Petőfi Népe, 1963. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-19 / 194. szám

1963. ansrnsztus 19, hétfő

8. oldal

Űj kenyér

A

zok a nyarak már a háborús évek nyarai voltak. Apám Szilassy földbirtokos uradalmába járt aratni. Csak ritkán láttam olyankor. Este, ha még nem aludtam el, vagy kora hajnalban, amikor már felébredtem. De hogy minden éjszaka hazajárt, azt onnan tudtam, hogy másnap ropogós, száraz kenyeret adott anyám, i,Madárlátta” — mondta ő, s ez a félig-meddig titokzatos jelző különös zamatot kölcsönzött a kenyérnek. Csak később tudtam meg, hogy aratáskor már kölcsönkért lisztből sütötte a pirosra felpúposodó, majdhogynem szállni induló cipókat.

Ez az első, a szétszakadozó múltból körülhatárolható emlékem a kenyérről. Van más is. Például 1945 telén, amikor csillagos sapkájú, idegen beszédű katonák adtak a szögletes, tégla alakú kenyerükből. Szokatlan volt az íze, a színe barna volt, de mégis jólesett. „Kleba” —» mondták a katonák, s ez volt az első orosz szó, amit — bár pontatlan kiejtéssel — megtanultam.

A következő pár évben aztán gyakran szó esett a kenyérről. Azt hittük, a kenyérhiány végképp megszűnik. De ötvenhárom tavaszán — amikor lelkesülve beszéltünk az „aranytojást tojó tyúkról” — már hajnalban megkezdődött a sor- banállás a napi húsz deka kenyéradagért.

I ám, szinte az egész törté- “ nelem kihámozható a kenyér létéből — illetve nemlétéből. És ugyanígy asszociálja a világ alakulását az a küzdelem is, amely a kenyérnek való megtermesztéséért folyik. Ezer évek teltek el, s a gabona betakarításának, feldolgozásának munkafolyamata úgyszólván alig változott. A felszabadulás előtt már Magyarországon is .yoltak ugyan aratógépek, de a földbirtokosoknak előnyösebb volt az olcsó emberi munkaerő foglalkoztatása. A mezőgazdaság szocialista átszervezésének első időszakával kezdődött meg a korszerű technika születése, de ez jó pár évig csak a vajúdás korszaka volt. Láttam kombájnt dolgozni az ötvenes évek elején, bizony pocsék munkát végzett. A gépet tízméterenként javították. Az egyéniek továbbra is a hagyományos módon arattak. Emlékszem, a nyári szünidőben a „családi brigádban” én voltam a kévekötő, összeszorított fogakkal tűrtem, hogy ujjaimat már az első nap véresre horzsolja a kötelék.

Igen, minden évben vérrel és verejtékkel született az új kenyér. Aztán már csak verejtékkel.

A mai aratás hőse jobbára a kombájnos, aki egész nap a vasaktól felfokozott hőségben, porban ül, s széliében, hosszában halad a gabonatengeren. Az emberek is megszokták, megszerették a gépet. És az utóbbi időben valahogy csendesen, minden harsonázás nélkül folynak az aratások.

Ilyen az új kenyér ünneplése is. A munka jóleső, bensőséges hangulatát érezzük, s azt, hogy gondjaink ma már magasabb rendűek, mint a mindennapi táplálék megszerzése.

C eljön az idő, amikor a ** kombájn — legalábbis mostani formájában éppúgy múzeumi tárgy lesz, mint manapság a cséphadaró. A jövő gépészagronómusa üvegteremben, elektronikus számítóberendezésekkel körülvéve, műszereken ellenőrzi a munkát, skáláról olvassa le az átlagtermést, a száradás és a tisztítás mértékét. Dehát munka lesz ez is, csak minőségileg más, mint a régebbi, s a mostani. S az asztalra kerülő, friss illatú kenyér születése ünnep lesz akkor is, az emberi tudás teljes diadalának ünnepe.

H. D.

Kelendők a magyar villamosgépek külföldön

A Villamosgép- és Kábelgyárban az utóbbi időben nagy erőfeszítéseket tettek, hogy gyártmányaikat műszaki szempontból nemzetközi rangra emeljék. Első nagy eredményük, hogy sikerült az eddigieknél majdnem 20 százalékkal könnyebb és mégis biztonságosabb motorokat előállítani, s a sorozatgyártást is viszonylag rövid idő alatt bevezették.

A nemzetközi szint fokozatos közelítésével gyártmányaik előtt mind több kapu nyílik meg Keleten és Nyugaton. Az év első hét hónapjában mintegy 39 millió forint értékű árut készítettek exportra, 15,4 százalékkal többet a tervezettnél.

Ezzel az év hátralevő időszakában újabb 35 millió forint értékű árut gyártanak exportra,

Korszerű óvoda

Tázláron augusztus 20-án, alkotmányunk évfordulóján adják át az ötvenszemélyes napközis óvodát. A létesítmény költségét 841 ezer forintra tervezték, de az építésnél végzett társadalmi munka közel 100 ezer forint megtakarítást eredményezett.

Az új, korszerű óvodában a termen és helyiségeken kívül szolgálati lakás is található.

Gyermek- és ifjúkori éveim augusztus 20-i István napjai az első magyar király konzervált történelmi alakjának hódoló országos „megmozdulás” emlékeként maradtak meg bennem.

Értelmesedvén tudtam meg, hogy a nagy király szerepének misztifikálása politikai fogás volt az uralkodó osztály részéről avégett, hogy az ezeréves kizsákmányolás újabb ezer esztendőre való átmentését „szentesítsék”. Minderről nem tehet István király, akinek különben — minden hamis glória nélkül — ott a helye történelmünk legnagyobbjai között, hiszen államalapító volt, uralkodása alatt új, fejlettebb társadalmi rendszer útjára lépett a magyar nép.

Manapság másfajta Istvánokat köszöntünk, ünnepelünk: egyszerű embereket, akik értelmükkel, a két kezük munkájával szintén új, a szocialista társadalmi rendszer erősödésén, felépítésén fáradoznak. Történelmet írnak, anélkül hogy jó néhányuk tudná ezt, s úgy, hogy — kölcsönhatás eredményeként — napról napra különbekké válnak maguk is.

Felkerestem néhány képviselőjüket, s mindannyiunk nevében — és azokkal az Istvánokkal együtt, akikkel nem találkozhattam — üdvözöltem, egyszersmind bemutatom őket. *

— Inkább a lányomról tessék írni. Igaz, Máriának hívják, de munkacsapat-vezető — mondja magáról lerázóan és büszkélkedve idős Voltner István, miután lecsücsülünk az Izsáki Állami Gazdaság tavasz- szal telepített, csaknem 100 holdas szőlőgyökereztető iskolája mellett futó dűlőút gyepes szegélyére.

Az állandóan mosolygó szemű, barázdált arcú öregen nem látszik, hogy már 65 éves. El is múlt 18-án, tehát kétszeres ünneplés dukál neki.

Kéri Mihály szocialista címet kétszer is elnyert brigádjának a tagja, s most dohog, mert a permetlétartányt vontató traktor gumikereke kilyukadt, be

kellett vele menni a szerencsére nem messzire eső műhelybe. De áll miatta a munka, pedig „muszáj volna a szőlővesszőket permetezni, mert néhol perneszos. No, meg így nem sokat keresünk”.

Időnk van, hát meséli az ő hat és fél évtizedes életét: hogy’ „keveredett” a szülőfalujából, Örkényből Izsákra, miként „ve- szejtette” itt az élet; hány nagyISTVÁNOK

gazdánál cselédkedett; felnevelt öt gyermeket, „az István katona, de most szánt valamelyik dunántúli állami gazdaságban”; s ő pontosan a tizedik év vége felé jár az izsáki állami nagyüzemben teljesített — így mondja — szolgálatával.

— Most más azért. A múlt hónapban 1700 forintot kerestem. Az asszony a Kossuth Termelőszövetkezet tagja, százalékra vállalt három hold szőlőt, a szabad időmben én permetezem. Szóval, nincs panasz a megélhetésre, nem kell félnünk, ha kidőlünk a munkából, hiszen nyugdíjat kapok nemsokára.

Aztán a gazdaságra tereli a szót, a szőlőre. Művelésének minden csínját-bínját ismeri, „ilyen korára már belegyakorolta magát az ember”.

S már nem is munkása a gazdaságnak, de mint a nép államának alattvalója, egyik tulajdonosa is, s magyarázza, mit művelnek még az idén, meg jövőre és azután.

— Az ősszel döntünk. Kétméteres sortávolságúra átdönt- jtik a keskeny sorokban levő szőlőket.

Ennél nem lehetne szebb hasonlatát találni annak, hogy bizony, társadalmunkban is dön- téni kellett a -tőkét, hogy hárommillió társával együtt Pista bácsi is az élet tágabb lehetőségeihez jusson.

Fészekrakók

Serdülő, hajlékony nyárfák bólogatnak a kecskeméti KlSZ-laká- sokhoz vezető út mellett. Jobbról a konzervgyár hatalmas kéménye nyújtózkodik a magasba, füstjét játékosan lebegteti a szél. Balról az épülő házak mögött a szőlő kapaszkodik síkos karjaival a homokba és a permetezéstől kék levelei beleolvadnak az alkonyati égbolt színébe.

A nemrégiben átadott KISZ-lakások körül nagy a sürgés-forgás, mindenki „pofozgatja” a saját portáját, mellékhelyiségeket épít, meszel, ki mit talál legfontosabbnak. Váczi Pál már mindezeken túl van, s Jelenleg a pincét építi az udvarban. Olyan nagy

munkában van, hogy egy pillanatra megtorpanok: megzavarjam-e? A következő percben azonban szertefoszlik ez a gondolat, mert a fiatalember előzékeny udvariassággal tessékel be a vadonatúj házba, ahol a festék és a mész szaga jár át mindent. Boldogan mutogatja a szobáikat.

— Néhány bútordarab még hiányzik, de nem lehet egyszerre — jegyzi meg mosolyogva. Szerénykedését túlzónak találom, mert a szobák szépen berendezve, az új lakáshoz illő tisztasággal olyan megelégedett hangulatot árasztanak, amit csak irigyelhet egy magamfajta albérlő.

— Tudja, nagyon sokat kellett ám ezekért

dolgozni — folytatjuk a beszélgetést most már a konyhában. — Négy évvel ezelőtt nősültem, s azóta feleségemmel együtt minden fillért bútorokra, szőnyegre és a televízióra tettünk félre. Hiába. Az ember csak így juthat egyről kettőre. Mindketten itt dolgozunk a konzervgyárban. Elég jól keresünk, nem is panaszkodunk semmire. Aki dolgozik és megbecsüli magát, az elérheti azt, amit mi meg tudtunk valósítani.

Közben rágyújt. A konyhában már az este árnyai ingadoznak, s a fellobbanó gyufa fényénél az otthonra talált ember, nyugodt arcát pillantom meg. A nyugalom itt nem a meddő tétlenséget jelenti, mert ha Váczi Pál nem volna ezermester, akkor is rengeteg tennivalót találna az új ház körül, de így, mivel mindenhez ért, kétszeresen sok a dolga. A házakat július 20-án adták át. Öt a másnapi hajnal már ott találta a sorsolás útján neki jutott háznál, s azóta is minden szabad idejében szépíti, csinosítja a családi fészket.

— Családjuk van-e? — kérdezem, de ebben a pillanatban nyílik az ajtó és a hároméves Attila bújik be a kis résen. Az új ház talán neki jelent legtöbbet. Olyan magabiztosan járkál a tágas helyiségekben, mintha csöppnyi életének három éve itt telt volna el. A rosszat, a kellemetlent éppen olyan hamar elfelejti az ember, még a kis Attila is, mint amilyen könnyen megszokja a jót, a kényelmet.

Váczi Pálnak és feleségének eddigi élete nagyszerűen bizonyítja, hogy az ember a munkában, azon keresztül találja meg élete boldogságát, csak azáltal valósíthatja meg céljait, terveit. A „KlSZ-város- ban” azonban nemcsak Vácziék laknak, hanem rajtuk kívül még harminchét család találta meg * itt számítását, az otthont, a fészket.

Mikor visszafelé ballagok, már az este árnyai sugdolóznak az útmenti jegenyék levelein. A boldogság, amellyel. Vácziéknál találkoztam, még elkísér egy darabig, de a városba érve a tarka neonfényben fürdő Rákóczi úton sétálok arcán azt is észreve- szem, hogy nemcsak nekem társam, hanem még nagyon sok embernek, aki itt él és dolgozik.

Gál Sándor

Az orgoványi általános

iskola udvarán találkozom a másik Istvánnal, aki családi nevén a Kelemenre hallgat. Kisebb

melléképület bontott anyagát rakja a helybeli Sallai Termelőszövetkezet teherautójára.

A szinte gyermekien kék szemű, s szerény modorával is a szorgalmát eláruló 32 esztendős férfi betanított segédmunkás a közös gazdaság építőbrigádjában. Három éve lett egyik gazdája a tsz-nek, azelőtt nyolc hold bérelt földön gazdálkodott.

— Jobb most?

— Hát hogyne. Ha csak azt veszem, hogy nem kell olyan korán felkelnem, mint azelőtt, nincs gondom annyiféle dologra, azt a munkát végezhetem, amire mindig vágytam, már így is jobb. Havi 1800 forint átlag- keresetem, meg az egy hold háztáji nyugodt megélhetést, jövőt biztosít négyünknek, mivel két kisgyermekem is van, egy fiú meg egy lány.

És sorolja: mi mindent épített a 28 tagú brigád, amelynek létszáma a télen lecsökkent nyolcra, de ő akkor is kőműves- kedhetett, ácskodhatott. Mindössze két szakmunkás van csak köztük, de több társával együtt hozzáértő kézzel forgatja már ő is a malteros kanalat, ács- szekercét, mit mikor kell.

Gyakran kellett. Hogy tájékoztatásából csak néhányat említsek: 600 férőhelyes sertéshizlaldát, két. egyenként 30 férőhelyes fiaztatót, 600 juh számára hodályt, két csibenevelőt, ugyanennyi hideglevegős szénaszárítót építettek, s nemrég hozzáfogtak egy 96 férőhelyes borjúnevelő létesítéséhez. Ez év tavaszán ők hozták létre a szövetkezet betonelemeket gyártó segédüzemét is.

És hányszor fogja még kezébe Kelemen István szerszámait, hogy együtt magasodjon az épülő fallal és társadalmunkkal, amelynek ma egyik ünnepelt tagja.

*

Zrínyi Istvánt, a Jakabszállási Gépállomás fiatal traktorosát a kövesúton „csípem el”. Utos traktorával hazafelé húzatja az 1070-es cséplőgépet, amellyel július 16-tól augusztus 14-ig az orgoványi Kossuth Termelőszövetkezeti Csoport gazdáinak a gabonáit verette el. összesen 2130 mázsa szem került gépészi irányítása alatt a zsákokba.

Nem nagy teljesítménynek

tűnik, de ha meggondolom, hogy rengeteg időt rablón, több alkalommal napjában hétszer is kellett a kerékfogó homokos dűlőkön egyik udvarból a távol eső másikba húzatnia, és segédtraktoros nélkül, megváltozik értékelő véleményem. (Néha fordult elő, hogy tucatnyi gazda közös szérűre hordta a csépelnivalót.)

Zömök, barnapiros barátunk négy esztendeje traktoros, pedig csak huszonegy éves. Paraszti családból származik, szülei Ballószögön tszcs-gazdák.

— Szűk volt nekem a balló- szögi világ. S ahogy fiatalabb koromban szerettem a lovat, olyan huzalmam van a géphez is — mondja a kövesút szélén duruzsoló masinája mellett.

Nézem a kezét. Erős, inas, földbarnára sült, egyiken jegygyűrű. Ősszel lesz az esküvője. Majd az Utosra esik tekintetem, s szemlélgetve a pedáns rendben tartott gépét, igazgatójának, Bíró elvtársnak a központban adott tájékoztatása jut eszembe: „Nagyon szerény,

szorgalmas ember Zrínyi István. Nincsenek világrengető eredményei, de kevesen tartják úgy karban a gépüket, mint ő.”

A gép nagy érték, a jól ápolt gép hű barát.

— Igen, kímélettel kell vele bánni — mondja. — Nemcsak a máról van szó, a holnapról is.

Így írja a történelem ráeső részét — az eljövendő hónapokra is gondolva.

T. I.