Petőfi Népe, 1963. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-25 / 198. szám

1963. augusztus 25. vasárnap 5. oldal Harminchat elsős gimnazista 2 árt ajtók, csukott ablakok... Az augusztus végi bágyadt nap­sütésben még békésen vakáció­zik a dunapataji általános is­kola. De hűvös folyosóin, a ta­nári szobában már megindult az élet. A tantestület tagjai a most kezdődő tanév anyagát rendez­getik és készülődnek a rövide­sen sorra kerülő ünnepélyes év­nyitóra, amely más, rangosabb lesz minden eddiginél. Mert szeptember 2-án, amikor feltá­rulnak az iskola kapui — az idén először — megjelennek az első középiskolások is. Ritka, örvendetes esemény. Egy község, ahol minden kor­osztály számára sikerült meg­teremteni a tanuláshoz szüksé­ges feltételeket. Hogyan tudták megvalósítani? — kérdeztük meg Fábián Jánost, az iskola igazgatóhelyettesét. Régi vágyunk volt — válaszolta —, és a Kalocsai Járási Tanács lelkes támogatá­sának következtében végre sike­rült az első osztályt beindíta­ni. Ügy szerepel, mint a Ka­locsai I. István Gimnázium ki­helyezett osztálya, de szeretnénk az általános és gimnáziumi ta­gozatot 12 évfolyamos iskolává fejleszteni. Az ehhez szükséges tantermeket itt az általános is­kolában emeletráépítés biztosí­taná. A Művelődésügyi Minisz­tériumtól meg is kaptuk a ter­vek elkészítéséhez szükséges en­gedélyt. Az építkezésre előrelát­hatóan 1965-ben kerül majd sor. A felszerelés kielégítő, a gim­názium egyelőre három közép­iskolai nevelőt kapott, több tantárgyat pedig az itteni peda­gógusok tanítanak. A lakosság nagyon elégedett, az első osz­tályba máris 36-an jelentkeztek. Jönnek Hartáról, Ordasról, Gé- derlakról és a községből olya­nok is, akik máskülönben nem tanultak volna tovább. Hiszen Kalocsára bejárni nem valami kényelmes, meg többnyire a ta­nulás rovására is megy a sok idővel járó utazgatás. A kollé­gium pedig elég sokba kerül. Érdemes volt Dunapatajon gimnáziumot létesíteni? Erről érdeklődtünk a Molnár-család­tól, amely egy a sok érdekeit közül. „Gimnáziumba megyek” Kemény húsú paprikával szí­nültig megrakott ládák sorakoz­nak a Kalocsa és Vidéke Pap- rikafeld ligozó Vállalat dunapa­taji telepén. Itt dolgoznak a kerékben. Akkorát vágódott, hogy majd beszakadt a padlás. — ölik egymást! — sikoltott odalent Budainé. Tehetetlensé­gében a haját tépte, úgy jajve- székelt, hogy rossz volt még hallani is. Sütős nagynehezen feltápász- kodott. Végre megpillantotta a sarokban kucorgó, vinnyogó kis embert. Megragadta a gallér­ját és mint valami kutyaköly- köt, fél kézzel hozta kifelé. A füsttől már szédelgés fogta el, úgy érezte, újra elesik. Pufajká- ja több helyen füstölt és vörö­sen izzva ette belé magát a tűz. Hörcsög-Budai tehetetlenül kapálózott a markában. Ö is kö­högött fúldokolva, miközben ért­hetetlen szavakat kiáltozott. A padlásajtó körül is lobogott már a halál, de legalább léleg- zeni lehetett. A tűzoltók meg­könnyebbülten felkiáltottak, — amikor megpillantották Sütősé­ket: — Megvannak! — Munkára, emberek! — Vizet még, vizet... Bujdosó húzta a kútból a meg­telt vödröt és az elnök edényé­be öntötte, aki sápadt arccal, szó nélkül dolgozott mellette. Hosszú láncban álltak az embe­rek. kézről kézre járt a vizes- edény, míg végre eljutott a lo­bogva égő istállóig. Sütős a földön elengedte a megpörkölődött kis embert. — nyári szüretben a környék diákjai, köztük a félénk mo- solyú Molnár Margit is. Tarka kendője alól bosszú, barna to- nat hull a vállára, nevető sze­mei akaiatlanul is minden .,ko­tr olysági' igyekezetét meghiúsí­tanak. — Hogy mit tettem volna, ha nem nyílik nálunk gimná­zium? — tanácstalanul ejti ölé­be a kezét. —, magam sem tu­dom. Bejárónak lenni? Nem! .. Arra gondoltunk otthon, hogy talán ipari tanuló lehetnék. De jobb, hogy így történt. Mégis gimnáziumba megyek ... A VIII. általánost jó ered­ménnyel végezte el, szorgalma­san és szívesen tanul. Alig vár­ja, hogy megkezdődjék a tan­év, tele van készülődéssel, vá­rakozó izgalommal. Tervbe is vette, hogy keresetéből, iskola­köpenyt, könyveket és közép- iskolás „nagy” lányhoz méltóan, új ruhát vásárol. És mit szól­nak mindehhez a szülők? — örülünk neki — mondja mélységes meggyőződéssel az apa, Molnár Gábor, a Petőfi Tsz gazdája. — Mi nem szólunk bele a gyerek sorsába. Mond­tam is a lányomnak: válassz, mit akarsz jobban: tanulni, vagy dolgozni. Azt felelte, 6 inkább tanul. Hát akkor csak tanuljon, ő már megteheti... A fehérre meszelt, nádfedeles kis házban mindenki boldog. Várják azt a napot, amikor Margit elindul a középiskola első osztályába. Aki tanul, boldogul A tanulási kedv mindenütt az országban megnőtt, de kevés olyan község van, ahol olyan nagyszerű lehetőségek nyílná­nak rá, mint Dunapatajon. Most bővítették a tanyai kollégiu­mot, melyben az idén már 60 gyerek nyer elhelyezést. Ezzel és a körzetesítéssel sikerült za­vartalanul megoldani a járás tanyavilágában élő fiatalok is­koláztatását. A kollégium ve­zetője, Szörényi Árpád, nem kis büszkeséggel újságolta, hogy 160 000 forintért vásároltak új felszerelést. A gyerekek ellátá­sa, kényelme, foglalkoztatása teljes mértékben biztosított. Akadálytalanul jut magasabb tudáshoz a tanyák ifjúsága, de felnőtt dolgozója is. Sokan kö­zülük éppen az idén határoz­ták el először, hogy beiratkoz­nak a dolgozók általános isko­lájába, pótolják önhibájukon kívüli mulasztásukat. Hörcsög-Budai valami vasdara­bot szorongatott a kezében, de olyan szánalmas látvány volt, hogy már senki sem félt tőle. Már az egész környék bent volt az udvaron. Szétdobálták a tetőt, földet lapátoltak a szi­szegő nádra és vízzel árasztot­tak el mindent... Fél óra múlva csak az üsz­kös szarufák gőzölögtek. Néhány ember maradt mindössze a ház körül, inkább kíváncsiságból, mint attól tartva, hogy valame­lyik égett nádcsomóban újra tűz támad. A bizottság is tovább haladt. És még aznap estig, minden ellenállás nélkül befejezték a lovak összeszedését... VI. Miután Veres Mihály a köz­gyűlésen sem jelent meg, a ve­zetőség elhatározta: behivatják az irodába és beszélnek a fejé­vel. Veres Mihályt a felszólítás nem érte váratlanul. Napok óta leste már a dűlőutat, a bizott­ság megjelenését várta. Magá­ban még nevetett is, ha arra gondolt, milyen meglepett ké­pet vágnak az üres istálló lát­tán. Mert ezt az ügyet elintéz­te még a közgyűlés utáni na­pon, amikor hírét vette, mire készül a vezetőség. — Jobban boldogul az ember, ha tanul — mondja széles mo­soly kíséretében Nagy József, az Űj Élet Tsz bognára. — Ezért iratkoztam be az idén a VII. osztályba. Előnyösebb, mert az iskola elvégzése után letehetem a szakmunkásvizsgát, segédleve­let kapok. Nem mondom, közel a negyvenhez kicsit már nehe­zebb a fej, mint azelőtt, dé majd csak elboldogulok... Nevet hozzá. Elégedetten, jó­ízűen. Hát ezt is megérte. Apja még szolgálni járt, a család meg vándorolt vele egyik helyről a másikra. Ilyen körülmények kö­zött ki tudta volna lehetővé tenni, hogy a gyerekek iskolába járjanak? — No, majd most másként lesz — ígéri Nagy József —, és ráadásul, ha a tanyámból — Szelídpusztáról — a községbe költözhetem, nálamnál elégedet­tebb ember nem lesz még egy az egész országban... A legkisebb elsős Az idősebbek még jól emlé­keznek rá, a fiatalabbak szü­leiktől tudják, azelőtt nem volt ilyen egyszerű a továbbtanulás. Viszont a nyomdokukba lépő kis elsősök — a Jutkák, Ter- kák és társaik — előtt már si­ma, akadálytalan az iskolába vezető út... — Tudok ám énekelni, sza­valni, van táskám, tolltartóm, színes ceruzám, piros, meg fe­kete, meg zöld — sorolja ra­gyogó arccal az első osztályba lépő, aranyszőke varkocsú Szi- lasi Jutka. — Én fogom vers­sel köszönteni a tanító nénit is, bizony... — és nyomban szavalni kezd. Ragyog a boldogságtól az anyuka, Szilasi József né, az 1. sz. óvoda dolgozója is. Jaj, csak ilyen okos. talpraesett marad­jon a kis Jutka. Korai még rá­gondolni, de szeretnék, nagyon szeretnék taníttatni. És ez iga­zán nem rajtuk, hanem a kis­lány eszén, szorgalmán múlik csak. Ebből pedig egyelőre nincs hiány. — Milyen érzés iskolába menni, Jutka? — Nagyon jó — ejti áhitatos tisztelettel a szavakat. örül annak, hogy most új „játékot” kap: tankönyvet, fü­zetet, ceruzákat. Hogy tanulhat, „igazi elsős” lehet, mint ebben az évben oly sokan Dunapata­jon. VADAS ZSUZSA Pusztaligeten túl, a nyárfás erdőben lakik egy katonacim- borája, az erdész. Ahhoz vitte ki a szerencselovat, meg a sze­keret. Bent, a tanácsházán át­íratták a járlatlevelet is, így hát lova ezentúl neki nincs. Azaz mégis van. Mert a koma csak névleg vette át a fogatot. Használhatja is, természetesen, amikor piaci nap nincsen. A takarmány árát megfizeti neki, ellátja zöldségfélével is a szí­vességéért. Aztán majd, ha kez­dődik az árusítás, esténként ki­kerékpározik a kocsiért, haza­hajt és éjszaka rakodik meg. Piacról meg egyenesen az erdő­be megy vissza. Még ha meg is látják, nem szólhatnak semmit. Szívességet elfogadhat bárkitől. Különösen egy katonacimborá­jától, akivel együtt szenvedték végig a háborút. Hanem a ló, az a kisebbik ügy, azt mondta a hírhozó. Mit akarhatnak hát, mire készül­nek? A háztáji földjét akarják elvenni? Az agronómus a múlt­kor ezzel fenyegette meg. Tudja a bitang, hogy így teljesen meg­fojtaná. Mert hatszáz négyszög­öllel mit kezdhetne? Még az egy hold is kevés, legalább még fél kellene hozzá. Hogyan védje meg magát, mit mondjon reg­gel az irodában? Sütőssel ne­héz lesz boldogulni, az egész megszállottja lett ennek a szö­/ gen, önről. Nincs semmi tévedés, a dologban, hi­szen már régóta figyelem és ismerem. A személyazonossága tévedhetetlenül bebizonyoso­dott. De ha kételyei lennének, a teljes magára ismerés érde­kében mégis hadd emlékeztes­sem önt. Az Aranyhomok előtti téren sétálgatott. Egyik kezét zsebre vágta, fejét kissé felvetette, mintegy élvezve a tér zöldje kölcsönözte mikroklímát és így ebben a sétapózban fogadta az oda küldött köszöntéseket. Az­tán feljebb andalgott a Nagy­kőrösi utcán és valakit megpil­lantva lába földbe gyökerezett egy kirakat előtt. Volt ott lát­nivaló: női nylon alsó-felső, ke­beltartók és batiszt zsebkendők, de ön erről mitsem tudott. A kirakat tükröződéséből nagy szellemi koncentrálással azt figyelte, mikor halad tova az az ősz hajú, tekintélyes személyi­ség, akinek ezúttgl bizony ön­nek kellett volna előre köszön­nie. Ám nemcsak láttam, hallot­tam is önt. Négyszemközt nyilat­kozott egyik kollégájáról. Véle­ményének ez az önként vállalt illegalitása persze kényszerű do­log, mert — mint az önt isme­vetkezetnék, mióta itt van az új agronómus. Hiába töprengett, nem jutott eszébe semmi elfogadható érv. Tanácstalanul, leszegett fővel haladt az iroda felé, és egyre nőtt belsejében az idegesség. Kökénybokrok bimbója pattant a ragyogó napsütésben, verebek csiripeltek boldogan a gyönyörű tavaszban. De ő semmit nem vett észre a csodálatos világ­ból, csak ment komoran... Az irodában Sütős, meg az agronómus várta. Barátságosan köszöntötték és hellyel kínálták. Nem várta meg, amíg támad­nak. Kivette a zsebéből az adás­vételi szerződést, oda hajította elibük. — A lovat, szekeret eladtam. A járlatlevelet már átírták a tanácsházán. — Azt igen jól tette — helye­selt az agronómus és visszaadta a papírt. — De most azt sze­retnénk tudni, hogy visszajön-e Mihály bátyám a kertészetbe, vagy nem? Állta a tekintetüket. Kemé­nyen mondta: — Egyszer már kijelentettem az agronómus kartársnak, mikor nálam jártak: nem! Sütős megkopogtatta ceruzá­jával az asztalt. Csendesen ej­tette a szavakat: (Folytatjuk.) rök vallják — az igaztalanság miatt a nagyobb nyilvánosságot nem viselhetné el. A kollégájá­ról alkotott véleménye enyhén szólva rossz. Csalárdnak, mun­kakerülőnek, gyávának és er­kölcstelennek tartja. S mit tesz isten, ön minden szombaton este és vasárnap délután ugyanezzel a kollégájával tarokkozik és leg­utóbbi távoztakor a feleségének egy szabályos búcsúkézcsók után még oda is lehelte: „A legbarátságosabb emberek, Mondhatnám úgyis, hogy a leg- igazabb jó barátok, akikre va­laha is leltem." ztán önre találtam más alkalommal is. Hivatalos kiszállásra a megyébe indulva magával vitte egyik munkatár­sát. Ez fölöttébb dicsérendő, mert láthatóan a főnök nem sa­játítja ki magának a gépkocsit, ami csak a legritkább esetben rendeltetik személyes használa­tára. A bökkenő azonban ott volt, hogy ön a gépkocsivezető mellett foglalt helyet, amiből egyenesen következett, hogy munkatársa a széles hátsóülés egyik zugába kuporodott. Ha a dolog erkölcsi vonatkozását fi­gyelmen kívül hagyjuk és csak fizikai oldalát tekintjük, a hely­zet elviselhető, különösen, ha ön nem tervezett útközbeni be­szélgetést. De az út hosszú 'volt és ön néhányszor mégiscsak el- vakkantotta magát, s szavait a meglehetős távolságban ülő kol­légának esetenként átlagosan háromszor kellett visszakérdez­ni, nehogy a főnöki megjegyzés uram bocsá válasz, vagy alan- tasi reagálás nélkül maradjon. Az udvariasság elemi szabályai mintha mást írnának elő. Nem­de? T eh át tévedésről, félreértés­' ről szó sem lehet. Hiszen ön ült nagy szobájának íróasz­tala mögött is, amikor a kopog­tatásra választ nem kapva egy panaszos belépett, ön a köszö­nésre ugyancsak néma maradt és öblös székében olyan egy­kedvűen ült, mint aki telje­sen kívül helyezte magát a vi­lág gondjain. Bal kezét zsebre süllyesztette, hátát neki vetette a szék támlájának és unalma­san pislogó szemét a panaszos­ra emelve megkérdezte: mi a kívánsága? Közben nagyot ásí­tott, a szeme az ablakon túl tekintve megmerevedett, és pe­csétes gyűrűs kezével a radír­gumit babrálgatta. A panaszos befejezte a mondókáját és ön mintha álomból ébredt volna, leíratta nevét, lakcímét és a többet szólni nem tudó ember­rel közölte: „A választ majd megkapja.” Ezt azóta is várja. Sok adóssága lehet önnek! —r —1 Önről van szó!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents