők mellett a tsz- ek elnökei is egyre inkább megértik az ösztöndíjak jótékony hatását egyrészt a szakemberutánpótlásban, másfelől a munkás- és parasztgyerekek számára a továbbtanulás feltételeinek biztosításában.

A járás területén a napjainkban folyamatban levő szerződésekkel az ösztöndíjasok száma megközelíti a százat. Az elkövetkező tanévben mór az eddigi szerződések alapján 93-an társadalmi ösztöndíjjal folytatják vagy kezdik meg a tanulást. Az agrártudományi egyetemen, a kertészeti főiskolán és a mező- gazdasági felsőfokú technikumokban 33, orvostudományi egyetemen 2, pedagógiai főiskolán 7, mezőgazdasági, kertészeti és közgazdasági technikumokban 42 és még gimnáziumban is van 9 ösztöndíjasunk.

Nem kevés, de nem is sok az a 200, vagy 500 forint, amit egy tanuló kap havonként, de egy év alatt mégis közel 400 ezer forintot kell biztosítani erre a célra. Az ösztöndíjakat 51 tanulónak a községi tanácsok, 21- nek a szövetkezetek, 19-nek az állami gazdaságok és kettőnek a gépállomások folyósítják.

A* ösztöndíjak odaítélésénél teljes az egyenjogúság, bár senki nem írta elő kötelezően az arányokat. A 93 öszszavazta, még a tél elején, de még nem érkeztem rá elvinni. . Ne haragudjon, hogy nem ismertem meg, de még nem találkoztunk.

Hangja megint őszintének hatott. A szeme is olyan ártatlan csodálkozással nézett rá, hogy hinni kellett neki. Nem akart már az első nap melléfogni és felesleges ellenséget szerezni. Most már csak a rend kedvéért kérdezte;

— Jelölt fa?

— Nincsen jelölve. Egy szál jár, egy ilyen átlagos, a sűrűből.

— Se mezőőr, se senki nem ellenőrzi, hogy mit visznek?

A kis embernek látszott az arcán, hogy erőlködve keresi a választ.

— Megbízunk mi egymásban, agronómus kartárs. Aztán látják a szomszédok is a csomóját. Már csak irigységből is szólnának.

A beszéd után újra munkához látott. Gyorsan feldobálta a fa vastagját a derékba, a galy- lyat viszont ott hagyta a földön. Egy pillanat alatt felhajította a fűrészt, meg a nagyfej- szét is, aztán egyetlen rántással indított.

— Budai bátyám, a gallyát miért hagyja itt? — kiáltott Bújdosó önkéntelenül.

A gazda rémülten visszafordította a fejét a neve hallatára Az árulkodó szekér oldalára nézett, majd az agronómusra, é~ menet közben motyogta;

töndíjas közül 44 a leányok száma, akik közül éppen úgy tanulnak a felső- és középfokú intézményekben és szakokon, mint a fiúk.

Példamutató buzgalmat tanúsított a bugaci tanács kollektívája, mert 13 tanulónak adott ösztöndíjat, akik közül kettő agráregyetemen, 11 pedig technikumban tanul. A termelőszövetkezetek közül a tiszakécskeiek mutatnak jó példát, eddig 12 egyetemistának és technikumban tanuló fiatalnak adnak havi 4—500 forint ösztöndíjat.

Sajnos, vannak még termelő- szövetkezetek és nagy számmal tszes-k, ahová nem jutott el az „idők szava” és szakemberhiányuk megoldását a járási szervektől várják, de maguk nem tesznek érte jóformán semmit. A községi tanácsok között is van még olyan, mint Tiszakécs- ke, Hetényegyháza, Kunbaracs, Ágasegyháza és Fülöphóza, amelyek eddig nem adtak ösztöndí- pat, pedig mindannyian tudnának erre a célra is kiszorítani néhány ezer forintot

Nem lehet egyetérteni viszont azzal a szemlélettel, amelyet a ballószögi tanács vb és még talán két község vezetői képviselnek. Ebben a községben évek óta nincs orvos. Mégis három gimnazistának adnak ösztöndíjat, nem pedig olyan egyetemistának, aki néhány év múlva letelepedne a faluban és lehet, hogy élete végéig ott is maradna.

Csak támogatni lehet az

egyre növekvő társadalmi ösztöndíjmozgalmat. Ez jó útja annak, hogy a szakemberhiány néhány éven belül megszűnjön, másrészt pedig nem lebecsülhető az a segítség sem, amit a szegénysorsú, vagy sokgyerekes szülők kapnak gyermekeik továbbtaníttatásához. A társadalmi ösztöndíj révén sok olyan tehetséges munkás, paraszt fiatal bejuthat az egyetemre, akinek a körülményei egyébként nem tennék lehetővé a továbbtanulást. Ilyen módon ez a mozgalom hathatós eszköze a VIII. kongresszus határozatában megjelölt feladat végrehajtásának, a származás szerinti kategórizá- lás megszüntetésének.

HORVÁTH IGNÁC

— A szedegető asszonyoknak is találni kell valamit.

„Lopott fa! A szemem előtt lopta el és én hittem neki” — villant fel Bújdosóban. — Tegye le azt a fát! — kiáltott dühösen.

Megindult a szekér nyomában, utol akarta érni. De a paraszt, amint kiért az útra, közévágott a lovaknak és ott hagyta faképnél... A puha földön csakhamar elhalt a szekér zörgése is, eltűnt a tolvaj az ismeretlen erdőben...

Volt miről gondolkodnia, míg visszafelé ballagott.

összehúzott szemmel nézte a közeledő nagydarab embert is. Nem tudni, mi lakik ezekben a tanyasiakban.

Hanem ez a férfi már mesz- sziről mosolygott rá.

— Miután én itt mindenkit ismerek, csak maga lehet az ag- ronómusunk! — jelentette ki nagy hangon.

— Ügy van — felelte hivatalosan. — Az vagyok, Bújdosó Árpád.

— Én meg Sütős Jenő vagyok, a főgépész és párttitkár egyszemélyben. Vagyis álláshalmozó. Örülök, hogy végre nyomára akadtam. Az egyik traktorosom látta erre jönni, az igazított útba.

Nálánál fél fejjel magasabb, széles arcú, zöld szemű ember volt a főgépész. A pufajka feszült a testén, látszott, rendkívüli izmokat takar a ruha. Megértette azonnal: csak a nagy fizikai erővel rendelkező embeKevesen tudják, hogy milyen érdekes ritkaságot rejt Kecskeméten, a városi tanács épületének alagsora. Kőnyomdát, melyből az egész országban csak kettő található. Az egyik Miskolcon, a másik itt működik.

Állítólag már 70 éves is, de az öreg gépek korukat meghazudtoló fürgeséggel ontják a városi tanács különféle osztályai számára készülő nyomtatványokat.

A kőnyomda feladata, csakúgy mint korszerűbb és nagyobb kapacitású „testvéreié” — a sokszorosítás. Ha az igazi nyomrek tudnak ilyen derűsen, szinte bocsánatkérően mosolyogni.

Sütős elővarázsolt zsebéből egy kétdecis „szatmári szilvát” és átnyújtotta: — Húzza meg, biztosan ótfázott az úton.

Bújdosó nem akarta visszautasítani. Bár nem kedvelte a pálinkát, mégis ivott néhány kortyot, majd megköszönte.

— Na, hogy tetszik a tanya? — kérdezte a főgépész elégedetten, miután felhajtotta a maradékot.

Bújdosó elkezdte mondani, mit tapasztalt első kiruccanása során.

Még jóformán be sem fejezte, Sütős cifra káromkodásba fogott.

— Hörcsög-Budaival hozta össze a sors. Iszonyatosan nagy tolvaj, a tűz égetné meg. Minden héten bevisz valamelyik piacra egy szekér fát. Már régen vadászok rá, de mindig kicsúszik a kezem közül. Nem tudom, mi az isten ütött belé, azelőtt becsületes ember volt, most veszett meg egy éve.

— Amíg lovat, meg szekeret hagynak a tanyáján, addig nem lehet megakadályozni a tolvajlásban — vélekedett Bújdosó. Szavaiból szemrehányás csengett, úgy érezte, a szövetkezet vezetői hibásak abban, hogy a tagok ellenőrzés nélkül viszik a fogatokat. Sütős azonban nem vette magára a célzást.

— Ezt prédikálom én is, de nem hisznek nekem.

(Folytatjuk.)

dákkal nem is kelhet versenyre, több példányban — 2—5000 darabig — és szebb kivitelben

készít nyomtatványokat, mint mondjuk az irodákban használatos steneilező, vagy egyéb sokszorosító gép.

Milyen munkafolyamatokon

megy keresztül a papír, míg nyomtatvány lesz belőle? — kérdezzük Kullman Pált, aki már 35 esztendeje a kőnyomdában dolgozik.

— Először is nem rendes, hanem úgynevezett tojásport használunk — válaszol. — Erre kell rágépelni a szöveget, melyet kőre húzunk és a lehúzó gépen áztatjuk. Ezután a sokszorosító gépbe kerül az anyag, ahonnan már teljesen kész állapotban kerülnek ki a nyomtatványok.

A sokszorosító gép ugyan villanyerővel megy, de mivel az osztályok rengeteg munkát adnak — egész nap ott állni mellette, igazgatni a papírokat, egyhangú és fárasztó lehet. Nem?

— Megszoktuk már. Aztán érdekesség is akad. Mióta „felfedeztek” bennünket a művésztelepiek, sűrűn járnak ide a rajzaikat sokszorosíttatni.

Az asztalon hever néhány elkészült litográfia. Készítése lényegében megegyezik az előbbi folyamattal, csak tojáspapír helyett a hatalmas, Bajorországban bányászott kőlapokra rajzolják rá a művészek alkotásaikat. Hát ez bizony jóval izgalmasabb, szórakoztatóbb munka a kérdőívek gyártásánál.

— Erre is, arra is szükség van és mi szívesen dolgozunk — mondja búcsúzóul a kőnyomda két dolgozója.

Kilépünk az ódon hangulatot árasztó helyiségekből és a szűk folyosón gödörbe botlunk, kiselejtezett kőlapok halmazába ütközünk. Nem lehetne a városi tanácsnak ezt a sok használhatatlan holmit elszállíttatni és rendbe hozni a folyosó kövezetét? Ennyit igazán megérdemelne a ritkaságszámba menő kőnyomda és két lelkes dolgozója.

V. Z*.

A dunaújvárosi példa

A vidéki irodalom további erősödéséhez az ország különböző tájain élő alkotóknak az eddiginél szorosabb együttműködése szükséges. Övó és biztató figyelemmel kell kísérnünk egymás törekvéseit. Lám, Dunaújváros itt van a közelünkben és kulturális életéről alig tudunk valamit. Hallottunk a pompás művelődési házról, a város vezetőinek megértő támogatásáról.

Ezt példázza a Tapolczai Jenő vb-elnök élőszavával, Üzenet címmel kibocsátott 11 íves antológia is. A kiadványt lényegében sikerültnek tartjuk. A tartalomból Barsi Dénes regényvázlatát, Kalász Márton verseit, Weiner Tibor YbUdíjas építész tanulmányát emeljük ki. Az érdekes, bár helyenként keresett tipográfia elemzését azonban a gyatra nyomdai kivitel szinte lehetetlenné teszi. H. N.

Kullmann Pál és Lédeczi József a kőnyomda dolgozói az elkészült nyomtatványok minőségét vizsgálják. Előtérben pedig a rajzokkal ellátott kőlapok láthatók.

KILENC YENHáRMAN

Könuomdábcnt 000