Petőfi Népe, 1963. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-14 / 163. szám

1963. július 14, vasárnap

ft. ©Mal

Ünneplőbe öltözötten igyekeznek az emberek a község büszkesége, az egyetlen emeletes ház felé. Van már hol szórakozni, előadást látni, filmet nézni Dunaegyházán, amióta felavatták a KÖFA-alapból 1 millió 300 ezer forintos költséggel épült 350 személyes új művelődési házat.

cÁ kis köíUfMáros

A pró emberkékre lettem fd- ” gyelmes a kerekegyházi művelődési ház bejárata előtt. Hétköznap, nyári időben mit keresnek itt a déli forróságban? Vitatkoztak valamin, legalább is úgy látszott, aztán, hogy közelebb értem, megpillantottam a kezükben a könyveket. Azon tanakodtak, ki melyiket íratja át a maga kartonjára odabenn a könyvtárban.

Benn a világos, tágas könyvtárteremben azonban nem volt senki. Illetve csupán néhány gyerek ácsorgott a szekrény előtt, üldögéltek az asztaloknál, lapozgatva, válogatva. Felnőtt azonban, könyvtáros sehol. Így magára hagyja a gyerekeket? Azt visznek él, amit akarnak!

— Na, akkor én most felpakolok ... Aztán el ne áruljatok ám! Úgyse tudjátok ki vagyok — mondtam nagy komolyan.

— Nem úgy van az. Előbb tessék beiratkozni! — csattant egy csilingelő hangocska.

— Kinél te? Nincs itt a könyvtáros.:.

— Nálam! De én csak ifjúsági könyveket adhatok, a bácsi várja meg anyukát, mindjárt szólok neki. ö a kultúrház igazgatója is, most odaát van a színházteremben.

— Hagyd csak, lássuk, hogy csinálod!

1/ etten álltak már az asz- tálnál. A kis könyvtáros, Hazag Ágnes kikereste a kartonjukat, beírta a számokat, eltette a visszahozott könyveket. Ment, mint a karikacsapás, felnőtt se végezte volna jobban.

Sándor Laci két mesekönyvet szorongatott a markában. Petiik Ibolya szintén kettőt hozott, kettőt visz.

— Mennyi idő alatt olvasod el?

— Hetenként kettőt kiolvasok.

— Akkor miért nem viszel többet, hogy tovább tartson?

— Nem adnak.

Ágneske mutatja, hogy jóformán üres a szekrény. Kétszáztíz olvasója van az ifjúsági könyvtárnak, 120 kötetre. Nem adhatnak egyszerre többet.

Kérdezgetek. Ági felüti a könyveket és nagy bátran mondja az adatokat. Amikor belép anyukája, már minden felvilágosítással elkészültünk.

JJ azag Lászlóné mosolyog- ” va fogadja, amikor a lányát dicsérem. — Most végezte az ötödiket, ennyit már nyugodtan rábízhatok. A kis könyvtáros nem figyel ránk, elereszti a füle mellett a dicséretet. Szólítják ..hivatalai teendői," újabb olvasók jöttek.

— r — ó

óvóhelyünk húzódik. Beborítja a fertőzött részeket és legyengíti a radioaktív sugárzásukat.

—- Közölje velük Medows professzor számadatait — adta ki az utasítást Hazard.

Queltch leadta a szikla radioaktivitását jelző adatokat és közölték vele, hogy egy óra múlva ismét álljon vételre. Parancsot kapott arra is, hogy az összes további beszélgetéseket csak rejtjelesen szabad folytatni.

Aggasztó várakozás

A Szent Patrick szigetet most már nemcsak sokkal világosabban lehetett látni, hanem nagyobb méretekben is. Néhány perc múlva pedig körvonalai betöltötték tv-készülék egész képernyőjét.

— Rövidesen bizony láthatjuk majd a sziklánkat is — jegyezte meg Eddy Old. Látván, hogy milyen élénk lett főnöke, 6 is felélénkült és már nem kételkedett többé abban, hogy hamarosan megmenekülnek. Mi több: jegyezgetni kezdett valamit füzetében.

A sziklát azonban, mely alatt a „Big Joe” foglyai tartózkodtak, nem sikerült megpillantaniuk. Ellenben azon a helyen, ahol a „Big Joe” felrobbant, most egy hatalmas tölcsér látszott, amely”egy vulkán kráterére hasonlított. Mélyén holmi hegyi kőzetek kavarogtak végzettül, és láthatóan radioaktív hamu és gőz tört a magasba.

, A kép kis idő múlva lassan

forogni kezdett, mintha valaki óvatosan ide-oda mozgatná a felvevőkamerát optikai tengelye körül. A mozgás egyre fokozódott, míg csak teljes forgásba nem lendült. A képernyőn világos és sötét foltok vibráltak, kaotikusán és fokozatosan gyorsan forgó koronggá sűrűsödtek össze. Aztán a készülék elektronsugár csöve hirtelen élénken villant egyet és kialudt. Csupán a ferde fényvonalak futottak most homályos képernyőjén.

— Mi történt, professzor? — kérdezte Hazard csodálkozva.

— Ügy látszik, hogy a felvevőkamera léggömbje valami légörvénybe került — felelte Medows.

— És összetört?

— A léggömb aligha, de a tv-kamerát valószínűleg a sziklához csapta.

— Hát az örvény honnan keletkezett? Miért nem vitte a léggömböt az óceán felé, miért szippantotta be a tölcsér? — kérdezte Queltch és kikapcsolta a tv-készüléket.

— Nehéz megmondani, mi okozza az effajta jelenséget — szólalt meg a professzor elgondolkozva. — Ügy látszik, hogy a sziget felszínén valami szokatlan dolog játszódik le ..;

— Azt gondolja, hogy ez a „Big Joe” csínytevése? — ko- morult el Queltch arca.

— Nagyon is lehetséges.

— Hát igen, nem mindennapi robbanás volt. Nagyszerű robbanás volt! —fejezte be Hazard tábornok váratlan élénkséggel.

Megbántottság helyett

— Válasz egy levélre —

Még mindig nem csitultak el egészen annak a vitának a hullámai, amelyet a könyvhét alkalmából megyénkben járt — egyik fővárosi költő, Jobbágy Károly sorai váltottak ki. A rosszul sikerült bajai irodalmi est fölött keseregve az Élet- és Irodalom „verte el a port” mindazokon, akiknek — úgy vélte — köze volt ahhoz, hogy mindössze ötvennégyen hallgatták végig a műveiből felolvasó írókat, költőket. S ezzel — főleg a cikk pesszimista végső kicsengésével: „És egyszeriben én a költő egy kicsit feleslegesnek éreztem magam.” — szállt vitába e sorok írója is, aki úgy vélte, nem a megjelentek száma, hanem a találkozó tartalmas eszmecseréje dönti el annak hasznosságát, eredményességét. Ugyancsak Jobbágy sötét képet festő, elkeseredett hangvételét figurázta ki a szatíra hagyományos fegyverzetével lapunk másik cikkírója — Tóth István —, aki „Baja baja — (Könyvheti bánat)” címmel csipkedte meg a furcsa szemlélet- módot.

Nos, cikkünk természetesen nem maradt válasz nélkül. Jobbágy Károly elkenésnek, visszavágásnak, „utánunkrúgásnak”, s miegyébnek bélyegezte a Petőfi Népében megjelent hozzászólásomat, amelynek — Bács- Kiskun megyei vélemények szerint — csak egy hibája volt, hogy túlzottan

szerényen

fogalmazódott,

s nem vette ót azt a hangnemet, amely uralta J. K. cikkét. Vagy éppen ez volt az érdeme is? ezt döntsék el az olvasók. Az oktalan vitatkozás híve nem lévén, most csak az újabb válaszra ingerlő néhány sort idézem a szerkesztőséghez címzett levélből: „Állami pénz pocsékolása volt a tonnaszámra nyomott könyvheti ismertető, rádió által fogyasztott villamosenergia és a mi erőnk és idegünk, szomorúságunk is csak pocsékba ment.” S még valami az „utánrúgásról”: „Ez a cikk olyan volt, mintha még utánunk is rúgtak volna s mi eltesszük a többi rúgás emléke mellé, amit „tekintélyes honorárium” helyett kapunk sokfelé a vezető emberektől, amit csak a símogatás gyógyít, mely a hallgatók szeméből árad felénk s az olvasók leveleiből, akik megértik és becsülik az őszinte szót.” — írja Jobbágy Károly kétszeres József Attila-díjas költő, számos verskötet szerzője, akinek — hatesztendei szünet után — tavaly jelent meg új könyve, s az idei könyvhétre máris követte ennek

második kiadása,

amely a második József Attila- díjat meghozta a szerzőnek.

„Úgy érzem, újra visszakerültem az útra. Drága csikóim! Versek! Vigyetek, de az istenért! — most már csak előre.” —írta lapunkban közölt rövid életrajzában éppen a könyvhét előtt, célozva a korábbi buktatókra, mások okozta és magakereste kényszerű hallgatásokra. S akit újra szárnyára kapott a hírnév, az állami és lektori megbecsülés (mikor dicsekedhettek nálunk költők egy év utáni második kiadással?) — most ismét nekibúsul, nekivadul, rémképeket lát, szenved és szenveleg, önön sebeibe váj- kál és másokat pocskondiáz... Mintha megfeledkezett volna a világról, arányokról és mértéktartósról, s a valóságról is, mely egészen mást mutat, nem a költők, az írók mellőzését, vezetők általi „megrugdosását”.

„Félmillió forintos könyvheti forgalom a megyében... Baján mintegy 30—35 százalékkal emelkedett a könyvheti forgalom a tavalyihoz képest... A két kecskeméti könyvesbolt közel 100 ezer forint értékű könyvet adott el... Kecelen, Vaskúton (itt Jobbágy Károly és Garai Gábor is részt vett), Homokmé- gyen, Jánoshalmán, Lajosmi- zsén és másutt zsúfolásig telt ház előtt olvasták fel a budapesti és megyei írók...” — olvasom a könyvheti összegezésben. Kedvemre volna idézni Fenyvesiné Góhér Anna könyvhét elé írt cikkét is. amely kilencvenezer olvasóról beszél s az egy év alatt kölcsönzött

kétmilió könyvről

a megyében. Személyes tapasztalatokról is szólhatnék, de vajon mit hallana meg ebből az a

— Ilyen bombája még senkinek sincs — tette hozzá olyan elbizakodott hangon, mintha a „Big Joe” saját találmánya lett volna.

— Aztán mi szükségünk van rá? — húzta fel Queltch a szemöldökét csodálkozva. — Tán ahhoz, hogy a háború szélén táncolhassunk, nem elegendők a régi bombák?

A tábornok leplezetlen fölénnyel nézett végig ezen az együgyű Queltch-en, s olyan leereszkedő hangon válaszolt, ahogy a felnőtteknek naív kérdéseket feladó gyerekekhez szokás beszélni:

— Ahhoz, hogy ott táncolhassunk, talán elegendő is. De ahhoz, hogy átlépjük ezt a határt, éppen egy ilyen bomba szükséges. Maguk, fiatalemberek, pokolian naív népség!

Hazard a fiatalemberek alatt nemcsak Eddy Old-ot, hanem Queltch-et is értette, jóllehet a rádiótechnikus legalább negyvenéves volt.

— Jóllehet katonai uniformist viselnek — folytatta Hazard tábornok tisztjeinek kioktatását — halvány sejtelmük sincs arról, milyen pozitív erkölcsi szerepük is van a háborúknak. A háborúk szülik a bátor, kemény, hősi jellemeket. Háborúk nélkül az emberi társadalom rég besavanyodott volna és békés, korlátolt, engedelmes csordává, a tanítók és segédek, fogyasztási szövetkezetek és jótékony egyesületek társadalmává változott volna. Engedjenek meg a közönséges kifejezésért, de én leköpöm a bolygónkat, amely istállóra hasonlít!

Az ifjú Eddy Old leplezetlen elragadtatással hallgatta az atomtábornok patétikus beszédét. A megfontolt és sokszor csalódott Sam Queltch ellenséges érzelemmel fogadta. Medows professzor pedig, aki kételkedő természet volt és csupán az objektív kísérleti adatoknak hitt, hasztalan törte a fejét, hol is hallott illetve olvasott már valami hasonlót. Ügy rémlett neki, hogy ezt a barbár bölcsességet valamelyik hazai filozófus állapította meg, legalább negyed évszázaddal ezelőtt ...

Fárasztó lassúsággal telt az idő a Dixon tengernaggyal való újabb beszélgetéséig. De végre felhangzott Queltch rádiótávírójának kopogása: hívó jelét küldte az éterbe. A Morse-jelek lassú vinnyogással válaszoltak neki.

„Omár” üzenete ez alkalom- inai kevésbé vigasztaló volt. Kiderült, hogy már két repülőgép több tonna homokot szórt a sziklára, hogy gyengítse a hegyi kőzet radioaktív kisugárzását, de a szélvihar pillanatok alatt széthordta a homokot az egész szigeten. A további kísérletezést valószínűleg értelmetlennek tartották. Persze a rádiógramban erről nem tettek említést, de erre enélkül is könnyen rájöttek, hisz a következő beszélgetés időpontját hajnali öt órában jelölték meg.

(Folytatjuk.)

búslakodó ember, aki — mivel egy rosszul sikerült, vagy annak nevezett irodalmi esten vett részt — pocsékolásnak nevezi az erre, a könyv ünnepére fordított anyagi eszközöket és emberi energiát.

Azt hiszem kár a szóért. Ha

J. K. nem csak „leugrésra”. hanem akárcsak rövid ott élésre, velük élésre jött volna le Bajéra és beszélt volna másokkal is, mint egy elrontott est sikertelensége fölött vitázó és kesergő, s a fővárosi írók által is megbántott néhány emberrel, talán másként vélekedne hamarosan. Lehet, hogy a „vörös Kabosra” kíváncsi, s az irodalmi estről elmaradt vezetőkkel szenvedélyes diskurzusba merülne, s továbbra is elmarasztalná ezért őket, de látná azt a nehéz és fáradságos munkát is, amelyet azok folytatnak az anyagi jólét megteremtéséért, a műveltebb Bajáért, a jövendő könyvek és könyvhetek olvasó, vásárló közönségének mindennapi életéért, kicsiny és nagyobb gondjainak elmulasztásáért.

#

Nem akartam kitérni rá ismételten, mert restellni valónak tartom, de J. K. levele a*

anyagi gondok

részletezésével is foglalkozik, mondván: csupán száz forint napidíjat és nem „tekintélyes honoráriumot kaptaíc az írók”. Ebből — idézem: „a napi élelmezésünket kellett fedeznünk, az ebédet a kecskeméti Aranyhomokban (ahova — uram bocsáss! a szerk. megjegyzése senki el nem kísért bennünket), a reggelit és a vacsorát. Erre valóban bőségesen elég, s honoráriumnak marad 30—40 forint..."

Tegyük hozzá: a honoráriumot íróink nevesebbjei nem fellépésük alkalmával — amikor a mér kiadott, sőt olykor többször is közzétett műveikből olvasnak fel — kapják meg. hanem könyveik, írásaik megjelenésekor. Szereplésük társadalmi kötelezettség, amelyért, illetve a felmerülő készkiadásokért —. ha a ..közönséges” halandóknak nem jár több napi 31 forintnál — helyesen állenftott meg a korábbi nagyobb összegek helyett napi száz forintot az írószövetség.

Mindezt csak kitérőként említettem meg, hogy lássuk nyíltan és tisztán: nem egyszerű félreértés okozta vitánkat, hanem a nézőpontok különbözősége, melyek természetesen nem függetlenek az objektív körülményektől, életmódtól, lakóhelytől, élményanyagtól stb. S ha J. K. értelmetlennek, oénznöcsékolás- nak tartja a könyvheti propagandát, az csak a tények önkényes válogatásából, a pozitív tényezők elhanyagolásából, tehát a valóság egyoldalú és szándékos elferdítéséből adódhat.

4 ssnbrektív szemlélet

ellen természetesen nehéz a védekezés, mert olykor nagyon tetszetős köntösbe öltözik és találkozik egynémelyek torzító látásmódjával. De azért azt hiszem, kesergésre nincs okunk: hiszen nem olyan a világ, amilyenre festik, hanem amilyenné formálják — itt a mi megyénkben is.

És nekünk — mi tudjuk — minden okunk meg van rá, hogy bizakodva, derűsen, erőnk és eddigi eredményeink tudatában — a hibák elleplezése, e ..elkenése” nélkül — készítsük el számvetéseinket. S a megbántottság tüskéi helyett ? való élet tényeit vegyük alapul

F. TÖTH PÁI*