Petőfi Népe, 1963. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-11 / 187. szám

1963. augusztus 11, vasárnap

5. oldal

KECSKEMÉT— RÓMA

Egy művész útja a hírnévig

Hajnal János kecskeméti fiatalember tizenöt-tizenhat éves korában már mutogatta „oroszlánkörmeit”.

Édesapja, Hajnal József, aki munkásmozgalmi tevékenységéért, 1919-ben vállalt közéleti szerepléséért a forradalom bukása után sokáig kitaszított, mellőzött ember volt — egy ideig képek eladásából tengette életét és tartotta el családját. Jó kapcsolata volt az akkori

művésztelep lakóival, főként Iványi Grünwald Bélával.

Apja Révész Imre keze alá adta a fiút, aki két évig tanult a nagy mester „műhelyében”. Az első kiállítását is édesapja segítette megrendezni. Azon a pénzen indult el Olaszországba, ahol sikerrel felelt meg a felvételin, az ottani képzőművészeti főiskolán. Később Frankfurt, majd Stockholm következett. Időközönként haza-ha- zalátogatott, de végleges szállása, otthona olasz föld lett, s itt szérzett nevet is magának hosszú és szívós munkával.

Most, hogy a Művészet című

hazai lap is megemlékezett róla, megdobogott egy kicsit kecskeméti ismerőseinek — édesapjának szíve is, s örömmel mutogatták egymásnak a folyóiratot, amely egyik képét közreadta. Többek között ezt írják honfitársunkról:

„Hajnal János, Rómában élő hazánkfia legutóbb díjat nyert az örökváros Veduta-pályáza- tán. A sajtó ezúttal is sokat foglalkozott Hajnal János munkásságával. A cikkírók különösen a milánói dóm főhomlokzatának rekonstrukciója során az ablakokhoz készült üvegfestményeit dicsérték. Említést tettek szellemes állatrajzairól, melyeknek ötletes vonaljátékát, motívumgazdagságát különösen kiemelték. Hajnal János jelenleg a Római Ikerkutató Intézetre egy mozaikot rak fel, melyet Romulus és Rémus mondájából fejlesztett dekoratív elemekkel.” Mi is szeretettel köszöntjük az immáron ötvenedik életévéhez közelgő művészt és további sikereket kívánunk neki életút- ján, művészi pályáján. T. P.

kozva, miközben lesegítette az egyetlen utas bőröndjeit.

A zömök termetű, kunképű fiatalember megvárta amíg a busz tovább haladt. Álldogált egy ideig, majd felhajtotta télikabátja gallérját, megragadta a két hatalmas csomagot és nekivágott a nyirkos homoknak.

A dombon túl, egy nagy tor- nácos épület előtt kettévált az út. Éppen tétovázott, amikor kicsapódott az ajtó és nagy csapat gyerek tódult ki az udvarra. Mindjárt oda is kiáltott a legközelebbi fiúcskának:

— Jóska! Mondd meg nekem, merre van a szövetkezet irodája?

A megszólított gyerek tágra- meresztette nagy, kék szemét, és a csodálkozástól nem bírt megszólalni.

— Ott, arra! — mutattak a bátrabbak a legközelebbi épület felé.

A nagyobbacska fiúk kirohantak a kapun. Megragadták a két bőröndöt és cipelni kezdték.

Ebben a pillanatban hangos felszólítás csattant mögöttük:

— Gyerekek, hová mentek?

A bőröndök belepottyantak a

sárba, a fiúk megálltak.

— Tanító néni kérem, a bácsinak segítünk az irodáig.

A tanító néni kényeskedve szedte lábait a lépcsőkön. Nem lehetett több tizenkilenc évesnél, némelyik tanítványa fél fejjel magasabb volt nála. Narancsszínű kardigánját fázósan összehúzta magán, másik kezével meg vastag, fekete haját igazgatta. Látszott az arcán, hogy zavarban van, nem tudja mit mondjon a srácoknak. Pár lépés után meggondolta magát, megállt. Mandulavágású szemét ráemelte a fiatalemberre, visszabiccentett köszöntésére, aztán kiadta a parancsot:

— Ott ne maradjatok!

Az iskolás had újra munkához látott. A két bőrönd minden sarkára jutott gyerek, versenyezve indultak a tócsák között. „Odamegyek, bemutatkozom, mert veszettül csinos” — suhant át a fiatalember agyán. Már neki is lódult, de a csúszós talajon jobb lába kiszaladt alóla, s beletenyerelt a pocsolyába. Nem is akárhogyan, hanem jó cuppanósan és kiadósán.

A tanító néni komoly maradt, tanítványai viszont széles mosollyal, némelyik hahotázva fogadta ezt a produkciót. Arcukon kíváncsiság ült, az idegen minden mozdulatánál várták a folytatást.

A jövevény azonban szó nélkül önkéntes hordárai után

eredt.

Az irodában két asztal, egy ócska páncélszekrény, meg néhány szék díszelgett mindössze. A belső íróasztalnál fiatal nő gépelt. Hosszúkás, fehér arca volt. szőke haja. kissé pisze, feltűnően érdekes orra.

— Bujdosó Árpád vagyok, az agronómus! — mutatkozott be, miután a két bőröndöt a padlóra helyezte.

— Solymosi Piroska, könyveSxínhás9 televízió9 országjárás

Ha valahol népszerűek az IBUSZ országjáróé társasutazásai, Kerekegyházán igazán azok. Lakosai — a tsz-ek, tszcs-k, az fmsz tagjai, a vegyesipari ktsz, a tanács dolgozói, s a pedagógusok, idősebbek és fiatalok — két-három autóbuszt is megtöltenek vasárnaponként. Pedig a buszokban egyenként több mint negyven személy fér el. S elindulnak hazánk szép, általuk eddig ismeretlen újabb és újabb tájaira.

Az Alföldhöz szokott embereket — érthetően — a hegyes vidék vonzza leginkább. A legkedveltebb IBUSZ-túra tehát a Mátra vidékére, Egerbe, Miskolctapolcára, Aggtelekre vezet. Ám sokan élvezték már ezen a nyáron a magyar tenger, a Balaton természeti szépségekben gazdag vidékét, és legalább any- nyian hétvégenként a közeli Cserkésző]ő felüdülést és gyó- gvulást nyújtó forrásvizét.

s hoqy az országjáró kedv így megnövekedett, az Ismerd meg hazádat mozgalom ilyen népszerű lett, nagy része van benne Barra Istvánná pedagógusnak. Ugyancsak a Barra-há- zaspártól indult el egv új kezdeményezés. A helybeli pedagógusok. a gépállomás, földművesszövetkezet és a tanács dolgozói jövőre afféle üdülőhelvet kívánnak létesíteni MiskolctapolTevékenv asszonvök

A kecskeméti járás egyik legaktívabb és legnagyobb feladatokra vállalkozó nőtanácsa, a tiszakécskei, péntek este ülést tartott. Ezúttal az asszonyok oktatási, nevelési terveikről tanácskoztak. E tekintetben már tavaly is jelentős sikereket értek el, hiszen az elmúlt oktatási évadban 316 asszony tanult, képezte magát a szaktanfolyamoktól a középiskolákig az oktatás legváltozatosabb formáin.

Az augusztus 20-i ünnepi előkészületekről tanácskozva huszonnégyen elhatározták, hogy elvégzik az új művelődési ház ünnep előtti csinosítását, takarítását. A változatos megbeszélni valóban bővelkedő asszonytanácskozás a közeli hetekre tervezett háromnapos országjáró kirándulás útprogramjának elkészítésével zárult.

lő — nyújtotta kezét a lány. — Nagyon vártuk már, de legalább táviratozhatott volna, hogy kocsit küldjünk a buszhoz. Ilyen csomagokkal nem lehetett kellemes idáig.

Tehát lány, és aránylag csinos is. Egy-két évvel lehet nálam fiatalabb, harminc körüli — állapította meg.

— Hogy bírta idáig ezt a rettenetes nagy pakkot? — sajnálkozott még mindig a könyvelőnő.

Bujdosó elmosolyodott.

— A fél iskola segédkezett. Tehát itt vagyok teljes életnagyságban ... Hanem a vezetőség merre van?

— Vezetőség? — csodálkozott a lány. — Az elnök nemsokára jön, más meg ... nincs.

— Párttitkár?

— Ja, az van! Sütősnek hívják.

— Más vezetőségi tagok?

A lány elbiggyesztette a száját:

— Azok nem sok vizet zavarnak. Némelyiket hétszámra se látjuk. Az elnök intéz mindent, az ő szava a döntő.

Bujdosó levetette télikabátját. Odaállt a cserépkályha mellé, hátát melegítette.

Piroska azt hitte, hogy az agronómus mindjárt elárasztja újabb kérdésekkel. Első látásra kellemes benyomást tett rá az új munkatárs, s most valahogy úgy érezte, illendő lenne, ha tovább érdeklődne. Ha munkához akar látni, nem kezdheti másképp, csak az adatok tanulmányozásával. A számokat pedig

cán. Egyelőre négy szétszedhető hétvégi házikót terveznek felállítani, ahol felváltva töltenek majd pihenéssel néhány napot. A vikkendházakat a vegyesipari ktsz dolgozói készítik társadalmi munkával, az anyagra valót pedig közösen adják össze a kezdeményezés résztvevői.

— A kulturáltat, kellemest a hasznossal összekötő pihenés igénye szinte észrevétlen költözött a község lakosaiba — mondja Kovács István, a tanács vb titkára. — Az alapot megváltozott életünk biztosította hozzá. Ma már nemcsak anyagiakat, de időt is tudnak szakítani rá az emberek. Én a huszonötödik évet töltöttem a közli z idén júliusban három ” hetet töltött el a Bajai Frankel Leó Gimnázium KISZ- szervezetének 22 fős csoportja a Német Demokratikus Köztársaságban. Augusztusban viszonzásul az ottani diákok látogattak el hazánkba. Alig néhány napos itt-tartózkodás után találkoztunk velük Bácsboko- don.

Délelőtt érkeztek, s ebédre szétszéledtek a szívesen látott vendégnek a helybeli németajkú családokhoz. Ebéd után egyi- kük-másikuk lepihent — mint utóbb megtudtuk, ugyancsak mozgalmas és fárasztó volt a program a hét elején —, jó né- hányan azonban hamarosan a művelődési otthonban találkoztak, ahol a helybeli fiatalokkal jóízű trécselés meg ping-pon- gozás közben találtuk őket.

Mondani sem kell, majdnem mindannyian szőkék, nyurgák és mosolygósak. Wittenbergi és zahnai középiskolások. Legalábbis a mi fogalmaink szerint középiskolásnak számítanak, náluk ugyanis más az iskola felépítése, mint Magyarországon. Tizenkét osztályos iskolájuk van, s aki nálunk második gimnazista, az ott tizedik osztályos. Mint az ittlévők legtöbbje.

Ilona Wassersleben az első. * akitől „házigazdájuk”, Schwalm Pál, a Bajai Frankel Leó Gimnázium igazgatója révén érdeklődtünk.

legjobban ő ismeri.

Bujdosó azonban semmit nem kérdezett. Csak nézelődött, és mintha egyéb dolga nem lenne, a hátát melegítette a kályhánál.

Így hát Piroska kezdte a beszélgetést megint:

— Maga itt akar lakni, vagy a faluban?

— Természetesen itt.

— Sejtettem... Én mindennap busszal járok ki Magyartelekről. Reggel hatkor jövök és délután ötig vagyok az irodában.

Visszaült a helyére, ösztönös mozdulattal maga elé húzta a következő könyvelési tételt. De a számok most nem jelentettek semmit. Csak egy pillantást vetett rájuk, azután a váratlanul betoppant agronómuson pihentette a szemét újra.

Bujdosó idegesen járkálni kezdett, majd a télikabátja után nyúlt:

— Tudja mit? Én szétnézek odakint egy kicsit.

— Jóformán még meg se melegedett!

— Érti, hogy van ez?! — mosolygott a lányra. — Az ember alig várja, hogy betegye a lábát, máris látni szeretne mindent.

— Csak meg ne rémüljön mindjárt az első napon.

— Olyan ijedősnek látszom? — villogtatta rá barátságosan egészséges fogait.

— Nem, azt nem mondom.

(FolvtatjukJ

ség szolgálatában, tudok összehasonlítást tenni, milyen volt Kerekegyháza kulturális élete régen és most. Nagy az emberekben a művelődési vágy. Látogatott a szélesvásznú mozink, pedig a kultúrházban is rendszeresek a házi vetítések. Ugyancsak emelkedik a tv előfizetőinek a száma. Jelenleg 44 televíziókészülék-tulajdonos van a községben, huszonketten közülük január óta. Az sem utolsó dolog ám, hogy a Katona József Színház művészeinek havonkénti előadásait rendszerint telt ház fogadta, s hogy a drámák épp olyan nagy sikert aratnak nálunk mint a könnyebb darabok, a zenés vígjátékok.

— Oh, gyönyörű volt az út! És igazán megható, ahogy az állomáson fogadtak. Fel volt virágozva, úttörők vártak... A vendégszeretet, amit Magyarországon lépten-nyomon tapasztalhatunk, őszinte, és nagyon jól esik... És a gyümölcsök!...

Általános derültség. Mindenki szélesen mosolyog. Schwalm Pál igazgató elmondja, hogy a megyei pártbizottság jóvoltából autóbusszal utazhattak a Hosz- szúhegyi Állami Gazdaságba, ahol a nyolcéves telepítésű gyümölcsösből öklömnyi őszibarackokat tálaltak eléjük. A vendégek el voltak ragadtatva, hiszen a mostohább németországi éghajlat alatt ilyen nem terem.

Valaki egy másik érdekességet, az útközben látott tanyákat említi. Talán tetszett?

— Külföldiek számára mindenesetre érdekes — mondja a hosszú Roland Ihln. — De én arra gondoltam, hogy ezekbe a szétszórt házakba bizony sohase lehetne a •billanyt, vizet és a gázt bevezetni. Milyen elmara- dottan élhetnek ott az emberek, ez maguknak se lehet valami nagy öröm. Amit aztán az állami gazdaságban, a Bajai Ruhagyárban és a vaskúti borkombinátban láttunk, az egyáltalán nem volt elmaradott.

— Olyan szép és modern üzem, mint a vaskúti kombinát, igazán lenyűgöző — szólt közbe Reinhard Neubert, aki fogékony a műszaki színvonal iránt, hiszen hídépítő mérnök lesz. Helyeselt Günther Wesslau is, aki szintén műszakinak, mezőgazda- sági gépészmérnöknek készül.

A magyar konyháról ismét egy lányt, a kivételesen barna szemű, barna hajú Jutta Beiert kérdeztük.

— Ah, a koszt príma! Fűszeres, de hamar meg lehet szokni. Nagyon ízlik...

Bajai tartózkodásuk alatt kint laknak magyar diáktársaiknál. Meglepődve emlegetik, mennyien tudnak nálunk németül. Sűrűn megszólítják őket az utcán is. Jutta nevetve mondja, hogy a cukrászdában odaült hozzájuk egy idős házaspár: „Legalább gyakoroljuk egy kicsit a német nyelvet...”

A jövő héten Pécs lesz útjuk következő állomása, aztán Siófok, s végül néhány napot töltenek Budapesten.

— Jobb lett volna ott kezde- ni — mondja egyikük, s amikor kérdezzük: miért, hamis mosollyal hozzáteszi — ' végig kell majd cipelni a fél országon az ajándékokat. Én például egy kis hordó bort kaptam.

De Roland leinti.

— Jobb így. Magyarország keresztmetszetét láthatjuk a falutól a fővárosig és nem költöttük el előre a szép Budapest örömeit.

Amikor elbúcsúzunk, nagyon határozottan fogadkoznak:

— A viszontlátásra!... Mert reméljük, nem utolszor vagyunk Magyarországon. És jöjjenek hozzánk is, minél többször. Látogassuk egymást, ahogy igaz barátokhoz illik. —r —6

Először Magyarországon